Amerikai Magyar Értesítő, 1988 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1988-03-01 / 3. szám
12.oldal Amerikai Magyar Értesítő' KÖNYVISMERTETÉS Sáry Éva: Oldallépés . . . ? Béládi Mfldós-Pomogáts Béia- Rónay László: A nyugati magyar irodalom 1945 után. Gondolat, Budapest, 1986, 327. old. Nagy örömmel, reményteli várakozással vettem kezembe a 86-os év végén, Budapesten megjelent kötetet, amely az első komoly kísérlet — az eddig bizony igen mostohán kezelt — nyugati magyar irodalom történetének a felvázolására. Szerzői ismert hazai szakemberek: a nemrég elhunyt Béládi Miklós, Pomogáts Béla, Rónay László, a lektorok egyike (Szabolcsi Miklós) Magyarországon, másika (Czigány Lóránt) Angliában él. Mindez eleve garanciát jelent (kellene, hogy jelentsen!) a kiegyensúlyozottságra, objektivitásra. Az olvasó a „na végre!” és a ,diátha, hátha?” dilemmái közt hányódva lapoz bele a könyvbe. A szöveget stilisztikailag szépnek, olvasmányosnak találja, a hangnemet „emberségesnek”, a tárgyalást ámyaltabbnak, már- már objektívnak, a rengeteg, eddig ismeretlen, hasznos adat nyugtázásán kívül pedig levon azonnal egy-két olyan következtetést is, melynek szuggerálása nyilván nem volt az írók szándékában: rádöbben pl. mennyi kiváló ember hagyta el a hazáját, él külfölüön (óriási lehetőségeket és szellemi tőkét jelent az összmagyarságnak!), és hogy a Nyugatra távozottak között milyen sok baloldali akad, aki a „szovjet paradicsom” helyett a „rothadó kapitalizmust” választotta. A könyvekhez hozzájutni nem tudó hazai, valamint a tájékozatlan nyugati olvasó talán mindvégig meg is marad az első kedvező benyomásnál, értékelve, hogy mégis kap valamit az eddigi nagy semmi helyett. Csupán a nyugati magyar intézményeket, irodalmat alaposan ismerő ked- vetlenedik el egyre jobban az oldalak fogytával és idézi emlékezetébe Hajnal László Gábornak a hazai történetírással kapcsolatos megjegyzését, miszerint:„A tabu-témák csökkenése önmagában csak porhintés, mert az engedélyezett cikkek megjelenése nem előre-, hanem oldallépések a szocialistának nevezett histo- rizálásban.” Sajnos megint nem a teljességről van szó, noha a szerzők valamelyike egy helyen kijelenti, ezútial nem politikai bizonyítványosztást akarnak csinálni. Más helyről vett idézetek azonban eleve rácáfolnak erre, nem hagyva kétséget a kötet összeállításának „alapszabályaira” vonatkozóan. „A hazai kormányzat emigrá- ciós politikája azt tekinti fontosnak, hogy az emigráció írói bizonyos lojalitást tanúsítsanak a magyarországi fejlődés ereumé- nyei iránt” — olvassuk mindjárt a bevezetőben, később pedig elkezdődik az óvatos határvonás: „...ismereteink hiányosak, tájékozottságunk hézagos, adatainkat elsősorban másodkézből meríthetjük: odakint megjelent lexikonokból, tanulmányokból, elszórt megjegyzésekből. S noha a közlemények legtöbbje kiváló szakemberek tollából került ki, teljes egészében mégsem támaszkodhatunk rájuk, mivel nézőpontjaink bár sok vonatkozásban megegyeznek, néhányban mégis csak különböznek, kár lenne tagadni.” Végül: „...számos emigráns író gondolkodásában... összefonódik a szocialista társadalmak történetében bekövetkezett torzulások bírálata és magának a szocialista társadalmi-politikai berendezkedésnek az elutasítása: ezen a területen az álláspontokat nem lehet közelíteni.” Mindez — akarva, akaratlanul (és a megváltoztatan- dók megváltoztatásával) — Mon- tesquieu-t juttatja eszembe: „A köztársaságban az erény érzület dolga, nem a nagytudású ember az erényes, hanem az, aki szereti a köztársaságot.” Mindehhez még annyit, hogy az egyértelmű elmarasztalást — sőt: iróniát! — természetesen az emigráció keresztény, nemzeti része kapja, míg a jobboldali írók, lapok nagy részét onvelli taktikával, szinte visszamenőleg megsemmisítésre Ítélik, akár meg sem születtek volna! Pedig egy valóban objektív, adatszerű felmérésbe még az utóbbiak is beletartoznának, az — immár nagykorú! — olvasóra bízva, hogy megalkossa a maga véleményét. + + + Ez után a kissé hosszúra nyúlt bevezető után megpróbálom pontokba foglalni a könyvvel kapcsolatos konkrét mondanivalóimat. Alátámasztásukra egykét rövid (sokszor ötletszerűen előrántott) példát fogok felhozni. Ellenkönyv írására itt és most nem vállalkozhatom. 