Amerikai Magyar Szó, 2007. január-április (105. évfolyam, 282-291. szám)
2007-02-14 / 285. szám
34 MAGYAR SZÓ-A HÍD IRODALOM 2007. FEBRUÁR 14-21. Kiálts rám! (23.) Mika Gizella XIII. fejezet ✓ Újra itt a karácsony, most végre nem kell fogukhoz verni a garast, végre mindenki szép ajándékot kaphat. Erzsiké imád adni, másoknak örömöt szerezni. Most valahogy annak is örül, hogy számára is már ott lapul a férfi zsebében az a rendkívül drága ajándék, neki sem szabad lemaradnia. Eredetileg úgy tervezte, hogy egy pulóvert vesz, de most már nem adja alább egy szép öltönynél, meg még egy villanyborotvát is vásárol hozzá, hisz állandóan időzavarban van, mindig rohannia kell, jóval a vonatindulás előtt már felkel, rengeteg időt tölt a fürdőszobában. Meg kell adni, nagyon ad magára. Bement a szobába, elővette a lemezkazettát, át kell gondolni, mennyi az az összeg, amit lelkiismeret furdalás nélkül költhet. A lista a kezében, fel van írva, kinek mit szeretne. Lássuk csak! A mama arra tanította, hogy több nap, mint kolbász, soha nem szabad úgy költekezni, hogy a másnapi megélhetés gondot jelentsen. Volt idő, mikor erőn felül dolgoztak, mégis állandóan éheztek, hát akkor hogy van ez?- Ez a mondás nem akkorra vonatkozott, lányom, a semmiből osztani sem lehetett, szinte bűvésznek kellett ahhoz lenni, hogy a minimális meglegyen. Akármennyit dolgoztam a hétvégén, löktek valamit azzal, hogy közben mit adok nektek enni, a kutya sem törődött. Te viszont, lányom kilencéves korodtól dolgoztál azért, hogy akkor is ehessünk. Most, hogy a munkád után szépen keresel, arra mondtam, hogy oszd be, lehetnek még ínséges idők, ne adja a mindenható, de én félek. Erzsiké nem is feledi soha. Megvan mindenük, de csak a legszükségesebb, nem költekezik. Kinyitotta a dobozt, és az ágyra öntötte annak tartalmát. Amulva vette észre már az első látásra, hogy bizony jócskán megcsappant. Ez nem lehet igaz, még a negyede sincs az eredeti ősz- szegnek. Eszeveszetten számolta újra, meg újra, közben lázasan gondolkodott. Minden nagyobb kiadást egy füzetbe vezetett, úgy a bevételt is, ha egyet ki is hagyott volna, akkor is... Szinte feltépte a füzet lapjait, sorra benne van dátum szerint. Nyár óta nagyobb vásárlás nem volt, sőt a Sanyi keresetét nem is vette bevételnek, pedig az magában elég kellett, hogy legyen a háztartásra. Hova tette a többi pénzt? Lázasan górt ki mindent a szekrényből, hátha a fehérneműk mellé esett, de sehol semmi. Leült az ágy7 szélére, térdére hajtotta a fejét és teljes odafigyeléssel próbált összpontosítani. Nem tűnhetett csak úgy el! A mama soha fel sem jön, a bevásárlásokat, a közüzemi díjakat maga végzi, a mama külön gazdálkodik a sajátjával. Sanyi szóba sem jöhet, hiszen az összes keresetét hazaadja. Hazaadja? - villant át az agyán. O még egy fillért sem látott, mindig számolatla- nul teszi a többihez, ahogy mondja neki. Volt úgy, hogy számlát mutatott erről-ar- ról, de akkor ő leállította.- Ne hülyéskedj, Sanyi! Nehogy részletes kimutatással gyere nekem! Tedd a többihez, ami van és kész! - Egyáltalán betette, vagy esetleg időnként kivette? De azon kívül itt most nem az övéről van szó. Három képe áráról és az rengeteg pénz, hatalmas veszteség. Azt azonban elvetette, hogy erről Sanyinak említést tegyen. Még csak az hiányzik, hogy megsértse, hogy vérig sértse! Nem, semmi kétség, ő nem jöhet számításba. Legalábbis nem most, az ünnepek előtt és az után is csak tapintatosan, nehogy azt higgye, hogy gyanúsítja, még csak az hiányzik, kevesebb dolog miatt is dühbe jön, és ha fogja magát, és elmegy