Amerikai Magyar Értesítő, 1989 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1989-02-01 / 2. szám
1989. február STIRLING GYÖRGY: Csúcsszervezet, vagy amit akartok . . . Amikor tavaly ősszel a clevelandi magyar világtalálkozón hosszú, konstruktiv vita után eldőlt, hogy megalakul emigrációnk központi képviselete, általános volt az öröm a négy kontinensről egybe- gyült sokszáz magyar között. A derülátók úgy Ítélték meg, hogy ez uj fejezetet nyit az emigráció történetében, hiszen ezzel megvalósul az a szervezet, ami lehetővé teszi közös fellépést minden alapvetően fontos magyar ügyben, minden elvi kérdésben. Ahelyett, hogy egy-egy alkalommal hat-nyolc, egymásnak gyakran ellentmondó, egymás hatékonyságát inkább csökkentő, mint erősítő beadvány, memorandum menjen a Fehér Háznak, vagy a State Departmentnek, ezentúl valamennyiünk alaposan mérlegelt közös álláspontját fogalmazza majd meg a clevelandi állandó titkárság és juttatja el az illetékesek kezébe. Elértük végre ezt is - mondta valaki - és miiyen imponálóan kö- _zös akarattal: elvégre senki se vonhatja kétségbe, hogy minden emigrációs megmozdulás közül a clevelandi találkozók a legnagyobbszabásuak, a legnépesebbek és képviselik legteljesebben az emigráció közvéleményének óhaját. Ha Cleve- landben születik egy döntés, amögött sok- százan állnak, akik az emigráció minden rétegét képviselik, lévén többségükben egyesületi megbízottak és küldöttek. Elég ha csak a legnagyobb magyar-amerikai szervezetre, az Amerikai Magyarok Országos Szövetségére gondolunk, amely egymaga közel száz magyar egyesületet tömörít és ezek nevében foglalt állást Clevelandben az emigrációs csúcsszerv létrehozása mellett. Láttam a lelkes arcokat, de mindez nem nyomta el aggályaimat. Akik lelkesednek, azok alighanem megfeleledkeznek emigrációnk egy sajátosságáról. Nevezetesen arról, hogy történjék bár a legjobb kezdeményezés, amely közös érdekeinket szolgálja, valósuljon meg a régen áhított egységtörekvés, mindig lesznek olyanok, akik azzal nem értenek egyet és külön utakon járnak, nem hajlandók együttműködni. Egész egyszerűen csupán azért, mert nem övék volt az ötlet és mert ott, az adott keretek közt nem lehetnek elnökök, főelnökök vagy Isten tudja, milyen címek és rangok viselői s főképp mert nem hallhatják egyedül a hangjukat, mint azt addig megszokták. Kedvemet lehütötte az a sejtés, hogy most is lesznek kooperációra képtelen emberek, akik féltékenységből, önzésből s mert magukat mindenki másnál okosabbnak tartják, szabotálják majd ezt az életrevaló kezdeményezést is és - magukat tart- ván az emigráció központjának és avatott vezetőjének - meghiúsítják az egységes fellépést, távolmaradásukkal csirájában fojtják meg a széles alapokra helyezett együttműködés lehetőségeit. Igaz: ezzel a magatartással ki is rekesztik magukat az emigráció közösségéből, amelynek önzetlen és messzebbtekintő vezetői nélkülük is megvalósíthatják a célt, amelyet a többség maga elé tűzött. De mi lett volna, ha egyszer valóban egységesen állunk ki egy elképzelés, egy cél mellett?.. Mindez arról jutott eszembe, hogy átnézve a mai postát, kezembe került a torontói Kékujság. A lap 7. oldalán terjedelmes nyilatkozat, amelyet az EMEKB (Északamerikai Magyar Egyesületek Koordináló Bizottsága) tett közzé Mindszenty József letartóztatásának LO. évfordulója alkalmából. A szomorú évfordulóra emlékezni indokolt, a gondolat és a nyilatkozat szövege illő az alkalomhoz. A szöveg alatt álló aláírások azonban már el- gondolkoztatók. Már nem először teszem szóvá, hogy a Gereben-féle Koordináló Bizottság (most használt uj nevén: EMEKB, az eddigi KMKB - Közös Magyar Külügyi Bizottság - helyett) nevével azt a látszatot kelti, mintha valamiféle csúcsszerv lenne és magában egyesítené az összes északamerikai magyar egyesületet. Ez nincs igy. Az EMEKB az amerikai és a kanadai magyar szervezeteknek csak egy egészen kis hányadával áll kapcsolatban és azok között is - kevés kivétellel - csak jelentéktelen, helyi vonatkozású egyesületekkel. Ezenkívül néhány unatkozó nyugdíjas öregurral, akik önmagukon kívül senkit sem képviselnek és az emigrációs politikára semmiféle befolyásuk nincs. Gereben mégis ragaszkodik hozzájuk, mert növelik az amúgy gyérszűmu hallgatóságot, akik előtt és akik nevében Gereben beszélhet. És adott esetben - mint most is - meg lehet őket kérni, hogy Írják alá a bizottság nyilatkozatait. Hogy az ilyen neveknek súlyúk nincs, Gerebent nem érdekli: fontos, hogy aláírások legyenek. És fontos a látszat, hogy őmö- götte egy népes "bizottság" van. Nézzük csak, kik szerepelnek ebben a listában és kik nem. Akik aláírták a nyilatkozatot, nyilván az elhunyt Hercegprímás iránti tiszteletből tették. S ez helyes. Egy-két országos egyesület vezetője szerepel a névsorban, azután többen, akik csak tisztségviselők s végül olyanok, akik jelentéktelen helyi egyesületet képviselnek (pld. Magyar Házat). Aztán a jószemü megfigyelő rögtön észreveheti, hogy a 25 aláíró közül nyolcán a Szabadságharcos Szövetség tagjai, azaz Gereben barátai. (Szemet szúr a listában egy név; Hites Kristófé, akiről 13.oldal t Amerikai Magyar Értesítő'
