Baltimore-i Értesítő - Amerikai Magyar Értesítő, 1980 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
10. oldal értesítő 1980. április hó TARISZNYA ÁRKAY LÁSZLÓ KÖZLEMÉNYEI VAKULJ, VILÁG! (Újabb román hazugságok) Nem tudom. Olvasóim észrevették-e. hogy az utóbbi időben a Romániából származó angolnyelvü propagandairodalomban egy nagyon diszkrét — de jelentős — helyesírási csusszantás történik. Eddig a világ valamennyi angol szótárában a “Románia” és “román” szavak “u” betűvel szerepeltek: “Rumania”, “Rumanian”. Nos, ez az “u” betű legújabban “o”-vá kerekedett! Bennün két állandóan rágalmazó angolnyelvű propagandalapjuk címe is “Romania today” lett S ez nemcsak ezzel a szóval történt így, hanem a román személynevek közismert “-u” végződésével is! Ma már nincs többé “An- tonescu”, “Lupescu”, “Ghiteseu”, hanem — hogy csak a legutóbbi közismert montreáli magyargyalázó újságíró urat említsem — az ő nevéből is diszkréten “Ghitesco” lett. Hogy miért? Roppant egyszerű. így “latino sabb”. Vagvis megtévesztőb. Vakulj, világ! A Révai Nagy Lexikona 1916 májusában megjelent 14-ik kötete szerint (675. oldal) a “román” szó csak 1862-ben keletkezett, miután “...a párisi szerződés 1858-ban rendezte újra Oláhország és Moldva nemzetközi állását. ( ..............) Az eddigi fejedelem helyett kaimakámul vagy kormányzóul kineveztetett Ghika Sándor. Az új korszak politikusai új politikai törekvést tűztek ki: a két oláh fejedelemség egyesítését. A nemzetgyűlés 1859 febr.. 5-én a Moldvában már előbb megválasztott Cuza Sándort választotta fejedelemmé s az így létesített perszonálunió 1862-ben reálu nióvá változott s a két ország Rumania név alatt egyesült.” Ehhez hozzátehetjük, hogy a “két ország” egyike sem foglalta magában Erdélyt. Az oláhok úgy lettek románok, “hogy 1878-ban a berlini konferencián gr. Andrássy Gyula osztrák-magyar külügyminiszter javaslatára nevezték el őket, mert addig csak mint vlachok voltak ismeretesek.” A román kormány a három montreáli egyetemnek és a Városi Könyvtárnak többezer kötetet ajándékozott 1979 elején, melyek ékes angol és francia nyelven, térképvázlatokkal bővítve reklámozzák a gyanútlan kanadai ifjúságnak, hogy a magyarok jogtalanul bitorolják Rumániától Debrecent, Nyíregyházát, Sárospatakot, Mátészalkát, Szentest, Békést, Makót és Hódmezővásárhelyt, mert Nagy- románia jogos geopolitikai határa a Tisza vonala! Egyes ilyen “tudós” ajándékkötetek külön nekitámadnak Teleki Pál közismert — és cáfolhatatlan — néprajzi térképeinek és adatainak is, s részletekbe menő álérvekkel megvádolják a vezetése alatt működött Turnu Severin-i magyar tárgyalóbizottságot, — amely tárgyalások annakidején a Székelyföld visszatértét eredményezték — hogy az hamis adatokkal operált. Erre nem is térek ki bővebben, mert a sokezernyi ajándékkötetből külön többhetes könyvkiállítást is rendeztek a montreáli Városi Könyvtár impozáns épületének óriási díszaulájában, s a kiállítás főhelyét Mátyás királyunk kolozsvári lovasszobrának felnagyított fényképe foglalta el azzal a felírással, hogy az “Mathei Corvinu román király” szobra! Néhány itteni magyar még a könyvkiállítás tartama alatt ismételten felhívta a montreáli magyar “Nagybizottság” és MHBK felelős vezetőjének és számos magyar közéleti hangadónak a- figyelmét ezekre a tünetekre, de azok nem tartották szükségesnek, hogy tiltakozzanak vagy legalább a sajtóban helyreigazítsanak. El voltak foglalva a májusi ünnepség előkészítésével, melyen a magyar templom szentélyében s a jezsuita plébános asszisztenciájával — (aki hősi halottainkért viszont riem volt hajlandó misét sem mondani azzal, hogy ő “nem politizál”) — kölcsönösen egymást ütögették lovaggá valami kéz alatt szerzett karddal, — a montreáli magyarok előtt tökéletesen ismeretlen érdemeik elismerése címén. Magyarországon ma súlyos börtönt kap az, aki Trianon ellen “izgat”, vagyis az erdélyi, felvidéki és egyéb elszakított magyarság sorsáért aggódik. A románok azonban nyugodtan követelhetik maguknak a teljes Tiszántúlt Montreálban, mert itt mi úgyis lovag-önava- tásokkal vagyunk elfoglalva. A legolvasottabb montreáli francianyelvű napilap, a “Le Devoir” 1979 febr. 14-i száma egy véresszájú öthasábos cikket közölt a fentebb már említett Dán Ghitesco tollából “L'í rrogance d’une minorité” (“Egy kisebbség arroganciája”) címmel. Értsd alatta az erdélyi magyarságot, t. i. ők a “kisebbség” és az 5 védelmük az “arrogancia”. Ezt a cikket is töbl en átadták a montreáli (mű)magyar szervez* tek lovagi vezetőinek, hogy legalább a szer resztőhöz menjen egy hivatalos helyreigazítás. — Nem ment. Mással voltak elfoglalva. — lásd mint fent. E::ek után került kezembe egy 104 éves tanulmány. 1875-ben írta az akkori damaszkuszi, majd trieszti angol konzul és világutazó, 5 ir Richard Francis BURTON (1821-1890>. Könyvét azonban nem merte kiadni, sőt halá a után az özvegye is félt a publikálásától, ; csak ez utóbbinak elhunyta után, 1898- ban tette közzé az asszony testvérhuga és
