Amerikai Magyar Értesítő, 1985 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1985-10-01 / 10. szám

1985. október

Amerikai Magyar Értesítő

szóhasználat még ma is ellenforradalom. És minden, ami ezzel együtt jár. Ma is éppen úgy gyalázzák, mocskolják ötvenhatot, mint tizenöt, vagy húsz esztendővel ezelőtt tették. Hogy egy-két bátrabb iró, vagy tudós külföldi megnyilatkozásai kicsit már eltérnek a hivatalos vleménytől, az biztató jel ugyan, de sokat még nem jelent. Én csak akkor hiszem el, hogy abban a bizonyos otthoni konszolidációban van valami, ha majd a Népszabadság úgy ir az ötvenhatban történtekről, mint forradalomról és nem mint ellenforradalmi lázadásról. Addig nem!

♦ Ez az első feltételünk! Az emigráció addig nem érthet szót semmilyen szinten a hazai hivatalosokkal, addig nem egyezkedhet kulturcseréről, nem folytathat dialógust és nem támogathat intézményesen semmiféle olyan hazai kezdeményezést, mint Anyanyelvi Konferencia, meg az annak égisze alatt időnként otthon összecsőditett szakmai találkozók, mig a párt szóhasználata meg nem változik 1956 vonatkozásában. Amig a hivatalos szemlélet a régi sémákat követi és Kádárék nem hagynak föl a forradalom rágalmazásával, addig nem juthatunk közös nevezőre semmilyen tekintetben. Vajon mikor jön el az az idő, amikor a rendszer nem az elvakultság szemüvegén át, hanem tárgyilagosan nézi és Ítéli meg majd Ötvenhatot? Most, a huszonki- lencedik évfordulón fogadunk újra hűséget a lyukas nemzetiszinü zászló e- lőtt és fogadjuk meg: soha nem szűnünk meg követelni,hogy ne csak a világ szabad részében, de otthon, a Vasfüggöny mögött is adják meg Ötvenhatnak és^a forradalom hőseinek a fenntartás nélküli tiszteletet. Ha ez bekövetkezik, az első jele lesz annak, hogy a hazai rendszer komolyan gondolja az emigrációval való megértés létrejöttét és nem csak taktikából, megosztási céllal, e- setleg dollárbevétel miatt keresi a "nyugatra szakadt honfitársak" barátságát .

Ezzel a követelésünkkel tartozunk Ötvenhat tiszta nevének és a hősök emlékének. Ez a legkevesebb, amit az e- migráció elvárhat és ebből nem engedhetünk, mert az már megalkuvás lenne.

És 56 kérdésében nem alkudhatunk!

. oldal

MÁRAI SÁNDOR:- Fényképfelvételek, melyek bizonygatják, hogy a kommunisták a szovjetben és máshol, táncos, énekes népünnepélyen népszerűsítik a rendszert. Egy tanulmányban beszámoló arról, hogy a 17. században és később a rabszolgaszállitó hajókon nemcsak éhezhették és ütlegelték, hanem táncoltatták és énekeltették is a rabokat. HAZAI ÉLETKÉP;

Puskás-Balogh Éva Írja a torontói Magyar Életben: -Egy uj elit látogatása után elmegyek egy nagyon szegény ismerőshöz az Angyalföldre. A lakás itt is félig be van építve a"balkonra", ahol a gyerek alszik. A szülők egy szobában élnek, mely nappali, háló-,fogadószoba és ebédlő is egyben. Udvari, földszintes lakás ez. Házmesterlakás. A nap ide nem tud besütni. A WC kinn, az udvar végében, az épület sarkán. Az udvarban, pár lakó kitett cserepes virágot, de azok is sápadtak, mint a lakók.

De ismerek itt egy nénit is. Öreg, fejkendős néni, özvegy. Fia 56-ban kivándorolt. Bekopogtatok hozzá. Kötényével törli a széket, oda üljek, a TV elé, ez a főhely: "Ezt a fiam hozta". Megdicsérem érte a fiát s látom jól esik neki Mintha a ráncokból pár el is simult volna, ahogy a fiáról beszél. Most nem engedték haza, tavaly sem. De miért? Nem tudni. Mit csinált? Semmit. Akkor még jobban nem tudok eligazodni ezen. Fia, ott, Európában, a közeli országokban találta meg uj hazáját.. Mikor állampolgár lett, 10-15 év után ment haza először. Sok ajándékkal. A házban mindenki csodájára járt. A néni jószerencséjének sokan örültek. De irigye is lehetett, mert egy ilyen látogatás alkalmával két ember kiment a nénihez. Fiát is faggatták, hogy feljelentés érkezett, csempészéssel gyanúsítják. Erősködött, hogy nem szokása a csempészés, itt a papír, a színes TV-t hozta, be is jelentette. A "két ember" neki esett a TV-nek, lebontották a hátsó fedőlapját. Nem találtak semmit. Eltávoztak, s mikor a fiatalember újra vissza akart jönni látogatóba, a beutazási kérelmét megtagadták. Hiába hivatkozott arra, hogy édesanyja egyre betegesebb, két évig nem engedték be. Aztán jöhetett párszor. Most újra ott tartanak hogy nem engedik be a gyerekét. Pedig már féllábbal a sírban van a néni. Igen sajnálom, mert éltetőerő benne az egy szem fiának a látogatása. Óh, nem az a- nyagi segítség, amire gondolok, mert azt beengedi az állam, és rendszeresen küldi Hanem a lelki vigasz, amit én sem tudok most nyújtani, az fáj.

Gondok, miket nem mondhatok el, hogy Istenem, hát még mindig vannak feljelentések? Mert, ha valaki csempész, ugye az nem csak ma csempész, de máskor is. Vagy ha gyanúsították, de nem találták a feljelentést indokoltnak, mert nem volt abban a vacak TV-ben semmi, akkor miért tagadták meg újra a beutazását, s mint a jojóval, hol engedték jönni, hol nem. Már Zürichben voltam, mikor értesültem, hogy meghalt a néni, de a temetésre nem engedték be a fiát. A határon sirt, kocsijában, ott siratta el édesanyját.