Amerikai Magyar Szó, 2007. január-április (105. évfolyam, 282-291. szám)

2007-04-18 / 290. szám

w MAGYAR SZÓ-A HÍD Hagyományok 2007. ÁPRILIS 18. A magyar konyha leghíresebb fűszere a paprika. A külföldiek számára el sem képzelhető magyar étel paprika nélkül, azt hiszik, hogy minden magyar fogás piros lében úszik. Csak kevesen tudják, hogy a kellemes fűszer milyen rövid idő óta szerepel a magyar étlapon. Termesztésével csak a XVII. században kezdtek foglalkozni a pesti füvészkertben, s akkor is, mint f gyógynövényt tartották számon: f bőrbetegségeket orvosoltak J vele. Szakácskönyve ink csak a követke­ző évszázadban kezdik emlegetni az akkor még "török-bors"-nak nevezett újdon­ságot, amelyet a neve tanúbizony­sága és a szájha­gyomány szerint a törökök hozták be hazánkba. Állítólag eredetileg Dél-Ameri- kából származik. A paprika olyannyira meghonoso­dott azóta, hogy nemcsak nevünkhöz kapcsolják szerte a világon, de teljesen kiszorította hazánkban a régi, híres ma­gyar fűszerféléket, amelyek pedig válto­zatos ízt, sokfajta zamatot adtak a ma­gyar ételeknek. Történelmi feljegyzéseink között la­pozgatva, elsőnek Galeotto, Mátyás ki­rály udvari krónikása soraiból értesül­hetünk arról, mennyire kedvelik a ma­gyarok a sokféle fűszert. Feljegyzi, hogy bőven élnek az akkor világszerte divatos sáfránnyal, olaszdióval (szerecsen­dió), fahéjjal, borssal, gyöm­bérrel, sőt azt is megtudjuk írásá­ból, hogy ezeknek a fűszereknek ha­zai termesztésé­vel is kísérletez­nek, mert a messzi földről hozott fűszerek túl drágák. Régi szakácskönyvekben tallózva, sok olyan fűszerfélére bukkanunk, ame­lyet azóta elfelejtettünk. Egyik-másik fajtája él ugyan különféle vidékek táj­ételeiben, de az átlag ma­gyar háziasszony - főleg pedig a fia­talja - soha hírét sem hallotta. Az ízek elszegénye­déséért elsősor­ban a kereskedel­met okolják, pe- _ dig ezek e régi ® fűszereket - kevés W híján - meg lehet kapni a gyógynövénybol­tokban, drogériákban és na­gyobb áruházakban. Csak né­hány egzotikus fűszerféle "hiánycikk", de ezeket kitűnően pótolhatjuk meglevő hazai fűszernövényekből. Nézzük tehát sorban, milyen fűsze­rekkel gazdagíthatjuk konyhánkat, s milyen ételekbe tehetjük ezeket. Régi magyar fűszerféle, amely meg­lehetősen kiszorult a modern házi­asszony konyhájáról, a majoránna. Pe­dig érdemes többször is be­lenyúlni a ma- joránnás do­bozba, mert ez a fűszer külön­leges ízt, friss zamatot ad fogása­inknak. Kitűnő­en ízesíthetők vele a levesek - burgonyaleves, gombaleves -, főzelékeink közül a kelkáposzta, a savanyú burgonya, de külön­leges ízt ad a csirke tölteléké­nek, vagy az egészben sült csirkének is, ha sütés előtt a belsejét bedörzsöljük vele (különö­sen a roston vág}' alumínium fóliá­ban sült csirkéhez előnyös). Hason­lóképpen a kacsa jellegzetes - sokak számára kellemetlen - ízét is közömbö­síti, ha sütés előtt kiskanálnyi majorán­nát szórunk a hasüregébe. Jelentős a szerepe a bárányhús elkészítésénél: ha a faggyújától megtisztított bárányt vagy birkát majoránnával bedörzsöljük, elve­szíti kellemetlen mellékízét. Nélkülöz­hetetlen disznóölésnél: hurkafélék, pás­tétomok ízesítésére. A