örökre? De hiszen azt ő nem élné túl, nincs az a pénz, amennyiért érdemes lenne a kapcsolatukat kockára tenni. Beleveti magát és dolgozni fog éjjelnappal. Hiába próbált mindenfélét kitalálni gondolatban, újra és újra visszatért Sanyira. Csak ketten vannak ebben a házrészben, tolvaj nem járhatott itt, az elvitte volna az egészet kazettástól, mindenestől. Sírva borult a kispárnára. Most mit tegyen? A fiúknak megígérte és most már Lucának is, hogy az idei karácsonyi műsort már saját tévékészüléken nézik. Azt feltéden meg kell venni. Sanyi mióta kinézte magának azt az öltönyt, azt mondta, nagyon drága, de a szíve hasad meg érte, hát ne hasadjon! Ezekre úgy, ahogy, meg még egy kis apróságokra futja és kész. A többi elszállt, nyoma veszett. Próbálta magát rendbe szedni, azzal mit sem segít, ha napestig emészti magát. O, míg él, örökös vesztes marad. így hát felkerekedett, a bevásárlást nem halogathatja. Azért egy kis öröme mégis csak lesz, ugyanis Kata megígérte, hogy a szentestére átjön. Még a látszatát is el kell kerülni annak, hogy esetleg valami nincs rendben, ismeri a barátnőjét, annyira ellenszenvesek Sanyival egymásnak, hogy kapásból őt gyanúsítaná. Az öltöny előtt sokáig gondolkodott, valóban méregdrága ruha, de azt is tudja, mennyire szerette volna megvenni, nagyon szeret divatosan járni, szokta is mondani, hogy végtére ő a híres Takács Erzsi barátja, ennek az elvárásnak neki meg kell felelnie.- Ugyan, ne hülyéskedj! Te önmagadért nézel így ki, mindig is igényes voltál - csókolgatta össze ilyenkor. Sanyi kihúzta magát, de gúnyosan hozzátette: - Remélem, nem vetted komolyan, hogy nekem számít valamit, hogy te ki vagy! Mikor ideköltöztem, te egy retkes sarkú senki voltál - csipkedte meg gyorsan, mert maga is érezte, hogy ez túl durva volt. Nem lehetett soha tudni nála, mikor mit hogy vesz fel. Rettenetesen önérzetes volt. Erzsiké megtanulta mellette, hogy sokkal szerényebbnek, sokkal kisebbnek kell magát mutatnia előtte, ha nem akarja megsérteni, netán elveszíteni. Elveszíteni! Állandóan ettől rettegett. Túl sokra nézte a férfit, és magát túlságosan is lebecsülte. Előtte nem ismert jóformán más férfit, azt hitte, Sanyi egy rendkívüli teremtés, s mivel már gyermekkorában csak másokat szolgált ki, beleívódott akarva-akaratlan a kisebbségi érzés, hiába lázadozott annyiszor ellene. A baj az, hogy Sanyi felismerte ezt benne, és nem hogy letörte volna, még inkább erősítette, tudatosította. Már hazafelé tartott, mikor egy férfi szembejött vele, kicsit elhaladt mellette, majd visszafordult és ráköszönt.- Erzsók, te vagy az? Tényleg, nem hiszek a szememnek! Erzsiké megállt, egy sápadt, sovány, beesett arcú, riadt szemű férfi állt előtte és bárhogyan is erőltette, nem ugrott be neki, hogy honnan kellene neki ezt az idegent ismernie.- Tudom, hogy nagyon rohadtul nézek ki, hisz öt évig nem szanatóriumban voltam - reszkető ujjakkal kotort ki egy cigarettát a dobozból. Erzsiké ekkor döbbent és eszmélt, hogy ez az ember ki, fele a valamikori önmagának, fiatalon megőszült hajjal - ez Tibi, a Lajos legjobb barátja. Szégyellte, hogy nem ismerte fel előbb, de azon is restelkedett, hogy most ő jó ruhában, ápoltan aránylag remekül nézett ki.- Ne haragudj, tényleg megváltoztál ennyi év alatt. - Nem kerülte el a figyelmét, hogy az hosszan méregeti tetőtől talpig. Zavarában sorra lerakta a szatyrokat a kezéből.