Amerikai Magyar Értesítő, 1990 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1990-05-01 / 5. szám
1990. május Amerikai Magyar Értesítő 5.oldal kedhetett fontosságban vele, bár elsőségét senki se vonhatta kétségbe: minden külföldi kalendáriumban vagy nemzetközi almanachban a "Hungary" címszó alatt azt olvashattuk, hogy az ország "nemzeti" ünnepe: április 4.1 Ezt a szégyent, ezt a minden nemzeti érzés arculcsapását jelentő inzultust több mint négy évtizeden át kellett eltűrnie a nemzetnek, az otthoniaknak. Akik otthon éltek, azoknak nem volt más választásuk: a diktatúra vaskézzel kényszerltette őket arra, hogy a magyar nemzeti múlttól, történelmi hagyományoktól idegen ünnepeket üljenek meg évről évre s ezzel is megtagadják mindazt, ami a keresztény Magyar- országot jelentette. Május 1, november 7, de mindenekelőtt április 4. foglalta el a régi nemzeti és vallási ünnepek helyét s aki kivonta magát ezek alól, az számolhatott a legrosszab- bal: a káderlapján mindenhová elkísérte a párttitkár minősítése, lassan minden ajtó becsukódott előtte és örülnie kellett, ha megtűrték valahol, hogy megkereshesse a mindennapi kenyérrevalót. Ismerve az otthoniakra nehezedő nyomást, senkitől sem lehet rossz néven venni, ha elment az április 4-i ünnepségekre és szive mélyén utálkozva alakoskodott, játszotta a szerepet, amit a diktatúrában mindenkinek játszania kellett: más arcot mutatva otthon, családi körben és megint mást a munkahelyen, társaságban vagy éppen valamelyik kommunista ünnepen. Volt, aki nem bírta ezt a szinészkedést és vagy meghasonlott önmagával és - ha tehette - belső emigrációba vonult, de sokaknak éppen ez adta a lökést ahhoz, hogy elhagyják hazájukat és új életet kezdjenek a szabad világban, ahol nem kell mindig álarcban járniok és mást mon- daniok, mint amit belül éreznek és gondolnak. Az otthoniak fogcsikorgatva, ökölbe szőri- tott kézzel* de játszottak s. keserű komédiát? "ünnepelték* április 4-ét? mint 3.1 ország el- szabadulásának" napját. Holott minden gyerek tudta, hogy ez a dátum éppen ennek ellenkezőjét jelentette: az ország teljes, az előző német megszállásnál is kíméletlenebb leigázásának befejezését, amikor hazánk utolsó talpalatnyi földjét is csizmája alá gyűrte az a szovjet hadsereg, ami - mint tudjuk - egyáltalán nem felszabadítóként lépte át határainkat (mint ahogy megjelent Romániában vagy Csehszlovákiában), hanem ellenségként, hódítóként, megszállóként. És ennek állított emléket április 4., amit piros betűvel nyomtak több mint negyven éven át a magyar naptárakban és legnagyobb nemzeti ünnepünkként hirdették ország-világ előtt. Senki sem törhet pálcát a megfélemlített otthoni milliók fölött, amiért elfogadták. De mit mondjunk azokról, akik szabad földön, Amerikában vagy Nyugat-Európában asszisztáltak április 4. felmagasztalásához? Ezt elsősorba.n képletesen, tágabb értelemben mondom, de konkrét vonatkozásban is áll. Mert sokan voltak az emigrációból, akik azokban az időkben bizony lelkesen paroláztak és barátkoztak a diktatúra minden rendű és rangú képviselőjével otthon és különböző külképviseletek vendégszerető falai között. Ahol minden április 4-én parádés fogadások keretében bontották a krími pezsgőt és hozzá a szibériai kaviárt. A hazajárogató ba- rátkozok egy nem is elhanyagolható létszámú alcsoportját képezték azok, akik a népköztársaság nagy "nemzeti" ünnepén, április 4-én ott illegették magukat a budapesti kormány külképviseletein rendezett alkalmakon, amelyek közül kiemelkedett a washingtoni díszelgés. Tudjuk, pontosan tudjuk és számon tartjuk, kik vettek részt ezeken évről évre, meleg kézrázások közepette élvezvén a Kádár-rendszert képviselő kommunista diplomaták kitüntető vendégszeretetét. * Aztán egy szép napon szinte máról holnapra megváltoztak ezek a népköztársasági diplomaták, akik (ezt nem árt tudni róluk) nemcsak mindig ezer százalékig megbízható hétpróbás kommunisták voltak, de legtöbbször az ÁVÖ—nál obsitot és érdemeket szerzett hajdani rendőrségi nyomozók és rabvallatók, akiket diplomáciai beosztásokkal jutalmazott a rendszer s egyben a nyugalmas külföldi beosztással biztosította ávós szolgálataikkal kiérdemelt pihenésüket. Nos ezek a botcsinálta Kádár-diplomaták, akik éveken, évtizedeken át rendeztek kisebb és nagyobb április 4-i ünnepségeket követségeik, konzulátusaik és más külképviseleteik termeiben, mindannyiszor lelkesen koccintva a felszabadító orosz fegyverek és a dicső Vörös Hadsereg tiszteletére, az otthoni változások nyomán napok alatt úgy átalakultak, hogy bármelyik cirkusz átváltozó művésze megirigyelhette volna tehetségüket, de még a saját jó édesanyjuk se ismert volna rájuk. Tegnap - 1988-ban, amikor Pesten gumibottal verték szét a rendőrök a március 15-i tüntető fiatalokat - még vörös dekorációval ünnepelték a "felszabadulás" évfordulóját, alig egy év múlva pedig már tenyérnyi piros-fehér-zöld kokárda virított zászlóikon, ahogy a 48-as szabadságharc emléke előtt tisztelegtek és hazafias beszédeket mondtak. Vendégeik, az addigi hídépítő emigránsok nagy gyönyörűségére. Mindez persze - mint fentebb említettem - a hazai változások tükörképeként valósult meg
