Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)

2006-06-09 / 256. szám

28 MAGYAR SZÓ —A HÍD 2006. JÚNIUS 9. Balra nyugszik a Nap (60.) Kétirányú forgalom A hazátlan hányódás közepette néha kiderült az ég: érkezett otthonról egy ro­kon vagy egy barát. A látogatók sok ka­tegóriába sorolhatók, de az öröm az csak egy fokon volt mérhető. Eljött a Haza, a szülőföld, az otthon egy hírnöke. Össze­gyűltek a földiek, akik itt alig, vagy soha nem találkoztak, és a Hírnök beszámolt családról, rokonokról, barátokról. Ki született, ki jár iskolába, ki nősült, ki vált, ki halt meg. Együtt örültünk a jó hírek­nek, mindnyájunkat letepert a döbbenet, mert ha a halottat nem is ismertük, vala­ha elmehettünk egymás mellett a Főté­ren, így minden halott a mi halottunk is lett. Aztán jött a beszámoló az általános helyzetről, és noha tudtuk, mi folyik ar­rafelé, a személyes tudósítások még ré- misztőbbé tették a hallottakat. Érdekes volt, a látogatók közül ki ho­gyan élt a vendégszeretettel. "Vennék egy pár farmert", "a lányomnak egy szép ruhát", "elmennék egy bárba", "megnéz­ném a Metropolitan Múzeumot", "egy Broadway előadást" ... Volt, aki semmit nem kért, mert nem tudta volna viszo­nozni. Volt, aki potyázott, amit lehetett. De nem számított, mert amit kaptak, azt megerőltetés nélkül tudtuk adni. Jöttek fülesek, akik otthon kérdezés nélkül el­mondtak mindent, csak hogy újra jöhes­senek. Amikor kétévenként (esetleg) át lehetett menni Magyarországra, ha az elvtársak jóváhagyták, hogy beadd a ké­rést, Apámmal mászkáltunk a World Trade Center tetején, összefutottam egy otthoni képzőművésszel. Rá EGY évre Anyámmal csodáltuk, ahogy az alko­nyaiban kígyóinak a város fényei, és mint egy csillogó maketten, odalenn pompáznak a hidak, a törpévé vált felhő­karcolók, és az öblöt őrzi feltartott gyu- fányi fáklyájával a hüvelykujjnyira zsu­gorodott zöldruhás hölgy, a Szabadság­szobor. És a képzőművész újra ott volt. Nemsokára Magyarországra települt. Hogy csinálta, nem tudom. De sejtem. Azt is érdemes volt megfigyelni, ho­gyan próbálta ellesni egy-egy mesterség titkait a látogató, hogy aztán otthon gyü- mölcsöztesse a látottakat. Ugyancsak Anyám látogatása alatt összefutottam Oláh Jóskával, akivel ötödikes korunk óta ismertük egymást. A házigazdái ép­pen dolgoztak, én mint szabadúszó taxis, meghívtam magunkkal. A Northern Boulevardon bementünk egy Burger Kingbe. Rendeltem neki is egy menüt... Volt pénze, talán nem is volt éhes, de egy félóra alatt feltérképezte, hogy mennek a dolgok, a rendeléstől a kiszolgálásig, a konyhától a vécéig. Otthon vendéglátó- iparban dolgozott. Hazafelé csak annyit mondott "Csibi néni, majd otthon tessék bejönni hozzám, adok egy pár dolgot. Mikor hazalátogattam, a bérelt kocsim csomagtartóját degeszre tömte hússal, kenyérrel, olajjal, cukorral, liszttel, kávé­val, Anyám éléskamrájába eljött a Kána­án. Jóska üzletember volt, megteremtet­te magának otthon Amerikát. Egy szek­rényben mutatott vagy száz videokazet­tát, sok még itt is új volt... Házi vetítése­ket rendezett, nem is csekély bevétellel. "Ez egy nagy vagány" - mondta Apám. "A jég hátán is megél". Bizonyára Jóská­nak jobb ötletei voltak, mint a jég hátán fagyoskodni. Néhány év múlva újra megjelent, és "dobbantott" - itt maradt. Amerika neki való hely. Nemsokára a Seaport egyik vendéglőjében dolgozott, miután valakit kiszolgált, nevetve for­dult hozzám "Mit szólsz, hogy vágom az angolt?" És szemmel láthatóan otthon volt az új helyen, az új világban. Nem láttam azután, de tudom, hogy jól vágja az angolt és jól "vág mindent" amit vágni kell... Sokan kértek tőlem, az