Amerikai Magyar Szó, 2007. január-április (105. évfolyam, 282-291. szám)

2007-04-04 / 288. szám

Weil Miklós Andor 4. Magyarok Amerikában Bittó Boldog Klára 20 MAGYAR SZÓ —A HÍD _______Magyar Közösség_________________________ _________________2007. ÁPRILIS 4. 8. A Nyugati Part (West Coast); Ca­lifornia A következő állásom a Food Machi­nery & Chemical Corporationnál (FMC) volt a "Nyugati Parton" (West Coast) San Jose városában Californiá- ban. FMC hatalmas vállalat volt, s vala­mi 28 Divíziójában mindenféle dolgokat gyártottak, aratási gépektől vegyszere­kig, bányászati gépektől gyümölcsper­metező gépekig, pumpáktól, hadikocsi­kig, és útépítőgépektől mozgó gépdaru­kig. Az elnök, akit én már jó régóta is­mertem, s aki jól elismert mérnök volt, hívott engem oda, hogy én nézzek utána a vállalat minden technikai ügyének. A címem "Technikai Tanácsadó az Elnök­nek" (Technical Advisor to the Presi­dent) volt, azzal a megbízással, hogy együtt dolgozzak a vállalat minden Diví­ziójával, hogy közösen elhatározzuk hogy mire és mennyit költsenek kutató­munkára és új gyártmányok kitermelé­sére. Eközben elhatároztam magamat, hogy a technikai képesítéseim mellé megszerezzek egy magasabb üzleti egyetemi képesítést is. Beiratkoztam a Santa Clara University (SCU) maga­sabb üzleti iskolájába (Graduate School of Business), ahol esti órákban hallgat­tam a kötelező tárgyakat. Két és fél év után, 1971-ben már meg is szereztem a "Master of Business Administration" (MBA) címet tiszta jeles eredménnyel. Erre az egyetemi osztály vezetője (Di­rector, Graduate School of Businuess) meghívott, hogy tanítsak az esti üzleti is­kolában, megintcsak mint eg)7 "Adjunct" (Esti Iskolai) Professzor. Ott magasabb iskolai kurzusokat tanítottam, például Magasabb Statisztikát és "Operation Re- search"-öt. Három és fél évig voltam egyetemi tanár az SCU magasabb üzleti egyetemében (Graduate School of Busi­ness), addig is, amíg csak el kellett hagy­nom a Nyugati Partot újabb állásváltoz­tatással kapcsolatban. Miután magkaptam az MBA-t, a meg­bízásom is kibővült az FMC-nél avval is, hogy keressek olyan más vállalatokat, amelyeknek a gyártmányait jól bele le­hetett volna illeszteni a FMC-hez, s aki­ket FMC vagy kézpénzzel vagy részvé­nyekkel meg tudna vásárolni. Evvel kapcsolatban a címem kibővült "Terve­zési és Vállalkozói Director"-ra (Direc­tor of Planning and Ventures). Egy kis 10 főnyi osztályt vezettem evvel a beosz­tással, de azok mind régi (20-30 éves) FMC alkalmazottak voltak magasabb egyetemi képesítésekkel (Masters vagy Ph. D.), és széles tudással a vállalat em­bereiről és gyártmányairól. Ezeken az éveken át meg is alapítottunk eg)7 új Di­víziót, az "Erdő Kitermelési Gépek"-et (Forest Production Machines) és hozzá­csatoltunk két másik vállalatot az FMC- hez, amelyeknek az egyike földalatti szénbányászati gépeket gyártott, a másik pedig szennyvíztisztító gépeket. 9. Vissza a Keleti Partra (East Coast) Az FMC Corporation 1974 elhatároz­ta, hogy átteszi a vállalat székhelyét San Jose-ból Chicago-ba, s így megint úgy nézett ki, hogy el kell majd költözni. Dehát nekem Chicago, ahol már éltem előzetesen, nem nagyon tetszett. így7 hát értintkezésbe léptem Ingersoll-Rand- del, ahol ismertem majdnem az egész ve­zetőséget. Nem is kellett sokáig vámom, mire Ingersoll-Rand (I-R) meghívottt majdnem ugyanolyan állásra mint amit az FMC-nél töltöttem be. Viszont az IR kétszer akkora volt mint az FMC és még sokkal szélesebb gyártmányokat gyár­tott. Egyik a legnagyobb gyártója volt a légsűrítőknek (air compressor), sziklafú­róknak, magas nyomású pumpáknak, útépítő és tömörítő gépeknek (vibratory compactors), nagy gázmotoroknak és papírgyártó gépeknek sok további más gyártmány mellett. A címem Társulati Főmérnök (Director - Corporate Engi­neering) volt, s valami 200 ember volt alattam három osztályban. Együtt dol­goztunk a vállalat 27 Divíziójával, munkánk új gyártmányokat tervezni, azoknak