Amerikai Magyar Értesítő, 1988 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1988-06-01 / 6. szám
1988. junius aztán mi járogattuk a boltokat, mert bizony egyikmásik boltot föl akarták törni, úgyhogy úgy kellett elzavarni néhány embert. TAB A: Szónoklatok hangzottak el, és akkor intézkedtünk, hogy nem lesz tovább tanácsi név, hanem a községi elöljáróságot visszaállítjuk, a gyerekek menjenek tovább az iskolába, úgy mint azelőtt, Tikász Mihályt kértük föl, neveztük föl a Szemerédi helyett, „te vagy az igazgató, és a te kötelességed, hogy a templomba menjenek a gyerekek”. TABA: A község megnyugodott, és aztán megalakítottuk a nemzeti bizottságot, a nemzetőrséget, azt hiszem, Béla lett az elnök, ón maradtam a titkári pozícióban, és hát a tanácstagok mind mellettünk voltak. TABA: Szóval itt volt rendes őrség, járőröket küldtünk ki, nem volt aztán se gyújtogatás, se tüntetés, eléggé normálisan levezetődött a forradalom, itt Pata- jon. TABA: Amikor az ostrom ment Budapest ellen, még mi 6-án, 7-ón küldtünk élelmiszert, mert jött a kérés Budapestről, hogy a munkásoknak vagy Pest ellátásának valami segítséget adjunk. Azt hiszem, két-öt teherautós szerelvényt küldtem el Budapestre, abban volt bab, borsó, krumpli, minden, amit a községben találtunk, illetve nem találtunk, hozták be a gazdák, és azokat elküldtük Pestre, és akkor a második fordulónál Fákiné, a rokonom, az ment föl, és valahol már Harasztinál az orosz csapatok feltartóztatták őket, és akkor az volt a gondolat, hogy most már bármit küldünk, az most már nem Pestre megy, a Szovjetunióba megy vagy az orosz csapatoknak megy, és akkor ez is leállt, nem telik bele egy hót, akkor itt már a főutcán, Kalocsára, Budapestről egy-egy páncélos oszlop vonult le, és akkor mindenki realizálta, hogy az 56-nak ezzel vége, Dunapata- jon is, nemcsak Pesten. Közben elhatároztam, hogy mi a továbbiakban nem veszünk részt ebben a, ebben a munkában, bárhogy nevezzük is, ugyanis voltak nehézségek, az ón nehézségem az volt, hogy a törvényt mindenképpen be kell tartatni, és a lakosság se érezzen olyan nagy nyomást, mint a Rákosi érában volt. És azt is éreztem, hogy most, mikor a szovjet hadsereg már visszajön, erről szó sem lehet, itt valami drasztikus változás jön, aminek ón nem akarok részese lenni. És akkor azt mondtam, oké, holnap indulunk. Hát igen, ez az a hely, ahol átkeltünk, november 19-én, itt mentünk át komppal, majd aztán a túlsó oldalon folytattuk az utunkat, és 19-ón este már oda is értünk ; az osztrák csendőrök a másik oldalon rögtön megtaláltak bennünket, és bevittek ott a laktanyába, ott kaptunk enni, inni mindjárt, aztán bevittek a táborba, a lágerba, és ott töltöttünk körülbelül 28—30 napot, amikor aztán átvittek Salzburgba, Salzburgból aztán az amerikai hadsereg repülőgépen szállított át bennünket, és érkeztünk az Egyesült Államokba december 25-ón, karácsony napján, épp a reggeli órákban landoltunk. TABA: December 25-e volt, karácsony napján érkeztünk, és ahogy landoltunk, hát láttuk a házakat, Amerika az egészen más, az a rengeteg sok építkezés, még Rózsának a könnyei is kihullottak, istenem, ilyen helyre kerültünk, hát mi lesz velünk, hogy lesz, de mindegy, szóval megérkeztünk a táborba, ott két hetet töltöttünk, elláttak ruhával, élelemmel, és jöttek Amerikából üzletemberek, farmerek, egyházvezetők, papok, két hétig vártam, végül Hunyadi nagytiszteletü úr unszolására elfogadtam egy ajánlatot az egyik gyárostól, és Ábrahám Dezső, aki most református püspökünk kint, hóna alá vett, és kivitt, megmutatta a helyet. Egy dollár 25- ért ott dolgoztam hetekig, közben Hunyadi nagytiszteletű úr keresett nekünk lakást, letettem az autóveze- tósi vizsgát, négy hónap alatt sikerült venni egy öreg Dodge-ot, azt sem volt könnyű, mert több ezer szót már meg kellett tanulni angolul, minden képzés nélkül érkeztünk, és láttam azt, hogy márpedig ott nem boldogul senki, aki a nyelvet nem ismeri. TABA: Elbocsájtottak, munkanélküli segélyre mentem, menni kellett minden héten munkát keresni. Hát persze, hogy nem talált az ember munkát, nem volt munka abba az időbe. Valahogy kitartottunk, úgy elkeseredtem, majdnem visszaszöktem, és akkor összevesztünk Rózsával, hát hogy azért nem lehet ilyen hamar hazaszaladni, persze, hogy nem lehet, egyébként sem lehetett volna, de engem nagyon bántott belül. Aztán belenyugodtam, és mit ad az Isten, lett belőle harminc esztendő. Hát aztán persze a végén kaptam munkát, nem szerettem sosem a gyári munkát, hogy nekem fújnak és most eszel, most dolgozol, nem szerettem. Eleget hallgattam a hadseregben, ott is a végén a magam ura lettem, hát most Amerikában azzal kezdjem mindig, hogy azt is megmondják, mikor egyek. így aztán mindig figyeltem az újságokat, és láttam egy hirdetést* ahol házaspárt keresnek sofőrnek és szakácsnak. Na hát ezt meg kell pályázni. Rögtön írtam, már ahogy tudtam angolul, egy levelezőlapot és elküldtem. 24 órán belül jött a válasz, és hát oda persze beírtam, hogy hol dolgozom, és a gyár vezetőjét kérdezték meg, hogy ki ez a Taba János, és ő látta meg az aláíráson, hogy ez egy tábornok, mégpedig brigadór, general. Sofőr lettem és inas, feleségem szakács, ón voltam felelős a bevásárlásért, a gyerekeket hordtam az iskolába, a tábornok sokszor maga ment, néha én vittem be Washingtonba, és így dolgoztunk három évig. A fizetésünk 360 dollár volt kettőnknek egy hónapra. Persze kaptunk ruhát, egyenruhát, lakást, teljes ellátást, de pénzt keveset. Azonban az a pénz nekünk nem kellett semmire sem, ment mind a bankba... TABA: Mikor 7500—8000 dollár volt a bankban, akkor már éreztünk magunk alatt valami talajt, és elindultam körülnézni farm vagy föld után, mindig szerettem a földet, szüleim is földművesek voltak, én is abban nőttem föl, és akkor ráakadtunk a folyó partján egy elhanyagolt dzsungel farmra, de nagyon olcsó volt. Tetszett az, hogy a vízpartra van kijáró, és a folyó partja is az enyém, s akkor 14 és félezer dollárért megvettük, ötezer dollárt lefizettünk, kilencezer még maradt adósságban. És közbe, ez volt 1960-ban, a következő évben polgárosodtunk, fölvettük az amerikai állampolgárságot, akkor jogosultam állami kölcsönre, fölvettem 17 és fél ezer dollárt, már volt 9 ezer adósságom, még 17 és falet hozzá, azon megvásároltam a gazdasági gépeket, állatokat vettem, 50 anyakocát beállítottam, és elkezdtünk gazdálkodni. Kaptam az államtól segítséget, kijöttek tanácsadóként, olyan, mint az agronómus a megyétől, és tervet készítettek vetésforgóra, mindenre, kiszámítottam, hogy mi igen hamar meggazdagodunk két óv alatt, mert minden malacon ennyi pénz megmarad, ennyi születik, már előre tudtam mindent. Ment is ez egy évig, mit ad isten, egy olyan vész ütött be a farmra, ami megtizedelte az állatállományt, a kismalac három nap alatt elpusztult. Az adósságot fizetni kell, irány vissza a gyárba. A városban volt a Company, hát az esztergályosságot, úgy ahogy megtanultam, felvettek mindjárt jó fizetéssel, de éjszakára. Amúgy sem bírom a gyári munkát, nem éjszaka. Délután négytől haj nah egy óráig munka, akkor aludtam valamennyit, aztán reggel korán ébresztő, ki kapálni, bálázni, meg az állatokat ellátni, mert a teheneket tartottam tovább. Nagyon el voltam keseredve, valamit mást kell csinálni, beiratkoztam az egyetemre. Ott nem messze volt tőlünk. Hát fogalmazást és írást vettem föl angolból, és zenére iratkoztam be. Két szemesztert elvégeztem, úgyhogy éreztem, hogy kicsit többet tudok már angolul, és jött egy ajánlat, egy hotel, 25 szobás Virginiában, és ajánlották bérbe tíz évre. Én azt mondtam a feleségemnek, hogy ettől rosszabb nem lehet, éjjel a gyárban, nappal a farmon, este az iskolában, el kell vállalnunk. Azt mondták a washingtoni magyarok, hogy a Taba megbolondult, belement olyan nagy adósságba, és most 20 ezer dollár évi bérletet fizet, bele fog bukni. Na hát aztán nem volt pénzem se, mondtam a bérbeadónak, nincs pénzem, 20 ezer dollár kauciót kór, én megadom két év alatt, vagy fogadd el a farmomat kau25.oldal Amerikai Magyar Értesítő
