Amerikai Magyar Értesítő, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
Amerikai Magyar Értesítő 5.oldal denki, akiket nem vakít el a magukat 1945. óta árulásról-áru- lásra végigügynökölő Gosztonyi Jánosok és Boldizsár Ivánok porhintése, megszolgálandó doktori cím, ingyen repülőjegy és pezsgős vacsora, de nem is a rendszert kegyesen vállonveregető, fennhéjázó pökhendiséggel tekintenek saját önfelfújta kivagyiságukra, hanem önzetlen és őszinte aggódással figyelik a talmi csillogású felszín alatt sokasodó bajokat. Azt a helyzetet, amelyben jelenleg van a Kárpát-medence magyarsága, de azt a még ennél is aggasztóbbat, melybe a 3. ipari forradalom és Nyu- gat-Európa küszöbön álló Mohács-korszaka révén kerülhet, és minden valószínűség szerint fog is. Minderre csak sajnálattal, vegyes aggódással, nem pedig öntelt büszkeséggel lehet gondolni. És nem lehet elintézni azzal, mint az Amerikában Hajnal László Gábor előadásain itt-ott felugráló potenciális muszka- vezetők, hogy nem igaz, amit mond. Mert ha a tények nem illenek bele sem az elképzeléseikbe, sem a megbízatásukba, akkor — kommunista recept szerint — annál rosszabb a tényeknek. Most ui. arról van szó elsősorban, hogy az évezredfordulóra esedékes hatalmas átalakulásokra és azok következményeire és lehető hatásaira kell felkészíteni a magyar népet, hogyha majd előállnak a várható és a maiaknál még sokkal súlyosabb nehézségek, ne páni rögtönzésekkel kelljen reagálnia, mint annyiszor történelme folyamán. Vagyis — Csurka István helyesen látja a probléma lényegét — a jövőt ismét be kell iktatni a magyar nép gondolkodásába. Ehhez pedig vissza kell adni nemzeti és történelmi tudatát, ahogy Kunszabó Ferenc is követeli, nehogy azt higyje, hogy a jelenlegi, átmeneti szélárnyékban örökre szabadságoltathatja magát a világtörténelemből. Mert akkor annál keserűbb lesz a felébredés, és nyilvánvalóan késő is. A nyugati magyarságnak, legalábbis értelmesebb és jobbik részének, nem jelentéktelen feladata ebben a felkészítésben, hogy közreműködve segítsen otthon azoknak, akik már szintén látják és tudják mindezt, akik ezt a munkát már meg is kezdték, és abban számítanak is ránk. Gondoljunk csak az éledő Széchenyi reneszánszra! Másrészt, ahol és amikor szükséges, ellenzéki szerepünk maradéktalan vállalásával és teljesítésével kell segítenünk a különböző posztokon álló haladó és konstruktív erőknek, támogatva őket a belső sztálinista reakció elleni munkájukban, mert az nem egyszer legalább annyira korlátozza a jószándékú vezetők cselekvőképességét, mint maga a Szovjetunió. Ezt jelenti és parancsolja ma számunkra az élet dialektikája. Az idő, ebben a tekintetben biztosan a magyar népnek dolgozik, mert a sztálinisták lassan kihalnak, arról már nem is beszélve, hogy nagyrészüket — legalábbis a felső szintről — Kádár már elég ügyesen el is veszítgette az elmúlt 28 év folyamán. Egyre közeledik tehát az idő, amikor megvalósul a magyar szellemi élet egysége, amikor az Otthon és az Emigráció haladó erői kezet nyújtanak egymásnak a magyarság sorskérdéseinek megoldására. Akkor fognak majd a rendszert a néppel összetévesztő népfrontos kollaboránsok, önkiválasztotta intellektuel- lek és Parnasszus-neurózis miatt türelmetlenségi kórban szenvedő alanyi költők csodálkozni, ki utóbbiak érzik, amit Hamvas Béla tudott, sőt meg is fogalmazott és a „Bécsi Napló” közölte is. Hogy ti. csak múlandó művek kiadását kell siettetni; a halhatatlanok nyugodtan maradhatnak egy ideig kéziratban. — Mert az említett folyamat már meg is kezdődött! 