az első pár próbadarabját meg­építeni és kivizsgálni, s ha azok jól mű­ködtek és jutányosán lehetett gyártani, előkészíteni azokat a gyártmányokat a piacra való bevezetésre. Azután átadtuk az új gyártmányokat a Divízióknak a gyártásra, eladásra és fenntartásra. Emellett volt még két másik fontos bi­zottságom. Az egyik az volt, hogy együtt dolgoztam mind a 27 Divízióval egy, öt, és tíz éves kutatómunkákat tervezni. Ez lett azután az alapja az egész vállaltra szó­ló egy éves és öt éves új gyártmányi ter­veknek és büdzséknek, amit nekem kel­lett összetenni és bemutatni a felső veze­tőségnek. Ez a munka augusztusban kez­dődött minden évben a Divíziókkal való együttműködéssel, s november vége felé kellett a vállalat-széles terveket összeten­ni és bemutatni a felső vezetőségnek. Ha a magas vezetőség elfogadta a terveket, akkor azok lettek az útirányitók a jövő év­re. Ha pedig kifogásoltak valamit, akkor a Divíziókkal együttműködve magvál­toztattuk a terveket a vezetőség megjegy­zései szerint. Mindenképpen, a követke­ző évi új gyártmányok kidolgozási terve­it végleges formába kellett rögzíteni az évek végére. Minthogy I-R a nehézipari vállalatoknak egyik legnagyobbja volt évi $8-10 milliárdos bejövetellel, az évi kísér­leti és új gyártmányi költségvetése, amit nekem kellett összeállítani, kb. évi $50-60 millióra rúgott. A másik megbízásom abból állt, hogy évente össze kellett hoznom egy 3 napos technikai konferenciát. Ez csak a vállala­ton belülieknek szólt, s minden Divízió­ból 3 vág)7 4 technikai vezető vett részt. Ezek a konferenciák egyrészt arra szol­gáltak hogy a Divíziók megismerkedje­nek egymás gyártmányaival, technikai képeségükkel, problémáikkal és megol­dásaival, másrészt pedig hogy együtt­működjenek új gyátmányok kidolgozá­sára, ha erre lehetőség adódott. Közel 12 évig dolgoztam az Ingersoll- Rand-nél. Princeton közelében laktunk, s én nagyon szerettem mind a lakóhe­lyünket, mind az állásomat. Princeton régente még az újonnan meglétesült USA-nak a székhelye is volt kb. félévig, s ott lett az ország egyik legrégibb egye­teme megalapítva (Princeton Univer­sity), ami továbbra is az USA egyik le­gelső egyeteme. Emiatt az aránylag kis­városnak (valami 60.000 lakosa van) ma­gas szintű kulturális élete van, sok elő­adással, operával, hangversenyekkel és színházzal. És emellett mi a saját há­zunkban éltünk "vidéken," pázsitokkal, kertekkel és gyümölcsösökkel, ahol alig volt autóforgalom. Mint mondják, minden jónak egyszer vége lesz. Ennek az idillnek úgy lett vé­ge, hogy az I-R elhatározta 1985-ben, hogy nem akarnak sem központi mérnö­ki, sem központi kutatóosztályt fenntar­tani, s egyik napról a másikra becsukták ezeket a működéseket, s elküldték az al­kalmazottakat nyugdíjba (ha lehetett) vagy az utcára (ha nyugdíj nem volt ese­dékes). Ez nem volt nagyon terhemre. Akkor­ra már majdnem 12 évig voltam ennél a cégnél, s jogosultam nyugdíjra. S attól sem kellett félnem, hogy nem tudnék újabb állást szerezni a képesítéseimmel és teljesítményeimmel, még akkor is ha addigra már 61 éves voltam. 10. Bronx meg Észak New Jersey Nem is került sok időbe, és meghívott egy üzem, hogy vállaljam a felelősséget Wankel motorok kidolgozására, megint­csak mint Technikai és Mérnöki Alelnök (VP - Research and Engineering) és Vállalati Tisztviselő (Corporate Officer). Ennek az üzemnek Wedtech volt a neve, s aránylag kicsi volt (évi forgalom kb. $100 milliónyi volt) azokhoz a nagy vál­lalatokhoz képest, amelyeknél előzetesen dolgoztam. Wedtech arról volt híres, hogy egyike volt az utolsó (és addigra már a legnagyobb) vállalatoknak, amely még Bronxban működött, mert azt a New York-i városrészt addigra már so­kan úgy nézték és hívták mint egy le­bombázott és félig elhagyott kerületet, ahol veszélyes volt az utcán járni még nappal is. Például mi egyszer figyeltünk az épületünk ablakaiból három embert, akik betörtek egy bezárt kocsiba és lesze­reltek (ellopták) abból