Amerikai Magyar Értesítő, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-11-01 / 11. szám
12.oldal Amerikai Magyar Értesítő' I987. november visszautasított. Arról viszont még sohasem hallottam, hogy a hidépitő hazaingázók közül valaki visszautasitott volna valamit, amiben a rendszer részesítette . Kedves levéliró, máskor több alapossággal nézzen utána a tényeknek, mielőtt múltbéli példákkal érvel. Akkor talán majd nem fordul elő, hogy Rákosi Mátyást követésre méltó patriótának dicséri, Mindszenty Józsefet pedig ferde logikával vádolja. De ha a hazaszeretet tekintetében a levéliró számára Rákosi a mérce, érvelésem aligha fogja őt meggyőzni, ezért fel is adom. Mert vitatkozni csak értelmes argumentumokkal lehet. S.Gy. Budapest, 1987. augusztus 27. 1987. augusztus 20-án egy fiatalokból álló magyar értelmiségi csoport, a budapesti demokratikus ellenzék tagjai, reménységeinkben és ideáljainkban mélységesen csalatkozva elhatároztuk, hogy a szabad világ közvéleménye előtt feltárjuk a magyarországi valóságot, azt a katasztrofális helyzetet amibe a magyar népet vezetői a „gulyás szocializmus" megteremtői kényszerftették. Az a véleményünk, hogy elképzelhetetlen, hogy Magyarország a közép-európai civilizáció ezeréves bástyája a történelem süllyesztőjébe kerüljön annak következtében, hogy az utóbbi 15 évben vezetősége csak ámította. Felfoghatatlan, hogy minden magyar újszülött 1800 U.S. dollár adósággal jön a világra; tűrhetetlen, hogy a legelemibb egyéni szabadság hiánya, a rendőruralom és a szegénység légköre Magyarországot az öngyilkosság, alkoholizmus és reménytelenség bajnokává tegyel Qondoljuk, hogy kötelességünk mindezekre figyelmeztetni a magyarságot és a szabad világot; kijózanítani mindenkit abból a hamis propagandából, amit hivatalosan terjesztenek és aminek semmi köze sincs a magyar nép igazi sorsához és törekvéseihez. Az emberi jogok legelemibb tiszteletben- tartása, a reális demokrácia és a minimális emberi méltóság nevében, melyért hőseink vére folyt 1956-ban, célul tűztük ki magunknak, bár tisztában vagyunk a vállalt rizikóval, hogy időről időre tájékoztassuk a nyugatot mindazokról az eseményekről, amiket a kormány cenzúra szervei rendszeresen elhallgatnak a nagy nyilvánosság elől. Felhívással fordulunk minden önkéntes levelezőnkhöz, hogy közöljék mindazokat az értesüléseiket, amelyekkel hozzájárulhatnak, hogy egy a valóságot tükröző kép alakulhasson ki drámai helyzetünkről. Ugyancsak felhívással fordulunk clmzetteinkhez, hogy minél szélesebb körben terjesszék híreinket, hogy minden becsületes és jóindulatú ember ismerhesse a magyar nép tragédiáját. Nehéz munkakörülményeink dacára mindent elkövetünk, hogy pontos, tárgyilagos tájékoztatásainkkal, mindinkább jelen lehessünk közleményünkkel, „A magyarországi demokrata ellenzéki hírek" — címmel, tudva azt, hogy ezáltal mi is aktív építői leszünk egy új virágzó szabad, demokratikus Magyarországnak. Isten minket úgy segélienl_________________ PUSKÁS-BALOGH ÉVA (Kanada): Utinapló Budapestről Egy nagyon szegény rokonomhoz megyek, ahol a lakás félig a falba van beépitve, a gyermek a "balkonon" alszik. A szülők meg az egy szobában élnek, ami a nappa- li-ebédlő-fogadószoba egyben. A nap ide nem tud besütni, házmesterlakás. A WC kinn az udvar végében, az épület sarkán. Ismerek itt egy nénit. Öreg, fejkendős néni, özvegy. Fia 56-ban kivándorolt. A rokonok látogatása után bekopogok hozzá is. Kötényével törli a széket, hogy oda üljek a TV elé, mert ez a főhely: - "Ezt a fiam hozta." Meg is dicsérem érte a fiát. Látom, jól esik neki, mintha a ráncokból pár el is simult volna, ahogy a fiáról beszél. Most nem engedték haza, tavaly sem. De miért? Nem tudni. Mit csinált? Semmit. Akkor még jobban nem tudok eligazodni ezen. Fia ott, a közeli országban találta meg uj hazáját. Mikor állampolgár lett, 10- 15 év után ment haza először. Sok ajándékkal. A házban mindenki csodájára járt, a néni jószerencséjének sokan ö- rültek, meg sok irigye is támadhatott, mert egy ilyen itthoni látogatás alkalmával "két ember" kiment a nénihez. Fiát is faggatták, hogy feljelentés érkezett, csempészéssel gyanúsítják. Erős- ködött, hogy nem szokása a csempészés, itt a papir, szines TV-t hozta, be is jelentette. A "két ember" nekiesett a TV-nek, lebontották a hátsó fedőlapját. Nem találtak semmit. Eltávoztak, s mikor a fiatalember újra visszaakart jönni látogatóba, megtagadták a beutazási kérelmét. Hiába hivatkozott arra, hogy édesanyja egyre betegesebb, két évig nem engedték be. Aztán jöhetett párszor és most újból ott tartanak, hogy nem engedik be a gyereket. Pedig féllábbal már sirban van a néni. Igen sajnálom, mert éltető erő benne, egyszem fiának látogatása. Óh, nem az anyagi segitség, amire gondolok, mert azt beengedi az állam, és rendszeresen küldi. Hanem a lelki vigasz, amit én sem tudok most nyújtani, az fáj. Gondok, amiket nem mondanak el, hogy Istenem, hát még mindig vannak feljelentések? Mert, ha valaki csempész, ugye, az nem csak ma csempész, de máskor is. Vagy, ha gyanúsítják, de nem találták a feljelentést indokoltnak, mert nem volt abban a vacak TV-ben semmi, akkor miért tagadták meg újra a beutazást. Játszanak, mint a jojóval, hol engedték jönni, hol nem. Már itthon voltam, mikor értesültem, hogy meghalt a néni, de a temetésre nem engedték be a fiát. A határon sirt kocsijában, ott siratta el édesanyját.
