Amerikai Magyar Értesítő, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-04-01 / 4. szám
12.oldal Amerikai Magyar Értesitó' 1987. április SÓ BERNÁT: ausztráliai magyarság NAGY ÁRAT FIZETTÜNK (Avagy, mikor kopogtak a ruszkik ...?) Közvetlen a háború utáni évek egyik népszerű vicclapjában — az még a Ludas Matyi előtti kor volt —jellemző rajzos vicc jelent meg. A házigazda és felesége a szalon közepén állnak és megelégedéssel néznek befejezett munkájukra: nyakkendőkkel és nad- rágszíjakkal sikerült végre odakötözni a vendégségbe érkezett riadt házaspár kezét és lábát a fotelokhoz. A rajz alatt a következő feirat állt: „így ni! Na most szépen el fogjuk nektek mesélni, hogyan vészeltük át az ostromot ...” Ugyanis félmillió pesti mesélt akkoriban félmillió rémtörténetet, félmillió pestinek, csodával határos módon, fel néni robbant aknákról, borotvával kikanyaritott lóhúspecse- nyékről, hathetes babfőzelék diétákról, befalazott szociáldemokratákról, és zabráló oroszokról. Félmillió történet unalomig azonos volt, talán csak annyiban különböztek, hogy az egyik a Hernád utcában, a másik meg az Olasz Fasorban játszódott le. Végül Budapest fölül elszállt a korom és a kőpor. Múltak a hónapok, az évek, az évtizedek és egyes ostromélményck nyomtatásban is kezdtek napvilágot látni. A pestiek meg ekkor kezdtek el csodálkozni. Ugyanis ezeket az élményeket olvasva többen úgy érezték: ha mindez igaz, akkor úgy látszik mi nem ezt az ostromot éltük át. Elindult a pesti harcok legendairodalma. Az egész a Jézusarcú szovjet katonával kezdődött. Meg kell jegyeznem, úgy érzem ezzel a harcossal a félmillióból csak egyetlen egynek volt szerencséje találkozni. A többi nem látta. Azok csak a „rücskös képűvel”, vagy „kirgiz pofájával” találkoztak. Aztán ahogy múltak az évek, nőttek a könyvespolcokon a verses, a novcllás és memoárkötetek, úgy szépült, szelídült fokozatosan az ostrom megrázkódtatása. Minden valamire való író megírta már a maga kis dolgozatát versben, elbeszélésben, legényben, melyben az ismeretlentől való félelemből, életreszóló felemelő élmény lett. Mert minden író jól tudja, hogy egy egy jólsikcrült mondattal vállvercgetést, biztonságot és nagyobb darab kenyeret lehet kiérdemelni. így társult az író képzeletében a frontszakállas katonafej, a názáreti jóságos arcává. Bár Örzse néniben is hasonlóan társulhatott a kép, mikor az első oroszt Hejőcsabán megpillantotta. Valószínűleg ő is igy kiállton fel: Jézus!! Itt vannak a ruszkik . . .!! Persze ha már az irodalomról beszélünk, jól tudjuk: a papír türelmes, az írógép nem beszél vissza, és nagyon könnyű átesni a Pegazus túloldalára. Szabad legyen most idéznem példaként Lajos elvtársat, aki szintén jól áibukott. Bár elképzelem annyi esze volt, míg e sorokat írta, óvatosan odébb ült néhány méterrel, hogy kikerüljön a fenyegető csillár alól. 1984-ben megjelent emlékezéseinek 466-ik oldalán nagy nekiveselkedéssel a következőket Írja. Jól figyeljünk kérem, mert ezt még tanítani fogják valamikor a magyar iskolákban. Szót kell itt ejtenünk —írja — még egy világszerte elterjedt katonaszokásróL a zabrálásról. (Figyeljük csak meg, hogyan ártatlanodik a pesti zabrálás „világszerte elterjedt” katonaszokássá?) Ez is egészen másképp festett, mint ahogy az emberek előre elképzelték. A mi katonáink a megszállt területeken sajnos mindenhez hozzányúltak, ami fogható és mozdítható, kivált, ha