1985. január Ezért kellő tisztelettel és alázattal azt tanácsolnám az emigráció „nagy mocsara” felett itt-ott fennen lebegő, új magyar kiválasztottaknak, hogy: hátrább az egerekkel! A pokolba vezető útnak csak az egyik fele van jószándékkal kikövezve. A másik — mint Szathmáry Lajos szokta (nekik is!) mondani — hozzánemértéssel. Próbáljuk bizonyítani, hogy Széchenyinek már nincs igaza, mert már nem kísért közöttünk a „keleti raj” legfőbb nemzeti hibája: elménk helyett indulatainkat felserkentő, rosszul alapozott, képtelenségre valló és a legtöbbször felesleges vitákkal, kicsinyes és nevetséges egymásra mutogatásokkal és személyes sértegetésekkel ódázni el — tudva vagy tudatlan — az itt és most cselekvés programjának kiteljesedését. Az Olimpiász margójára Vége a dóridénak . . . Újra tehet szobát kapni a Los A nge- les-i szállodákban. Elaludt az olimpiai fáklya, hazatértek a versenyzők és kísérők egyaránt. Egyik boldogan, győztesen, a másik csalódottan . . . Sokmillió ember gyönyörködött a színes képernyők előtt, a késő éjszakai órákban, az atléták remek teljesítményeiben és gondolkodott a ceremóniák hollywoodi színpompás ürességén. Nekünk, magyaroknak, sajnos, ez az olimpiász keserű csalódást okozott. Az újkori olimpiai játékok bevezetése óta, — 1920. kivételével — mindig ott láttuk a magyar versenyzőket az élvonalban. Az emigrációs éveink keserűségét mindig enyhítette a magyar versenyzők sikere és sikerükön keresztül, az egész magyar nemzetnek a világsikere. Ebben az évben rab-Magyar- ország ruszki vezetői nem engedték meg a magyar versenyzők részvételét. Mert a nyugati világ még lelkiismeretesnek nevezhető kormányai nem képviseltették magukat az 1980-as moszkvai olimpiászon, tiltakozva ezzel is az Afganisztánban végbemenő népirtás ellen, most Moszkva rendelte el csahosainak az olimpiászról való távolmaradást. A magyar versenyzők távolmaradása talán nem is fájt volna annyira, ha keleti és déli szomszédaink kormányai nem mutattak volna összehasonlíthatatlanul több gerincet és nemzeti önérzetet, mint Moszkva jellemtelen pesti bérencei. Románia ugyanúgy szovjet gyarmat, mint Magyarország; vezetői mégis meg merték tenni, hogy a szovjet ellenzés ellenére, elküldték versenyzőiket. Kádárék gyáva meghunyászkodása örök szégyenfolt marad a magyar történelem lapjain. Pedig szomszédaink igazán nem dicsekedhetnek olyan sport-múlttal, mint a magyarok. Sportjuk újabb kori sikere a Károlyi Bélák, a Szabó Katicák és Tasnádiak sikere és idegen toliakkal való ékes kedése. Ez nemcsak a szertornára, vagy a súlyemelésre vonatkozik; a labdarugó, vívó, vízilabda, stb. eredményeik mind-mind magyar eredmények, ahogy az egész nagyrománia-mánia kártyavárként omlana össze a szolid, erdélyi magyar, székely és német kultúra alapja nélkül. Mi adtuk nekik az iskolákat, a könyvnyomtatást, a tanult középosztályt. Az úgynevezett nagy-Románia oláh szószólói úgyszólván egy- től-egyig magyar egyetemeken tanultak. Regát csupán egy világrekordot produkált: az írástudatlanok arányszámában. Ezeken a szomorú tényeken akkor sem tudnak változtatni, ha atlétáik derék, jó magyar neveit a felismerhetetlenségig elolá- hosltják. És könnyfakasztóan szomorú arról hallani, hogy a magyar dolgozók adófilléreiből egyik román iskola után a másikat állítják föl Magyarországon, az összlakosság talán egy százalékát sem kitevő ,,román kisebbség” úgynevezett kulturális igényeinek a kielégítésére, míg ugyanakkor Erdélyben az uralkodó rablóbanda egyik magyar iskolát a másik után zárja be, a lakosság felét képező magyar és székely népesség jogos igényeinek teljes semmibevevésével. Átokfakasztóan szomorú az úgynevezett ,,magyar kormány” pénzén készült ..népi hanglemezek ” egész során ott látni a ,.méhkeréki román néptáncot”, meg az ehhez hasonló ostobaságok tömegét ugyanakkor, mikor Budapest szó nélkül tűri a magyar és székely nép szisztematikus irtását és oláhosltá- sát. Az ógörög olimpiai játékok elengedhetetlen feltétele volt a béke; a résztvevők békés versengése, testük és lelkűk tökéletesítésére. Igaza volt a nyugati államoknak, amelyek tiltakoztak a szovjet olimpiai házigazdasága ellen, mikor a vörös hadsereg a kémiai- és a bacilus-háború eszközeivel írtja az afgán népet. Akkor, ha lett volna gerinc a Nyugat állam fér fiaiban, elvették volna a rendezés jogát Moszkvától. Ebben az évben pedig, miután az afganisztáni vérengzés megszakítás nélkül folyik tovább, a szovjet képviselőit egyáltalán nem lett volna szabad meghívni a világ sportolóinak békés, nemes vetélkedésére.