borsfű szintén megterem hazánk­ban, egyes vidékeken borsikafűnek is nevezik. Kiválóan alkalmas feketebors pótlására olyan diétás ét- / ,,, rendekben, ahol kí­mélni kell a beteget az izgató fűszerfélék­től. Ha viszont a borsfüvet koriander- rel, fehér mustárral és kevés csípős papriká­val keverjük össze, megtéveszté­sig hasonlít a valódi bors ízéhez. Min­den olyan ételt ízesíthetünk tehát bors­fűvel, amelyet különben borssal ízesíte­nénk. A kömény, az édeskömény és az ánizs főleg hazánk egyes vidékein ter­jedt el. Kenyér, cipó és tésztafélék ízesí­tésére használják, sós süteményekre hintik, vagy fűszeres süteményeket süt­nek vele. A kömény azonban leve­sek, főzelékek fűszere­zésére is bevált, sok helyütt a kelkáposztá­ba teszik majoránna helyett, általában salá­ták ízesítésére használják: kitűnő lesz tőle a cékla-, a káposzta-, és a burgonya­saláta. Jó ízt ad a kömény a párolt káposztának, de nem hiányozhat a külön­féle párolt, illetve töltött sertéssültek mellől sem, a leve­sekben, pedig egyenesen nélkülözhetet­len: a húslevesbe, a gulyáslevesbe min­dig tegyünk egy-egy mokkakanálnyit ebből a fűszerből. Ugyancsak levesek (tojásleves, bur­gonyaleves, savanyú halleves, paradi­csomleves, sőt a húsleves) ízesítésre szolgál a babérlevél. De ne feledjük el babérlevelet tenni a savanyú főzelékek­be (pl. burgonya), a savanyú káposztá­ból készült ételekbe, egyes mártásokba (pl. vadmártás). Kitűnő ízű lesz az egy­ben sült sertés-, illetve marhahús is, ba párolás közben mel­lédobunk egy-egy le­vélkét ebből az illa­tos fűszerből. Nem hiányozhat termé­szetesen a babérlevél a savanyúságból sem: a savanyú ubor­kából, apró tökből, zöld paradicsomból. Szintén savanyúság­hoz alkalmazzuk a koriandert, a mustármagot, a vasfüvet, a kaprot, a borókabogyót. Kevesen tud­ják azonban, hogy a borókabogyó mi­lyen kitűnő ízt ad a sertés vagy vadsült­nek, hogy nem hiányozhat a pácléből sem. Szintén a vadpáchoz kitűnő a borsfű, a bazsali­kom, a kakukkfű, az izsóp és a fehér mustár keve­réke. Főleg az őz- és a szarvashús ízesítésére szolgál - de meg lehet próbálni nyúlnál is - a roz­maring, amely párolás közben hintünk a sültre. Egy ágacska friss rozmaring kellemes ízt ad a paradicsomlevesnek és - mártásnak is. A sáfrány évszázadokon ke­resztül a világ legnépszerűbb fűszere volt. Ma is használják húsleves, zöldség­leves, különféle mártások, főzelékek, ízesítésére, de teszik krémekbe, tésztába is, hogy szép aranyszínűre fesse. A va­lódi sáfrány jól pótolja vele egyenérté­kű sáfrányos szeklice. Egy csomag szerecsendió évekre elég. Kitűnő ízű lesz például krumplis fánkunk vagy bármely zsírban sült kro­kett (hal-, gomba., vagy tojás-krokett), ha összegyúrás előtt kevés szerecsendi­ót reszelünk bele. De szokták a szere­csendiót különféle salátákra - burgonya - és zellersalátára is ráreszelni. Tésztafélék ízesítésére szolgál a fa­héj, amit egészben vagy törött formá­ban árulnak a fűszerüzletekben. Meg­törve mézeskalács, diós piskótatészta, almás lepény, keltcsiga fűszerezésére szolgál, de porcukorral keverve jó ízű lesz tőle a meghintett tejbedara, a tejbe- rizs vagy a zsírban sült fánk is. A fahé­jat