1. A szerzők több alkalommal is mentegetőznek tájékozottságuk fogyatékossága miatt, s ez érthető is, hiszen a nyugati magyar anyag összegyűjtése, feldolgozása otthon még valóban gyermekcipőkben jár. Nem is felhánytorgatásképpen, inkább építő kritikával akarok javítani néhány apróbb, tárgyi tévedést, mint például: Háy Gyula nem Lugánóban, hanem Asconában lakott (ott is van eltemetve), a SMIKK neve Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör, a Magyar Mérleg pedig nem intézmény, hanem a fent említett kör egyik fontos kiadványa. 2. Súlyosabban esnek latba (s tulajdonképpen külön tanulmányt kívánnának!) a kötet meg- feledkezései és szándékos elhallgatásai. Könyvtáram katalógusát végigböngészve több mint 100 olyan nevet találtam és írtam ki, amiről okvetlenül meg kellett volna emlékezni. Csak mutatóba s rendszertelenül néhány: Gábor Áron, Csonka Emil, Györgyey Klára, Vajda Albert, Cserno- horszky Vilmos, Padányi Viktor, Hajnal László Gábor... és folytathatnám! A kiadóknál meg sem említik a Nemzetőr, a SMIKK ilyen irányú tevékenységét. Ujváry Sándort, Vörösváry Istvánt pedig elintézik pár rövid szóban. Az antológiáknál nem esik szó az egyik legnépszerűbb, legtöbb nyelven lefordított könyvről, a Füveskertről. Az újságoknál hiányzik a Bécsi Magyar Híradó, az Új Európa, a Hídfő, Új Hídfő — hogy az európaiaknál maradjak (az egész anyag áttekintése természetesen lehetetlen). Általános hiba, hogy a szerzők csupán Európára és Észak- Amerikára koncentrálnak. Felmérésükben nagy fehér foltok maradnak: Dél-Amerika, Ausztrália, Izrael, Dél-Afrika! Az sem helyeselhető, hogy pusztán az ún. irodalmi folyóiratokat (Irodalmi Újság, Katolikus Szemle, Magyar Műhely, Szivárvány, Új Látóhatár) veszik figyelembe. Nagyon sok jó író napivagy hetilap jellegű orgánumokban publikál, egyrészt, mivel a fentiek zöme a politikai-történelmi témákat részesíti előnyben másrészt pedig örökös helyhiányban szenved. Érdekes módon — ezzel szemben — a hazaiak korántsem olyan kényesek a forrásaikra. Náluk a napilapok (Nép- szabadság) véleménye éppen- olyan mérvadó — vagy mérvadóbb —, mint pl. az „És”-é. 3. A szerzők azt állítják, hogy értékítéletüket az arányok tükrözik. Sokat lehetne erről írni, erről vitatkozni! Cs. Szabó László a maga 16 oldalával eszerint nagyobb író, mint a csak 14-et kiérdemelt Márai! Dénes Tibor egész munkásságára egyetlen oldal jut! Zilahyról dupla annyit írnak, mint Nyírő Józsefről, Wass Albertról. Tollas Tibor irodalmi-irodalomszervezői tevékenysége 8 (részben gúnyolódó) sorba szorul, míg a Magyar Műhelyt széltében-hosszában tárgyalják. Az Irodalmi Újságra szánt terjedelem messze elmarad az Új Látóhatárra szánt mellett. Aczél Tamás és Méray Tibor méltatása együtt alig tesz ki egy oldalt. De még saját alapelvüket sem tartják mindig tiszteletben: Mózsi Ferenc költészetére például csak két oldalt szánnak, de csak azért, hogv elmarasztalják! 4. Érdekes játék folyik az évszámokkal! Egyes esetekben a könyv arról is tud, ami 1986-ban történt (például Flórián Tibor halála), más esetekben azonban elakad a „Nagy Imre élete és halála” (1978) előtt, a SMKK-nél hasonlóan a „Befejezetlen forradalom” (1981) előtt. Általában mindig megtorpan, ha az 56-os forradalommal kapcsolatos művekről kellene szót ejteni. (Kab- debó Tamásnál elhallgatja, hogy a „Minden idők” miről szól, — Gosztonyi 56-os könyveiről megfeledkezik, s talán Csonka Emilt sem a Habsburg-témák, hanem A forradalom oknyomozó története miatt hagyja említetle- nül). Recsk neve is tabu, nem szerepel se Faludy, se Sztáray életrajzában, szemérmesen megkerülik. 5. Tanúi lehettünk ugyanazon tulajdonságok kétféle értelmezésének. (Ami pl. Cs. Szabó Lászlónál erény, Márainál bűnné válik. Magában véve nincs se rossz, se jó, a gondolkodás teszi csak azzá — mondhatnánk Shakes- peare-rel), sőt az átdimenzioná- lásnak, átszínezésnek is. Ennek egyik eklatáns példája szintén Flórián Tibor. Aki nem ismerte személyesen (vagy műveiből), a könyvben levő leírás alapján azt gondolhatja, hogy „elefántcsonttoronyban” élő, pusztán madarak és virágok iránt érdeklődő széplélek volt. A Szabad Magyar Újságírók Szövetsége és az Árpád Akadémia elnökségéről nem esik szó. Arról még kevésbé, hogy sok szempontból ő volt a ______1988, március