- Lajos, úgy látom, éli világát, és rá nem jellemző módon, most a családjáról is elég jól gondoskodik - mondta nem kevés gúnynyal a hangjában. Egyik lábáról a másikra állt, szabad kezével összehúzta a kabátját, amely így lefogyva, túlságosan is bő volt sovány testére. Szája széle megvonaglott időnként, szemmel láthatóan kész idegroncs, ahogy egyik cigarettáról gyújtotta a másikat. Erzsiké szomorú hangjára felkapta a fejét.- Ezt miből gondolod, Tibi? Jó pár napja már itthon vagy, ha mástól nem is, de anyukádtól nyilván értesültél, hogy szegény Lajosról azóta sincs semmi hír, talán te láttad utoljára. T ibi nem akart hinni a fülének.- Nem mondod komolyan? Akkor miből telik nektek, mert ahogy elnézlek, van mit a tejbe aprítani.- Na, ide figyelj! Hogy jössz te ahhoz, hogy itt a nyílt utcán felelősségre vonjál egy olyan dologban, amihez neked végképp nincs jogod? Már ne haragudj, Tibi, de ez, ez..., csak nem kell beszámolnom az életemről?- De hisz...- Nem tudom, mit tudsz, mit nem, de én festek évek óta, és bármilyen furcsán hangzik is, de a képeimre van vevő - szólt idegesen és a szatyrokért nyúlt, mikor Tibi megfogta a karját, és más hangnemben folytatta.- Ne haragudj, de nagyon ki vagyok bukva. Azt mondod, a Lajosról semmi hír? És Sanyi? Róla sem hallottál semmit? Erzsiké most már úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt madár. Mi ez? A számonkérés órája? Aztán jobbnak látta, ha mindent tisztáznak.- Gyere, menjünk be valamelyik presz- szóba. Az ott a sarkon jó lesz? - felemelte a szatyrokat és a választ meg sem várva megindult. Tibi úgy szólt utána, hogy hagyja, hogy segítsen a cipelésben.-Jól van így most a kezemben, legalább kiegyenlítődöm - szólt és előre engedte a férfit. Mindketten egy kávét rendeltek, de Tibi még gyorsan hozzátette, hogy még valami erőset is.- Rám fér egy kis lélekmelegítő? - ültek le egymással szemben. Egy másik asztalnál ült két nő, távolabb egy házaspár egy fiúcskával. Karácsonyi hangulatban égett már az egész falu, nem töltötték az időt szórakozóhelyen. A felszolgálónő unottan hozta ki a két kávét, egy fél deci konyakot és két pohár szódavizet, látszott rajta, szeretett volna már ő is otthon lenni, nagy borravalóra nemigen számíthatott. Tibi egy hajtásra felhörpintette az italt, kezeit összedörzsölte és belehuhogott.- így! Most nem csak megmelegedtem, hanem bátorságot is merítettem.- Ugyan mihez kellett neked most a bátorság? - Próbálta egy kicsit oldani a hangulatot. - Te már megjártad a poklot.- Az élet elviselésére, Erzsók, nagy bátorság kell - lehajtotta a fejét, ujjaival az üres poharat forgatta. Én tudom csak igazán - gondolta Erzsiké - hiszen volt idő, hogy el akartam dobni magamtól. Kérdőn nézett Tibire, jelezvén, hogy kezdje el a mondókáját.- Szóval a Lajosról nem hallottatok semmit, állítólag... Bocs, bocs, tehát semmit. Ez jót is jelent, meg nem is - észrevette a lány csodálkozó tekintetét, így gyorsan folytatta. - Mi akkor hárman együtt, szóval... kiraboltunk egy ékszerboltot. - Ezt Erzsiké is sejtette már akkor, mikor Sanyi valamilyen szagéról beszélt. - Ez nálunk volt, mikor az ÁVH-sok megrohamozták az utcát és engem lekapcsoltak. Engem elkaptak, máig sem tudom, miért vertek rám öt évet, mert a rablást még csak nem is sejtették. Ártatlanul ültem, már ami a vádjukat illeti, nem csináltam semmi államellenes dolgot és a barátaimat sem köptem be. Még egy konyakot legyen szíves - intette oda a pincért. Tudom, most azt gondolod, hogy túl sokat iszom, de hidd el, másképpen nem tudom elviselni már, hisz emberi roncs vagyok. Engem úgy kicsináltak...- Szemei megteltek könnyel. Nagyon szánni való látványt nyújtott, Erzsiké mégis elítélte és ebben a bátyját és azt az életmódot, amit évekig folytattak. (folytatjuk)