a rádiót. A kocsi kinyitása és a rádió leszerelése csak 18 másodpercbe került, ami után azok a fic­kók eltűntek az utcasarkon túl. Wedtechnél 1986 májusában kezdtem dolgozni. Ennek a Bronx-i gyára meg a Yonkers-i kísérleti települete valami 100 mérföldnyire (160 km) volt az ottho­nunktól Princeton-ben. De úgy határoz­tuk, hogy nem fogunk elköltözni, hanem valahol New York-tól északra fogok egy berendezett szobát bérelni, s ott tartóz­kodom majd a hét alatt. A hétvégekre vi­szont hazahajtok. Szép béres szobát talál­tam Westchester-ben, s így csak egyszer eg\7 héten kellett a 200 mérföldes körú­ton rohangászni a hétvégek alatt. Wedtech-nél kis (20 - 50 lóerőjű) Wankel (forgós) benzin meg gáz-moto­rokat terveztünk és dolgoztunk ki. A munka jól haladt előre, s öt hónap múl­va már be is tudtuk építeni a kísérleti motorokat motorcsónakokba és motor- kerékpárokba. Közben azonban kiderült az, hogy a vezetőség két legmasabb tag­ja, a CEO (Chief Executive Officer) meg a COO (Chief Operating Officer) csal­tak és több milliónyi dollárt loptak álla­mi szerződésekből, meghamisítván az üzleti könyveket és még az adóbevalláso­kat is. Ez a két ember börtönbe került, de a botránynak a visszhangja még a Re­agan kormányra is lehangzott, mert az derült ki, hogy Edwin Meese (akkori "Chief of Staff) volt ennek a cégnek a nagy pártfogója, avval az indokkal, hogy a nemzeti kormány próbálja megjavítani a rossz gazdasági helyzetet a Bronx-ban. Ezek a botrányok bevégezték a Wed- tech-et, ami összeomlott és csődbe ment. Ez azonban előrelátható volt, s így én érintkezésbe léptem egy másik szerve­zettel, akik szintén Wankel motorok ki­dolgozásával foglalkoztak. Ez a vállalat a hatalmas Deere & Company-nak az egyik ága volt, akiknek észak New Jer- sey-ben, Wood Ridge kisvárosában volt a gyártótelepe. Ok nagyobb Wankel mo­torokon dolgoztak, 40 lóerőtől 2.000-ig, különféle hadikocsik és hadicsónakok hajtására. Ennek az Divíziónak John Deere Technology International (JDTI) volt a neve. 1987 első napján csatlakoz­tam hozzájuk mint Executive Program Manager. Evvel csak annyit változott az életem, hogy feladtam a szobámat Westchester- ben, és ehelyett egy szobát béreltem Clifton-ban, észak New Jersey-ban, ami csak már 70 mérföldnyire (110 km) volt otthontól, s így valamivel csökkent a hét­végi hajtási távolság. A munka jól ha­ladt, de egyre csak "kiszárult" a Marine Corps támogatása a legnagyobb forgó­motor (Wankel motor) kidolgozására, s lassan megszűntek a további programok is. Az alkalmazottak száma egyre csök­kent, és végül a John Deere nem tehetett mást mint hogy bezárja ezt a Divízióját (JDTI) New Jersey-ben. 11. Vissza a Középnyugatra (Midwest) Ez 1991-ben történt amikorra már 66 éves voltam. Mások ebben a korban ta­lán úgy érzik, hogy bőven megkeresték azt, hogy nyugdíjba menjenek, de ez en­gem nem vonzott. Jó erőben voltam, és úgy véltem, hogy kiváló hátterem és tel­jesítményeim alapján még ilyen korom­ban is tudnék egy jó állást szerezni. Ez így is lett. Rövid idő után kaptam egy ajánlatot egy Ann Arbor-i (Michigan) kí­sérleti vállalattól, amit el is fogadtam. Ennek a vállalatnak National Center for Manufacturing Sciences (NCMS, "Nemzeti Központ a Gyártási Tudomá­nyokról") volt a neve, és én mint Direc­tor, Manufacturing Technolog)7 (Gyár­tási Technika Directora) mentem hozzá­juk. Az osztályom egy emberből állt, - magamból, s az egész NCMS-nek akkor még csak 26 alkalmazottja volt. A külde­tésünk az volt, hogy kidolgozzunk újabb és előnyösebb gyártási módokat, ipari cégekkel együttműködve, amik előre lendíthetnék az ameriaki ipar versenyké­pességét és technológiai fölényét. Ezeket a programokat a nemzeti kormány tá­mogatta pénzügyi alapon, avval a kikö­téssel, hogy a résztvevő ameriaki vállala- • tok is aláírják legalább a költségek felét. Rövid idő múltán sok kutatómunkát indítottunk. (folytatjuk) \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents