Amerikai Magyar Értesítő, 1988 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1988-07-01 / 7-8. szám
mert ő maga is belső emigrációban élt, alulmaradván a Rákosival folytatott hatalmi harcban £ történések aztán magukkal ragadták Nagy Imrét, aki egy pillanatig sem irányitott, csak követte az eseményeket. Azt hivei is elismerik, hogy Nagy Imre nem testesitette meg a forradalmi vezető tipusát. Egész alkata eltért ettől. Egyáltalán: aki 56-ot nem sokezer mérföl távolságból csinálta végig és benne élt az eseményekben, az tudja, hogy a magyar forradalmi szabadságharcnak nem voltak igazi vezetői. 1956. októberében nem termett egy Kossuth, az élet-halál közdelemnek nem volt egy Damjanicha,vagy egy Bem apója se. Csak a nép volt, melyben feltűnt egy-két szabadcsapatos parancsnok, de igazi vezető egyénisége nem akadt 56-nak. Nagy Imre a pártellenzék vezetője volt, a reformkommunistáké. És ezeket ne tévesszük össze a magyar néppel, a forradalommal. Nagy Imre október 23-án délután még a párt Központi Bizottságától kapta a miniszterelnöki megbízatást, őt a magyar nép soha meg nem választotta. Amikor október végefelé a forradalom kiteljesedett és győzött, Nagy Imre adva volt a kormányelnöki poszton s amikor a É5-^?-es alapon kibővítette a kabinetjét más pártok képviselőivel és koalíciós kormányt alakított, mindenki elfogadta, mint átmeneti megoldást. S kormánya ideiglenes jellegének ő is tudatában volt. Mert lemérte az erőviszonyokat és látta, hogy 19-es párttagsággal, moszkvai múlttal ő tartósan nem maradhatott hatalmon. Nagy Imre meggyőződéses kommunista volt, de elég demokratikusan gondolkozott ahhoz, hogy megértse: egy konszolidálódott helyzetben pártja elenyésző kisebbségbe kerül és a hatalmat át kell adnia másnak. De ezt tudván is, vállalta a forradalom céljait és azonosult a magyar nép küzdelmével, ami rendkívüli lelki nagyságról tanúskodik. Azzal pedig, hogy tetteiért vállalta a felelősséget és nem tagadta meg a forradalmat, beirta nevét a magyar nép szabadságküzdelmeinek történetébe. Végül mártírhalált halt Kádár bitófáján. Saját elvtársai Ítélték halálra és végeztették ki. Erre már jónéhány példa volt a kommunizmus évtizedei alatt, de pld. Rajk és társai a mi szemünkben sohasem lehetnek mártírok, még akkor sem, ha a párt otthon rehabilitálta őket és utcát nevezett el róluk. Nagy Imre egy az ötvenhatos forradalom mártírjai közül, akik sokan voltak és akadt köztük mindenféle pártállásu, mindenféle világnézetű: szélsőjobboldali, középutas, szocdem és még kommunista is szép számmal. Ami érthető, mert 56-ban az egész nép fölkelt az oroszok ellen s a közös harcban eltűntek a különbségek, a közös célért egységbe forrt az egész nép. S aki az életét adta 1988. jul.-aug. a forradalom ügyéért, azt semmiképp nem rekeszthetjük ki a mártírok sorából. Igen, a rehabilitáció! A Nagy Imre ítélet évfordulóján ismét szőnyegrekerült ez a kérdés s cikkek is jelentek meg szabadföldi újságokban, amelyeknek irói sürgetik Nagy Imre rehabilitását. Ehhez két irányból is hozzá kell szólnom. Az első ennek politikai lehetetlensége. Aki ilyet követel, azt kívánja, hogy a kommunista párt tagadja meg önmagát, ismerje el,hogy 1956-ban Nagy Imre kormánya indult el a helyes utón és nem az október előtti állapotokat visszaállító Kádár. Ha a mai magyar rendszer rehabilitálná Nagy Imrét, elismerné, hogy helyes volt a többpártrendszer, helyes volt a Varsói Paktumból való kilépés, helyes volt a semlegesség meghirdetése. Nem, ez anélkül, hogy az egész hazai politikai struktúra megváltoznék, elképzelhetetlen! Még akkor is, ha most már Kádár, aki személyesen felelős a forradalom vérbefojtásáért és Nagy Imréék, meg többi sokezrek mártírhaláláért, nincs a helyén. Nagy Imre rehabilitálása 1956 októberének, a pártot szétverő forradalomnak rehabilitásával lenne egyenlő és erre a jelenlegi hazai rendszer soha sem lesz hajlandó. Nagyfokú naivság és politikai analfabétizmus kell ahhoz, hogy valaki ilyesmit egyáltalán elképzeljen és követeljen. S a másik hozzászólásom: mi lenne, ha ez mégis megtörténnék? Mi lenne, hogy a rendszer - ugyanúgy, mint Rajkék esetében - kijelentené: a meggyilkoltak ártatlanok voltak és pompás temetést rendezne tiszteletükre, elhelyezvén őket a Munkás- mozgalmi Panteon többi kommunista hősi halottai, mártírjai mellé? Gondolkoztak már ezek a Nagy Imre-rehabilitációt követelő urak azon, hogy mi történnék ezután? Ha a rendszer továbbfejlesztené a reform-kommunisták eddig is szajkózott elméletét, hogy 1956 nem volt más, mint a szocializmus belső megújulási kísérlete és ezen az alapon végképp kisajátítaná a maga számára 1956-ot? Az emigráció a magyar forradalmat tekinti jogforrásának és annak céljait, ideáljait követi, ezek megvalósításáért harcol. Ha egy szép napon Nagy Imréből éppúgy kommunista mártírt csinálnak, mint ahogy csináltak Rajkból és társaiból, akkor ezek az urak nagy zavarban lennének. Vagy talán úgy oldanák fel a konfliktust, hogy Rajkot is éppúgy mártírként tisztelnék, mint ahogy ekként tisztelték Nagy Imrét és társait? Ki tudja?... Érdemes megfigyelni: akárcsak a forradalom kommunista szereplőinek előtérbehelyezéséért, úgy Nagy Imre rehabilitásáért is a volt kommunisták, rózsaszínűek, az emigrá9ió baloldalának exponensei emelnek szót. És ez nem véletlen. Mindszenty József rehabilitációját senki sem kívánja ettől a rendszertől, amely a Rákosi-rend3.oldal Amerikai Magyar Értesítő
