Amerikai Magyar Értesítő, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1987-09-01 / 9. szám

STIRLING GYÖRGY: A szabad szólás jogáért Aki ol/'assa a fenti cimet, bizonyára megdörzsbli a szemét: hát hol élünk? A kommunizmusban, ahol harcolni kell a szabad szólás jogáért? Nyugaton, a sza­bad világban nem természetes-e az,hogy mindenki megmondhatja, megirhatja a vé­leményét és ebben az égadta világon sen- kisem korlátozhatja? No igen, természetes, de köztünk emig­ráns magyarok között mégis akadnak olya­nok, akik kétségbevonják ezt a jogot és be szeretnék fogni a száját, le szeretnék fogni a tollát annak, aki nekik nem tet­sző véleményt mer hangoztatni. Ezek nyil­ván otthonról hozták magukkal ezt a fur­csa szokást, ahol úgy látszik, módjukban volt ezt vagy azt elhallgattatni. Es ezt annyira megszokták, hogy itt kinn a sza­bad világban is próbálnak élni ezzel a diktatórikus módszerrel. De menjünk szép sorjában és hadd kezd­jem a témára kanyarodást kis kitérővel. Annak bemutatására, milyen hamar felej­tenek az olvasók és milyen könnyű őket befolyásolni, sőt félre is vezetni.Mert - bocsánat az Olvasótól (nagy betűvel, ahogy illik) és tisztelet a kivételnek - az emberek általában felületesen olvas­nak, csak feliben-harmadában futják át a cikket és ritkán emlékeznek pár hét múl­va arra, hogy pontosan mit is olvastak. Ami végeredményben nem is csoda, a manap­ság a világot elárasztó információ-ára­datot figyelembevéve. így aztán utólag könnyű belemagyarázni ebbe vagy abba a régi cikkbe valami olyat, ami benne se volt. Ugyan ki vesz arra fáradságot,hogy visszakeresse a régi újságokat és össze­vesse, ellenőrizze az utólagos értelme­zések valódiságát? * S most - ennek illusztrálására - a kitérő: elmondok egy régi ujságiróanek- dotát, tessék jól figyelni! Még a régi békevilágban történt, hogy a csendes vi­déki városka egyik tisztes polgára délu­táni kávéját kortyolgatta a főtéri tük­rös kávéházban és közben elmerült a he­lyi lap vezércikkében. Amikor alkonyai­kor fölcihelődött, hogy hazaindul vacso­rázni, hiába kereste szép prémes téli­kabátját, amit bejövetelkor a sarokban álló fogasra akasztott. Hivta a főurat, a pincért, az ujságosfiut; egyikük sem látta a kabátot! Előkerült a tulajdonos is, aki mély hajlongások közt kért bocsá­natot a törzsvendégtől és magyarázkodott, hogy az utóbbi időben sok futó vendég, utazó ügynök fordul meg a kávéházban, biztos azok közül valamelyik emelte el a télikabátot. Hősünket ez persze nem elégítette ki és iszonyú botrányt csi­4.oldal_________________________ 1987. szeptember nált, hogy csak úgy visszhangzott a nagy­terem. Mindenki odafigyelt, a helyi saj­tó sarokban darvadozó munkatársai, is és hangosan tárgyalták a kabátlopást, ami végre esemény volt az álmos kisváros é- letében. A károsult végülis konflist ho­zatott és dúlva-fülva kiskabátban vitet­te magát haza. A másnapi reggeli újság pedig hasábos tudósítást közölt a kabát­lopásról és a kávéházi cirkuszról. Aztán teltek a hetek, a hónapok és a kabátlo­pás lassan feledésbe ment. (A kabát per­sze soha nem került meg, pedig a helyi rendőrkapitány is kötelességének tartot­ta nyomozni az ügyben; számos tanút ki­hallgatott - ami megint beszédtémát adott a városka unatkozó lakóinak -, aztán e- redmény nélkül lezárta az ügyet.) Teltek-multak az évek. Már alig emlé­kezett valaki a botrányra, amikor polgár­mesterválasztásra készült a városka.Nagy volt az izgalom, kik lesznek a jelöltek? Öten pályáztak az állásra, köztük az a tisztes virilista is, akivel pár éve az a baleset történt, hogy a kávéházban ellop­ták a télikabátját. A jelöltek listája végső döntésre a megye főispánja elé ke­rült. A főispán olvasta a névsort, aztán hősünk nevénél megállt. - De ismerős ez a név - nézett a levegőbe, aztán a homloká­ra ütött - Igen, emlékszem már: ez az em­ber pár éve valami kabátlopási ügybe ke­veredett, egy kávéházi botrány miatt Ír­tak róla az újságok! Nohát arról szó se lehet, hogy ilyen ember induljon a polgár­mesterválasztáson! És piros plajbászával vastagon kihúzta a listából hősünk nevét. * Ilyen az élet. És - ismétlem: tiszte­let a kevés kivételnek; - ilyenek az Ol­vasók. Az újságíró izzad, ötször megrágja a szavakat, mielőtt leírja őket, keresi a pontosan odaillő kifejezést és a szinoni­mákat, hogy véletlenül se ismételje önma­gát, igyekszik magát szabatosan, magyaro­san, tömören és közérthetően kifejezni, aztán a nyájas Olvasó kezébe kapja az új­ságot, vacsora közben két falat között, vagy az autóban a piros lámpánál belepil­lant a nagy műgonddal készült írásba, és máris továbblapoz. Rögvest el is feledvén, hogy mit és miről olvasott, az árnyala­tokról pedig annyi emléke sem marad, mint a Villon féle tavalyi hóból igy nyár de­rekán. Mindez arról jutott eszembe - és azért tettük ezt a kis kerülőt, mielőtt a témá­ra térnék -, hogy divat a mi kis emigrá­ciónkban kiforgatni az újságok cikkeit és olyasmikat belemagyarázni némelyik írásba - utólag persze, hónapok múltán; -, ami azokban soha nem volt benne és szerzőjük­nek eszébe sem jutott olyan értelmet adni papírra vetett gondolatainak. No de köny- nyü dolga van az ilyen "kiforgatóknak" , mert ugyan ki is emlékeszik arra, mit ol­1 Amerikai Magyar Értesítő

Next

/
Thumbnails
Contents