értéke volt. És mivel rossz volt az ellátás, különösen elraboltak mindent, ami ehető. (így kerülnek már bevezetőben, jól előre, saját honvédeink a zabrálással vádoltak padjára. Előzetes megvádolásuk után végre a szovjet katonákra is sót kerül, mikor így folytatódik az ostrom-mese.) A szovjet katonák élelemhez nem nyúltak, inkább adtak mintsem vittek. Sajátságos korabeli fogalom volt viszont a „csellengő ruszki”. Pihenőben lévő, eltávozást kapott katonák csoportosan, vagy magányosan sétáltak a városban, kíváncsian bámészkodtak, bementek házakba, bekopogtak (!) a lakásokba, és ha kedvükre való tárgyat láttak, elkérték. (Látod kedves olvasó, rosszul ismered a saját történelmedet. Ezek a „csellegö ruszkik” ha kedvükre való tárgyat láttak az elkérték. De belépés előtt természetesen kopogtak.) Elsősorban a karóra érdekelte őket, aminek közvetlen hasznát vehették, és ami hajtársak között nyilván fontos cseretárgy lehetett. De szívesen vettek bizonyos hangszereket: szájharmónikát, húzóharmónikát, gitárt, mandolint. A legnagyobb értéke amihez hozzányúltak, az ugyancsak bárhol használható kurblis, régi fajta gramofon volt, meg a hanglemezek. Személyes tapasztalatom szerint ez utóbbiért már fizettek, vagyis konzervet, kenyeret, csokoládét, ennivalót adtak érte. (Szóval jól jegyezzük meg: a kurblis gramafonért már fizetlek is. Sajnos a legtöbb magyarnak nem volt ilyen gramafonja. Na de most jön a java . . .) Volt aki szívesen adta, mint én is: volt aki ijedtében, hiszen a katonánál fegyver van, és bármilyen kedvesnek látszó (?) de érthetetlen szavakkal kéri is, olyan mintha fegyveresen rabolná, mármint annak, aki félelmében adja, amit ad. (Szóval kedves olvasóm, az a kirgiz katona, aki 45 januárjában ott a pincében, a géppisztolyt öreg édesapád mellének szegezve vette el az óráját, az olyan látszatot keltett megrémült édesapádban, mintha fegyveresen rabolt volna. Lám, minden csak illúzió . . . No de Lajos elvtárs még mindig bírja szusszal.) Én szívesen adtam, — állítja Írásában — (nem hiába az Eötvös Kollégiumban nevelkedett) és amikor a házban már nem maradt karóra (?? nofeneü) kínáltam nekik pénzt, kinálgattam a szép és súlyos ezüst cigarettatárcámat, csak legyintett rá nevetve, minek az neki...? (Hát ugyan, minek is kellett volna egy „csellengő” ruszkinak 1945 februárjában a rommálőn Budapesten egy szép és súlyos ezüst cigarettatárca . . .?) Ez már kortörténet. Mondtam, ezt még tanítani fogják egykor az iskoláinkban. Nem az ostromot, az írást . . . Ez csak egy kiragadott példa, de szerencsére úgy tűnik, mégsem olyan fekete az ördög mint amilyennek festik. Ugyanebben az évben, ugyanannál a Vállalatnál megjelent másik könyvben, egy írónő regényalakjával már ezt mondatja cl: — Nagy árat fizettünk, a szabadságot adtuk a felszabadó fásért... Ugye, ez már mennyivel őszintébben és biztatóbban hangzik . . .? És ráadásul nem is mi mondtuk . . . áyíMMLílb Radnóthy Károly CIMBORÁK KÖZÖTT Vígan vagyok, mért is lennék szomorú? Hisz’ köröttem egy baráti koszorú. Az asztalon vörös bor az üvegbe’. Víg nótát húz a cigány a fülembe. Mellettem pár jó cimborám mosolyog, Nem is hiszem, hogy valaha meghalok. De amikor a szobámban kuksolok. Unatkozva egymagámban búsulok, Az asztalon vizeskancsó kuporog, Cigány helyett külső ajtóm nyikorog, Ez az élet így nem is nekem való. Gyere, kaszás, vágj le, te vén arató! Tata-Tóváros, 1944. január 30.
