Amerikai Magyar Értesítő, 1988 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1988-06-01 / 6. szám

lehet kollektive elitélni azért, mert mint karhatalmi erő, résztvettek a deportálásokban, ill. ők irányították a zsidók bevagonirozását. Egyenruhás alakulat tagjai azt teszik, amit parancsolnak nekik: a parancsot megtagadni nem lehet, főleg háborús időkben nem. S a csendőrök amúgy sem tudták, mi lesz a zsidók sorsa. Mindenki úgy tudta: munkára viszik őket. Legmagasabb politikai és katonai körök egészen a háború legvégéig meg voltak arról győződve, hogy ez igy is van. Maguk a zsidók is. Eich- mann nagy színészi teljesítménnyel félrevezette még a zsidók vezetőit is, akik elhittek neki mindent és azt tanácsolták a hozzájuk forduló zsidóknak, hogy menjenek nyugodtan,nem esik bántódásuk. Mással nem is lehet magyarázni azt az ellenkezés nélküli beletörődést, ahogy a zsidók százezrei hagyták magukat beterelni a vagonokba.

Tőlük is meglehetne kérdezni - ahogy a csendőröktől kérdik a zsidók -, hogy miért nem lázadtak föl, miért nem tagadták meg a parancsot, a vagonokba való beszállást? Nem csak öregek, nők és gyermekek sorakoztak akkor a vagonok előtt és vártak sorsukra, hanem javakorabeli férfiak, fiatalok is. Ahogy megtörtént, hogy az SS-ek és néhány magáról megfeledkezett magyar csendőr durván bánt némelyikükkel, úgy igaz az,hogy még maguk a zsidók sem sejtették, milyen sors vár rájuk. A megsemmisítő lágerekről, az elgázositásokról csak később, az un. Auschwitzi Jegyzőkönyvből értesült a világ, de annak annyira kevéssé volt megbízható a forrása, hogy sokáig senki sem akart hitelt adni állításainak.

Ne mérjünk kétféle mértékkel! Az Egyesült Államok katonai rendőrsége és Kanadában a lovascsendőrség minden ellenkezés nélkül hajtotta végre a háború alatt a japán állampolgárok deportálását. Mindkét deportálásban közös vonás, hogy háborús körülmények miatt rendelték el a kormányok, megbízhatatlannak minősített saját állampolgárok ellen. Mindkét esetben egy fajilag elkülöníthető réteg ellen irányult az intézkedés, teljes családok, nők, gyermekek és öregek ellen is. Ha elfogadjuk azt az elvet, hogy a bűnösség nem függ attól: a győztes vagy a legyőzött vádolható-e elkövetésével, akkor háborús bűnösség címén ki kellene vizsgálni az amerikai és kanadai deportáló szervek akkori tevékenységét. Ezek legénysége sem tagadta meg a parancsot, akár a magyar csendőr: de ami a győztesnél erény, a vesztesnél bűnnek számit. (Tegyük hozzá: a bevago- nirozást intéző magyar csendőröket nem lehet felelőssé tenni azért, ami a zsidókkal az ország határain kívül történt, de az amerikai deportáló szervek jól tudták, hogy a japán-amerikai állampol1988. junius

3 ■ oldal

gárok szögesdrót mögé kerülnek és elvesztik szabadságukat.)

Arról senki sem beszél, hogy a magyar csendőrség egy politikailag el nem kötelezett testület volt: a kormány, illetve legfőbb parancsnokai utasításait követve éppúgy eljárt a szélsőbal, mind a szélsőjobb ellen. A kapott parancsot politikailag nem mérlegelte. A csendőrnyomozóknak szerepük volt pld. Szálasi börtönbe juttatásánál is. Másrészről a háború utolsó hónapjaiban, amikor a budapesti zsidókat gettóba zárták és sokaknak volt svéd, svájci,meg egyéb menlevele, ők érvényt szereztek ezeknek a papíroknak. Mert Wallemberg sem tudott volna megmenteni egyetlen zsidót sem, ha a hatóságok nem kooperálnak. A csendőrök, ha erre parancsot kaptak, tiszteletben tartották a semleges államok papírjait, ami nem mondható el mindig a hatalomtól meg- részegült pártszolgálatosokról. És ha a csendőrséget azzal vádolják, hogy voltak szélsőjobboldali érzelmű tagjai, az arány nem volt más, mint a magyar társadalom többi rétegében.

Az esetleg történt túlkapások megítélésében is kettős mérték uralkodik világszerte. Ha egy nép a létért való küzdelemben sarokba van szorítva, ha háború van, mindig történnek erőszakos cselekedetek. Ezt nem lehet elkerülni. Magát a háborút kellene elkerülni, elsősorban azt kell kárhoztatni. Vegyünk egy mostani példát: Izraeltől természetesnek veszi a világ, hogy a lagdrasztiku- sabb eszközöket alkalmazza a túlélés biztosítására. Katonasága, katonai rendőrsége nem éppen kesztyűs kézzel bánik a megszállt arab területek lakosságával. Az amerikai televízió és ujságkommentá- rok mentegetik Izraelt, azzal, hogy a kis zsidó nép egy negyvenmilliós ellenséges tábor közepén küzd a szuverénitá- sáért. A második világháború második felében a két idegen néptenger - a germán és a szláv - között puszta létért küzdött a magyarság és a két ellenséges ideológia - fasizmus és kommunizmus - halálos szorításában próbálta megtalálni a túlélés útját. Hogy ebben az időszakban előfordultak normális békeidőkben nem kívánatos események, azért csak a háborút lehet kárhoztatni. De ne csak az legyen vétek, amit a vesztes fél rovására lehet írni; a győztesnek is kelljen felelnie a kegyetlenkedésekért. Vajon Izraelt valaha is felelősségre fogják vonni a most végbemenőkért, a polgári lakosság rovására elkövetett atrocitásokért?

A háború kényszerállapot, amelyben az egyén elveszti személyes elhatározóképességét. A parancsot végre kell hajtani. Hogy az emberségesen történik-e vagy se, azért is ritkán felelős a katona, vagy csendőr. Egy hasonlattal élAmerikai Magyar Értesítő