Amerikai Magyar Értesítő, 1989 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1989-05-01 / 5. szám
1989- május majd élni a lehetőségekkel az oldottabb légkörben» azt még senki sem látja előre. Nem, nem is a magyar népen múlik ez elsősorban, hanem a Szovjetunión. Mert gorbacsovi olvadás ide, glásznoszty oda, senkinek sem lehetnek illúziói azirányban, hogy a Kreml akarata még ma is döntő módon érvényesül a közép-európai térségben, a Varsói Paktum és a KGST kötelékeivel összefűzött kis országok életében. Mindszen- ty hercegprímás november 3-án elmondott rádióbeszédének kulcsmondata: a magyar nép sorsát az dönti el, hogy a 200 milliós szovjet birodalomnak mi a szándéka velünk, alapjában véve még ma is érvényes. Mert a kis országok politikája korunkban a nagyhatalmak érdekeinek függvénye. Természetesen meglehet, hogy a Szovjetunióban is olyan változásokra kerül sor, amelyek lehetővé teszik a csatlós országok belső átalakulását, vagy csak egyszerűen az történik, hogy belső bajai miatt a Szovjetunió nem lesz képes törődni »szövetségesei» dolgaival és nem lesz ereje befolyását érvényesíteni. Ez esetben mindenütt - a Szovjetunióban éppúgy, mint a közép- és kelet-európai kommunista országokban - azon múlik, miképp alakul a jövő, hogy a visszahúzó erők bizonyulnak-e erősebbeknek, vagy a reformpártiak. Mert ez a kérdés még egyáltalán nem dőlt el! Minden kommunista elnyomás alatt lévő nép - Így a magyar is - még hosszú, fáradságos politikai küzdelem előtt áll, amelyhez járul a gazdasági problémák megoldása is: és hogy az erőfeszítések sikeresek lesz- nek-e, az nagyon kérdéses. Ha Endrey Antal ebben akar segíteni a magyar népnek és osztozni akar gondjaiban, sorsában, tisztelettel kell fogadni döntését. Felfogása még mindig sokkal tisztességesebb, mint azoknak az évek óta hazajárogató hídépítőknek, akik nem rokonok látogatására utazgattak haza (amiben - ha ez lett volna az utazásuk oka - senki kivetnivalót nem találhatna), hanem a hatalmasokhoz való dörgölőzés céljából. Ezek időnként - ki ritkábban, ki sűrűbben - hazaruccantak, hol a Magyarok Világszövetsége konferenciájára, hol más ünnepi alkalom ürügyén kellemkedtek és ráztak kezet a hatalom különböző rendű-rangú képviselőivel és learatták a tapsokat, elismeréseket. Ami ugye, bőven kijárt nekik, hiszen jelenlétükkel bizonyították ország-világ előtt, hogy ez már nem a régi, el- utasltanivaló diktatúra, hanem egy más, egy elfogadható rendszer. Ahogy ezt oly szemléletesen megírta volt Márai Sándor emlékezetes Thomas Mann-Göbbels parabolájában: ha a nagy német Író annakidején hajlandó lett volna a nácik meghívásának eleget tenni, az mit je3•oldal lentett volna erkölcsileg Hitleréknek ... De nem tette. No, de korunk magyar emigránsai messze vannak Thomas Manntól (és Márai Sándortól is...) jellem dolgában, tehát akad köztük bőven, aki engedte magát hazaédesgetni, hogy otthon szerepelhessen és mutogathassa magát. Volt aki előadást tartani, volt aki könyvet kiadni s volt aki érmeket szállltgatni és ajándékozni járt otthon - aztán szépen visszajött a kapitalizmusba. Egyetlen egynek se jutott eszébe, hogy azt mondja otthon a hatalmasoknak: látom, a magyar nép, az én népem, a mi népünk sanyarú sorsát, hátha tudok munkámmal segíteni valamit abban, hogy javuljon a helyzet. Én itthon maradok! Nem, azt egyikük sem jelentette ki, hogy jelenlétével akar közösséget vállani a magyar néppel - csak a szép szavak járták, - távolból, a szabad világ kényelméből, anyagi jólétből és biztonságból. Még mindig becsületesebb eljárás Endrey Antalé ezeknél a »kétlaki* ál-emigránsokénál, akik itt magyarkodnak és otthon hajbókolnak, ö - tételezzük föl - nem hajbókolni telepedett le otthon, hanem dolgozni és segíteni a kibontakozásért folyó munkában. És ezzel föltétlenül a nehezebb részt vállalta. Nem a hatalmasok, hanem a köznép, az elnyomottak oldalán. Figyeljük csak meg: mióta az eddig vakok számára is kiderült, hogy a hatalom bitorlói és a magyar nép között áthidalhatatlan szakadék tátong, azóta nem nagyon tolonganak ezek a hajdan oly sűrűn hazautazgatók, hatalommal parolázók, diszemel vényeken tetszelgők. Mert most végre ők is rádöbbentek: akinek vendéglátását elfogadták, gyűlöltek a magyar nép szemében, akikkel semmiféle közösséget nem vállal egy tisztességes ember, ök vállalták és most érzik, mennyire ízléstelen volt ez. Azóta szégyellik magukat és hallgatnak. Endrey Antal lépett egyet. Hogy helyes irányba tette-e ezt és nem volt-e korai, elhamarkodott a döntése, nehéz megmondani. Mint fentebb írtam, az emigráns klasszikus meghatározása szerint, az mindig csak ideiglenesnek tekinti a hazától való távollétet és amint otthon megváltozott a politikai helyzet, visszamegy szülőföldjére. Igenám, de ki tudja halálpontosan megmondani, mikor teljes, mikor elfogadható ez a változás? Hol a határ, amikor még nem lehet demokráciának elfogadni a megreformálódó diktatúrát, de már élni lehet benne a kibontakozás reményében? (Már-még: Kovács Imre szállóigévé vált mondása: évekkel ezelőtt bekövetkezett halála előtt mondta, hogy »olyan a politikai helyzet otthon, hogy ma már nem jönnék el, de még nem is mennék haza.*) Azt kell mérlegre Amerikai Magyar Értesítő
