Baltimore-i Értesítő, 1979 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1979-12-01 / 12. szám
1979. december hó STIRLING GYÖRGY: Karácsony van: Gondoljunk az újmenekultekre Sokfelé szétágazó emierációs kötelességeink közt nehéz lenne fontossági sorrendet megállapítani, de egy biztos: a menekültügy mindenképen az elsők közé tartozik! Az ÉRTESÍTŐ ezt soha nem is tévesztette szem elől és akkor is foglalkozott az európai menekülttáborokban uralkodó állapotokkal és az ujmenekültek problémáival, amikor más újságok és főkép emigrációs egyesületeink nem akarták meghallani az újonnan nyugatra érkezettek panaszait. Néhány hónapja mi sem irtunk a menekültügyről, mert annyi más téma foglalkoztatta az emigrációt, hogy - valjuk be - ez a kérdés egy kicsit mellékvágányra került. Abból hogy nem irtunk róla, sokan talán azt hitték talán már nincsenek is menekültek,vagy ha vannak, minden a legnagyobb rendben megy körülöttük. Bizonyára megjavult az olaszországi táborok légköre, megváltozott a bánásmód és az ügyintézés, úgy hogy a menekültek kivándorlása, végleges letelepedése is gyorsan megoldódik. Sajnos, nincs igy! A menekültek elhelyezése - főleg az olaszországi táborokban - kritikán aluli, a koszt szinte ehetetlen és a sovány heti zsebpénz még a legszükségesebb kiadásokra sem elég. Munkalehetőség nincs és a tétlenségben töltött hónapok jó talajt jelentenek a bűnözés számára. A lágerélet nagyon rósz iskola a fiataloknak: sokan közülük nemcsak a kommunizmusban tul- idealizált szabad világból ábrándulnak ki véglegesen, de az erre hajlamosak könnyen elziillenek, elkallódnak. És ezért minket, az emigrációt terheli a felelősség! # Sokan azzal akarják megnyugtatni a lelkiismeretüket: ma már olyan kevés menekült érkezik, hogy a probléma számunkra elveszítette jelentőségét. Micsoda tévedés! Ha a mostani menekültek száma nem is hasonlitható az 56. utáni áradathoz, a közép-és keleteurópai menekültek szakadatlanul jönnek! Sőt a statisztika azt mutatja, hogy évről-évre nő azoknak a száma, akik a lábukkal szavaznak. A WASHINGTON POST november 1-i számában elsőoldalas cikkben foglalkozott a Vasfüggöny menekültjeivel. Hosszú listát közöl a- zokról a prominens menekültekről - Írókról, művészekről, sportolókról -, akik az utóbbi hónapokban jöttek nyugatra a Szovjetunióból, Kelet-Németországból és más szocialista államokból és felteszi a kérdést: hát ennyire kilátástalan a helyzet "odaát"?...; A menekültek sorsának egyengetése igen sokirányú munkát igényel. Leginkább a tábor- baérkezés első napjaiban van szüksége a menekülteknek a törődésre, abban a"se kint, se bent" állapotban, amikor az első csalódások érik: a szabad világ elképzelt diadalka~ 3. óidat púja helyett zsúfolt, rozzant barakok várják, bürokratikus, lélektelen ügyintézés,karantén. Ilyenkor kell a jó szó, a tájékoztatás. Az ezután következő, hónapokig, néha évekig tartó tétlen várakozás próbára teszi a menekültek idegeit és ezalatt az idő alatt történnek olyan dolgok a táborokban, amelyek alapján sokan elhamarkodott véleményt alkotnak a mai menekültekről. A nehézségek egyre nagyobbak: a világ elfásult a szenvedésekkel szemben és belefáradt a három évtizede szüntelenül áramló menekültekkel való törődésbe. És a százezer, sőt milliószám jelentkező, valóban szánalom- raméltó távolkeleti menekültek mellett mit számit az a párszáz, párezer Olaszországban és Ausztriában várakozó magyar? A sorompók majd* mindenütt lecsukódtak s ma már csak alig néhány ország fogad be menekülteket. De Amerika még ezek közt van és azon kell lennünk, hogy minél többen jöhessenek ide. Mert az infláció, a munkanélküliség és a belső bajok ellenére még mindig itt találhatja meg a menekült leginkább azt, amiért elhagyta hazáját: a létbiztonságot, emberhez méltó életet és a szabadságot. Az elmúlt kilenc év alatt már gyakran le irtuk, de nem árt újra s újra összefoglalni: mik lehetnek a segítség formái innét, többezer kilométer messzeségből? Először is az emberhez nem méltó táborviszonyokat kell elviselhetőbbé tennünk, aminek érdekében magánosoknak, szervezeteknek, egyházközségeknek ruhacsomagok és más adományok küldésével nyílik azonnali lehetőségük. Másodszor az amerikai magyar emigrációnak szorgalmaznia kell az itteni bevándorlási szerveknél, de az olaszországi hatóságoknál is, hogy gyorsabban intézzék a menekültek ügyét és minél többet engedjenek be az Egyesült Államokba. És ha a kvótára kerülésnek ez a feltétele,^ sponzorságot kell vállalnunk és munkalehetőséget kell teremtenünk az ujmenekülteknek. Végül haladéktalanul gondoskodnunk kell arról, hogy a táborban bizonytalanságban élő menekültek megfelelő tájékoztatáshoz jussanak lehetőségeik, jogaik és kötelességeik felől, de leginkább arról: hová-merre vándorolhatnak ki, hol alapíthatnak uj, végleges otthont? Az utóbbi hetekben több olyan cikk jelent meg az emigrációs sajtóban, melyekből kiderül: a menekülttáborokban uralkodó viszonyok azóta még sokkal rosszabbak lettek és a segítségre nagyobb szükség van, mint valaha bármikor! Két kitűnő tollú, élesszemü és jó itélőképességü ujmenekült, Csáki Tibor és Szabó Balázs irt több megdöbbentő beszámolót életük láger-korszakáról. Egyikük - Csáki Tibor - Latinát ismerte meg, Szabó Balázs Traiskichent. Ezekből az írásokból ijesztő kép bontakozik ki. A menekültügy el van hanyagolva s joggal írja Csáki Tibor: ez az emigráció szégyene! A hibák, hiányosságok ugyanazok, mint amiket éveken át annyiszor szóvátet- tünk: kultúrálatlan táborviszonyok, kritikán aluli elhelyezés, rossz ellátás és anarchikus állapotok. Az amúgy is érzékeny menekült úgy érzi, senki sem törődik vele, ami ÉRTESÍTŐ
