Amerikai Magyar Értesítő, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-11-01 / 11. szám
azért egyszerűbb, mert ott az emberek többségének közéletisége abban nyilvánul meg, hogy néhány évenként leszavaz valamelyik pártra. A közügyekben való, ha nem is mindennapos, de általános részvétel ennél sokkal bonyolultabb. Ehhez mindenekelőtt a jog szükséges. Azután a lehetőség, hogy a jog ne csak írott malaszt legyen. Ezután pedig, hogy az embereknek igényük legyen, hogy éljenek jogaikkal és lehetőségeikkel. » Ez aztán igazán nem szorul részletesebb magyarázatra. Azt, hogy mi történik akkor, amikor « a néphatalom »-ban élő nép élni akar jogaival és lehetőségeivel és a munkások szakszervezetet szeretnének alapítani, olyan szakszervezetet, amely valóban jogaikat és érdekeiket védi, látjuk Lengyelországban. A tragédia ezekben a napokban pereg le az egész világ szeme előtt. Amikor ezt a néphatalmat magyarázni, írásos szövegbe önteni próbálja, ilyen zavarossá válnak Gyurkó mondatai : « Magyarországon sajátos államszerkezet jött létre : kialakult a közvetlen választásokon alapuló tanácsrendszer, megmaradt az általános szavazással választott parlament, amelynek tagjait azonban nem a többpártrendszer szabályai alapján választják, ugyanakkor a Magyar Népköztársaság alkotmánya szerint ‘a munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje’. Ha mindehhez hozzávesszük a különböző országos hatáskörű társadalmi fórumokat, mint a szakszervezetek, vagy a Hazafias Népfront, láthatjuk, hogy Magyarországon a néphatalom államszerkezetét különböző típusú intézményrendszerek segítségével igyekszenek kialakítani. » Ennél kuszábbá és áttekinthetetlenebbé csak akkor válik Gyurkó fogalmazása, amikor eljut 1956 októberéhez. így ír : « Az 1956-os magyar tragédia többek között azért olyan tragikus, mert annyi, egymáshoz nem tartozó, egymásnak gyökeresen ellentmondó elem keveredett benne, hogy a különböző igazságok sok ember tudatában nemcsak akkor, még ma is megkérdőjelezik, vagy megsemmisítik egymást. » Ez a furcsa megállapítás azért meglepő, mert hiszen 1956 november 1-én Kádár János rádióbeszédet mondott, amelyben bejelentette az új kommunista párt megalakulását, amelynek neve Magyar Szocialista Munkáspárt lesz. És ebben a beszédben a következőket mondotta : « Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus. Bátran elmondhatjuk : ennek a felkelésnek eszmei és szervezeti vezetői, előkészítői a ti soraitokból kerültek ki. A magyar kommunista írók, újságírók, egyetemisták, a Petőfi kör fiataljai, munkások, parasztok ezrei, a hazug vádak alapján bebörtönzött régi harcosok az első sorokban küzdöttek a Rákosi-féle önkényuralom és kalandorpolitika ellen. Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helytálltatok, áthatva igazi hazaszeretettől, a szocializmus iránti hűségtől. » Gyurkó László könyve sokat idéz Kádár Jánostól, idéz beszédeiből, különböző megnyilatkozásaiból, cikkeiből, de ebből a rádióbeszédéből, amelyet 1956 november elsején mondott el Magyarország népének, ebből nem idéz semmit. És amikor 1956 októberének és novemberének tragédiájáról ír, akkor szűkszavúvá válik, nem tesz említést a Petőfi-körről, mitsem idéz azoknak a kommunista íróknak, költőknek, újságíróknak cikkeiből, verseiből, akiknek tevékenységéről pedig akkor, 1956 november 1-én Kádár János is oly nagy elismeréssel emlékezett meg. Ebben a könyvben nincs Petőfikor, nem érzékelhető az egész országot lázbahozó forradalmi hevület, ebben a « történelmi háttérben » nem jelenik meg Mikojan és Szuszlov. akikről pedig jól tudjuk, hogy 1956 október 24-én már Budapesten termettek és a forradalom tíz napjából harmat vagy négyet Budapesten töltöttek és hogy ráadásul bizonyos megértéssel viseltettek mindaz iránt, ami akkor Magyarországon történt, Gerőt hibáztatták érte és azzal távoztak el, hogy rokonszenvvel képviselik a magyar ügyet Moszkvában. Gyurkó « történelmi hátteréből » hiányzik az október 30-i hivatalos szovjet kormánynyilatkozat, amely így hangzott : « A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége külkap- csolatainak megingathatatlan alapja volt