egészben főleg gyümölcslevesek, - mártások és -kompotok ízesítésére hasz­náljuk: főleg a meggy, a szilva, az alma ízét egészítik ki kellemesen. A szegfűszeg kimondottan a szilvá­ból készült kompót, röszter, savanyúság ízesítője, de megtörve mézeskalácsba, fűszeres tésztába is teszik. Egy-két szem szegfű- * szegtől zamatos­sá válik a húsle­ves vagy a párolt hús. Két értékes fű­szerfélénk: tár­kony és a csom­bor. A tárkonnyal főleg bárány- és birkahúst ízesí­tünk; az erdélyi tárkonyos báránysült, a tárkonyos bá­rányleves messzi földön híres. A csom­bort szintén Erdélyből került a magyar konyhára, elsősorban édes káposztát, lucskos káposztát ízesítenek vele. (A csombort bizonyos mértékig pótolni le­het a gyógynövény boltban kapható bosfűvel.) Sorozat A Gergely-naptár használatára a kife­jezetten nem katolikus országokban még nehezebben tértek át. Anglia például csak 1752-ben fogadta el. Ebben az évben két lépcsőben változtatták meg az angol nap­tárt. Először azt vezették be, hogy az év ne március 25-én, hanem január 1-én kez­dődjön. lg)7 az emberek egyik napról a másikra negyedévet öregedtek; ezt állító­lag a nők sohasem bocsátották meg a re­form kezdeményezőjének, Lord Chester- fieldnek. Még érdekesebb volt a munká­sok állásfoglalása. Úgy érezték, hogy az év megrövidítésével bérükben is megrövidí­tik őket. Fellázadtak, mielőtt megértették volna, hogy a veszteség csupán látszóla­gos, s a nép üldözőbe vette a lordot Lon­don utcáin, ilyen jelszavakat kiabálva: Add vissza a három hónapunkat. Hiába, a naptárral kapcsolatban gyakran csődöt mond az emberek számolási készsége. (Hányán képtelenek megérteni, hogy a 0- val végződő évek egy évtized, ill. évszázad végét, és nem a következőnek az elejét je­lentik?) Abban az évben Angliának még egy naptárváltoztatást kellet átélnie: szep­tember 2-a után 14-ét írtak, hogy felzár­kózzanak a Gergely-naptárhoz. Neki már tizenegy nap ugrásra volt szükség, mivel 1700-at is szökőévnek vették. Az angolok után egy évvel, tehát 1753­ban Svédország, majd 1776-ban Dá­nia tért át az új nap­tárra. A dánok így majdnem két évszá­zadig dacoltak a pá­pával, még híres csillagászuk, a fény se­bességét kiszámító Olaf Roemer (1644- 1710) is hasztalan szállt síkra az új naptár bevezetéséért. Nehezen álltak kötélnek a keleti keresz­ténységet követő országok is. Eredmény­telenül lépett kapcsolatba naptárügyben még XIII. Gergely a konstantinápolyi II. Jeremiással. Nemcsak a naptárreformot- nem fogadták el; ragaszkodtak a régi világ teremtésétől fogva számított évekhez. így volt ez a cári Oroszországban is, ahol csak a XVIII. század végén, 1700. január 1-vel, Nagy Péter rendeletére vezették be az új évszámítást, (az ortodox naptárban ekkor már 7207-et írtak.) Magára a Gergely- naptárra csak a Szovjethatalom tért át: 1918. január 31-e után február 14e követ­kezett. Nekik már tizenhárom napot kel­lett ugrani, ugyanis a régi naptár szerint 1700, 1800 és 1900 is szökőévnek számí­tott. Viszont úgy határoztak, hogy az ok­tóberi forradalom évfordulóját 365 nap el­teltével ünnepük meg, így került október 25-e évfordulója, november 7-ére.

Next

/
Thumbnails
Contents