Amerikai Magyar Értesítő, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-09-01 / 9. szám
6. oldal a. M. értesítő 1982. szeptember Dr. Varga László: A merénylő közöttünk? — 1944 Pedig csak millimétereken múlt, hogy 1944 nyarán egyik este nem feküdt holtan, átlőtt nyakkal Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár szentendrei villájának rácsos kapuja előtt. Számomra a történet ott kezdődött, hogy egy férfi kétségbeesett hangon telefonált, hogy Sólit — ez volt Gremen József gúnyneve — letartóztatták, és másnap statáriális bíróság elé állítják. A Gremen család tagjai nem tudták, hogy Sólit miért tartóztatták le. Én aggódtam érte, mert mivel több mint tíz éve ismertem, tudtam, hogy a törvénnyel már többször meggyűlt a baja. A bíróság megítélése szerint tehát “büntetett előéletű”, ami statáriális eljárásnál végzetes lehetett. Sóli alapjában véve nem volt rossz fiú, a VI. kerületi munkásifjúsági egyesületben — itt ismertem meg — hasznos munkát végzett. Botlásaiért a szegénységet okolta. Az igaz, hogy a harmincas években a magafajta, ágrólszakadt fiatalember képtelen volt munkát kapni. Szülei fillérekért dolgoztak, nagyon keményen. Négyen voltak testvérek: három fiú és egy leány. Lakásukban többször jártam: egy konyhában és egy nagyon kis szobában szorongott a hat ember. Sólit kedveltem, mert nyíltszívű, őszinte fiú volt, sohasem tagadott el semmit, elvei voltak, és aszerint élt. Róla alkottam meg a jellemes ember fogalmát: aki az elvei szerint él, függetlenül attól, hogy az az elv helyes-e vagy sem. így Sóli, az én szememben, botlásai ellenére, jellemes ember volt. Aki viszont nemes elveket hirdet, de cselekedetei azokkal ellentétesek, jellemtelen, még akkor is, ha a társadalomban megbecsült szerepe van, és esetleg kitüntetések csillognak ruháján. Izgatottan vártam a reggelt, és alighogy kinyitották a büntető törvényszék kapuját, már fenn voltam a nagyteremben. A teremőr megsúgta, hogy a vádlottak a különteremben vannak. Benyitottam, a fogházőr távol akart tartani, de határozottan mondtam neki, hogy a törvényadta jogomnál fogva beszélni akarok a védencemmel. Szerencsére nem kérdezte meg, miféle törvényadta jogom? Sóli halálsápadtan állt, keze bilincsbe verve. Amikor meglátott, örömmel üdvözölt. Mellette zászlósi egyenruhában egy alacsony férfi és még egy civil ruhás ember, szintén bilincsekben. Kértem Sólit, hogy mivel csak fél óránk van a tárgyalásig, tömören mondjon el mindent, ahogy történt. — A Bárczy-ügyben vagyok lefogva — kezdte. — Ez, bizony, nagy ügy — válaszoltam —, az újságok tele vannak vele. Sóli elmondta, hogy a közeli napokban egy katona barátjával, Góczánnal, a VI. kerületben, az Aradi utca körül álltak a járdán, és beszélgettek. Egyszer csak megállt mellettük egy nagy személy- gépkocsi, és a sofőr, akit ismertek, Rózsa Ferenc (a civil ruhás vádlott), kiszólt a kocsiból: “Akartok egy jó zríben részt venni?” "Miért ne?” — felelték, és beültek az autóba, ahol már egy zászlós feszített , derekán egy géppisztollyal. Ez nem tetszett Sóliéknak. A hátsó ülésre ültették őket, a zászlós elöl ült. Sóli tovább folytatta: — Fogalmunk sem volt, mi lesz a jó zrí. Amint a városból kiértünk, a zászlós hátrafordult, és megszólalt: “Szentendrére megyünk, és kinyírjuk Bárczy Istvánt, a Horthy cselédjét.” Ezzel elővett az ülése alól még két géppisztolyt, jelezve, hogy az a mienk lesz. — Nekem fogalmam sem volt, hogy ki az a Bárczy István, és különösen azt nem értettem, hogy miért kell kinyírni. Góczánnal összenéztünk, hogy ebből jó lesz kiszállni. Mert a jó zrít szeretjük, egy kis pénz is jól jön, de mi életre sohasem törünk. Ez a dilis zászlós látta, hogy nem lelkesedünk a terven, és ettől fogva gyakran hátranézett, és géppisztolyát lövésre készen többször felénk fordította. — Góczánnal állandóan szemeztünk — folytatta Sóli —, és megállapodtunk, hogy azzal az ürüggyel, hogy vizelnünk kell, kiszálSTIRLING GYÖRGY: Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra Már szátalanszor elhatároztam! nem foglalkozom mások ügyeivel, magánéletével. Nem ártom bele magam mások dolgába és főleg nem kritizálok senkit. Elvégre nem vagyok erkölcscsősz és talán jogcímem sincs arra, hogy embertársaim tetteit - múltját vagy jelenét - szóvátegyem. Menjen mindenki békével és tegye, csinálja, amit akar. Elvégre szabad országban élünk... Igen, szabad országban élünk, a- minek van rengeteg előnye - ez a több -, de van egy másik oldala iss hogy rosszhiszemű, hibásjellemü emberek visszaélnek, visszaélhetnek a szabadságadta korlátlan lehetőségekkel és a társadalmi ellenőrzés nagyvonalúságával. És karriert csinálhatnak. Amig azonban ez a karrier csak a szorosan vett magánélet keretei közt marad - mondjuk üzleti, vagy éppen művészi térre korlátozódik - üsse kő: boldoguljon az istenadta, kinek árt vele? de ha egy ilyen ember vérszemet kap a sikerektől és már többre, közéleti karrierre - nevezzük nevén a gyereket - emigrációs közszereplésre, netán vezető szerepre vágyik, akkor ezellen igenis kötelességünk szót emelni. Mert az emigrációban duplán kell ügyelni a közéleti erkölcsökre, hiszen aki itt ágál a fórumon, az többszörösen is felelős a magyarság jóhiréért. És nekünk sem lehet közömbös, hogy azok, akik ügyködésükkel meg akarják szabni az emigráció politikáját és hangadók szeretnének lenni, tisztességes em- berek-e avagy szélhámosok? No lám, fogadalom ide, fogadalom oda, már megint személyeskedek! Már megint mások magánéletében turkálok és szélhámosokat emlegetek! Még valaki majd magára veszi és kész a baj! Fenyegetés lovagló ostorral, méginkább perrel. A minap is összetalálkoztam az AMSz egyik érdemes vezetőségi tagjával, aki vérvörös arccal kérte számon tőlem, hogy már megint foglalkoztam személyével, már megint "támadtaim" . Jól utána gondoltam, de az utolsó két-három évben le sem Írtam az illető nevét. Mégis váltig erősítette, hogy gorombaságokat írtam róla abban a cikkemben, melyben az Amerikai Ma-