és marad az összes 1982. november 11.oldal államok békés egymásmellett-élésének, barátságának és együttműködésének politikája. A szovjet kormány szem előtt tartva, hogy a szovjet alakulatok további magyarországi tartózkodása ürügyül szolgálhat a helyzet fokozottabb kiélesedésére, utasítást adott a katonai parancsnokságnak, hogy vonja ki a szovjet katonai alakulatokat Budapestről mihelyt ezt a magyar kormány jónak látja. Ugyanakkor a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben résztvevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról. » Ebben a « történelmi háttérben » nem szerepel a Nagy Imrét hitegető Andropov szovjet nagykövet, ebben nincs nyoma annak a tököli tárgyalásnak, amely csapdának bizonyult, ahol ugyanis letartóztatták Maiéter Pált, ebben a történelmi háttérben Maiéter sorsa egyetlen szóban van összefoglalva : « kivégezték ». Ellenben elénk vetíti a következő idillikus képet : « Amikor 1958 májusában Hruscsov Kádár társaságában Dunaújvárosba látogatott, s tapsvihar köszöntötte őket, Hruscsov megjegyezte, azért örül ennek, mert félt, hogy a szovjet katonák fegyverei mélyebb sebet ütöttek a magyar népben. — Azt feleltem, — mondja Kádár —, én meg annak örülök, hogy ezeknek az embereknek a fele másfél évvel ezelőtt még azt kiabálta volna, hogy ruszkik haza. 1958 januárjában, 14 hónappal a munkás-paraszt kormány megalakulása után, a hatalom konszolidációja befejeződött. » Befejeződött ? Miért kellett akkor hat hónappal később — értsük meg jól : fél esztendővel a hatalom konszolidációja után — 1958 június 15-én Nagy Imrét, Maiéter Pált és Gimes Miklóst halálra ítélni és másnap, június 16-án kivégezni ? Gyurkó László Kádár Jánosnak azokat a mondatait sem idézi, amelyekkel 1956 november 25-én, három nappal Nagy Imréék elhurcolása után, egy előtte megjelent munkásküldöttséget a következőképpen nyugtatott meg : « Megígértük, hogy Nagy Imre és barátai irányában mi nem szándékozunk bírói úton fellépni a múltban elkövetett bűnök miatt, még akkor sem, ha utóbb azokat ők maguk is elismerik. Mi megtartjuk ezt az ígéretünket. » Ezek az idézetek hiányoznak a « történelmi háttérből. » S hogy most idézzük őket, az nem valamiféle kaján « ráolvasás ». A keserűség késztet rá. Nem lett volna-e módjában Kádár Jánosnak, aki 1958 januárjára konszolidálta a magyar- országi helyzetet és megnyerte Hruscsov bizalmát, mindezért cserébe megmenteni azt a törvényes miniszterelnököt, akinek kormányában 1956 októberében ő maga is miniszteri tárcát vállalt ? Őt és Maiétert és Gimest ? És még mennyit ! Abban igaza van Gyurkónak, hogy tragédia volt ez, bizony, nemzeti tragédia, de milliók egyéni tragédiája is. Gyurkó könyvében a Szovjetunió csak aféle diszkrét szerepet játszik a háttérben, még az 56 november 4-diki invázió csatazaja is csak halványan szűrődik át a lapokon. Kádár János — akiről Gyurkó « arcképvázlatot » rajzol könyvében — valóban példátlan ívű pályát tett meg az elmúlt negyedszázad alatt, eljutva máig, amikor az országban viszonylag, a többi keleteurópai országhoz hasonlítva az életkörülmények — legalábbis a lakosság jelentős részének — nem kedvezőtlenek. Gyurkónak azonban nem sikerül meggyőznie az olvasót sem arról, hogy a demokráciához nem feltétlenül szükséges a többpártrendszer, sem arról, hogy « a közvetlen népképviselet struktúrája » magasabbrendü államfajta, mint az a demokrácia, ahol « az emberek időnként másokat választanak ». Ha Magyarországon 1945-ben igazi demokrácia valósulhatott volna meg, akkor is lett volna kommunista párt, — mint ahogyan van minden igazi demokráciában —, ha nem is lett volna 1947-ben már az ország legerősebb pártja. Talán csak a leggyengébb lett volna, de többet ért volna, mert törvényes párt lett volna. És ki tudja, talán annak a pártnak az ügyes és elvhű Kádár János lett volna egy napon a vezetője. Egy igazi demokratikus Magyarországon, egy törvényes — a többi nagy politikai párt színképébe illeszkedő — kommunista párt élén Kádár János életútja töretlen lehetett volna. S ő maga talán boldogabb ember. Magyarország népe pedig biztosan boldogabb nép. Amerikai Magyar Értesítő