öreg amerikás- tól (!) tanácsot (már 6 éve itt voltam). Hogyan adhattam volna, ha saját maga­mat nem tudtam gatyába rázni? De, hogy mégis megosszak egy napkeleti bölcsességet, mindenkinek annyit java­soltam "NE NŐSÜLJ MEG!" Múlt az idő, megkaptam az állampolgárságot. Az eskületétel napján a bíró megkérdezte, óhajtom-e használni a Barlabási előne­vet. Azt nem, mondtam, de a román út­levélben szereplő, rámerőltetett Alexandra Tecsi helyett használnám új­ra a saját nevemet. így esett, hogy 1986. júliusától szemfájás nélkül olvasom: "Sándor Técsy". Visszakaptam a leány­kori nevemet. Az már más kérdés, hogy az amerikai hivatalnokok fantáziája ezt hogyan emészti meg. Voltam Teszki, Tekszi, Tessi, Tíszi, és - nőmén est omen - Taxi. Egy utasom, látván az engedélye­met a műszerfalon, ízlelgette a nevemet. "Honnan tudod, hogy kell ejteni? Ahogy elnézlek, nem vagy magyar? A feleséged az?" "Nem" - folytatta MAGYARUL a japán utas, és a hegedűtokjára mutatott. "Zenész vagyok, imádom Bartókot és Kodályt. Megtanultam magyarul, hogy jobban beleérezzek, honnan jött ez a két zseni és a muzsikájuk. Nem csak te le­pődtél meg. Budapesten a Mátyás Pincé­ben megkértem a prímást, játsszon el ne­kem egy magyar népdalt. Nagyra me­resztett szemmel nézett, és azt mondta a zenekarnak: "- Megeszem a hegedűmet, ez a ferdeszemű magyarul beszél"... Az­nap kaptam egy kis leckét hivatástudat­ból. El is határoztam, hogy belenézek a japánba, de a Sushi, Teriyaki, Suzuki, Yamamoto, Mitsubishi és Sayonara után megállt a tudomány. Maradtam a régről tudott Cso-Cso-Szan-nál és a szakénál. (Ami gyenge ugyan, de nem rosst, na szereted a rizst.) Szívesen vittem mindenkit a taxival, vettem fel a repülőtéren, vittem haza ka­jálni, a fizetség néha az volt, hogy otthon elmondták: "A művész úr jól bevette. Taxisofőr". Egyik volt haverem, Lisztes Marci, vásárhelyi taxis, az egyikre rá­szólt: "Mi a kurva anyád bajod van a ta­xisokkal? Most pocskondiázod, de arra jó volt, hogy ingyen rázasd a segged a ta­xijában?" A világjáró abbahagyta a be­számolót és eloldalgott. Helyes döntés volt. Marci szárhegyi székely, jól bánt a bicskával. Volt olyan látogató, aki megkért, hogy vigyem ide-oda, beszéljek ezzel-azzal, te­gyek sínre ezt-azt, amit én szívesen meg­tettem. Aztán, miután ittmaradt, és a kezdeti jövés-menésből bejöttek dolgok, és futni kezdett a szekere, visszahallot­tam, ahogyan egy magyar társaságban szóba kerülvén, megkérdezték, ismer-e? Elnéző mosollyal, de fanyalogva hono­rálta, amit érte tettem: "Técsy Öcsit? A volt színészt? A piás taxisofőrt? Ki nem ismeri?" Jótett helyébe jót várj (ha bugy- gyant vagy, de ne légy meglepődve, ha kapsz nedves tenyérrel egy szájbavágást). A legtöbb ismerősöm, kollégám azon akadt fenn, hogy miképpen lett belőlem komputer-technikus. Mindent kinéztek volna belőlem, de ezt nem. Mikor Apám Szerkesztette: Kertész Gabrieli a Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! hazatért a látogatása után, bejelentette a havereknek, a Maros vendéglőben szíve­sen lát mindenkit, hogy a hazatérését megünnepelje. Egy lakás szűk lett volna, a kaja-pia tartalék véges, és a házigazda másnap mehetett volna írásbeli dolgo­zatra a Szekura. így összetoltak néhány asztalt, Apám legjobb tudása szerint vá­laszolt a feltett kérdésekre. Röpködtek a kérdések, árakról, forgalomról, élelem­ről, benzinről, rólam, a nejemről, és Apám készségesen válaszolt, körbejártak a fényképek, ki irigyen, ki ámulva, ki örömmel, ki hitetlenkedve hallgatta a be­számolót, nézte a képeket, Apám úgy érezte, ott ülök köztük, csak este, otthon jött rá, hogy egy földrész és egy nagy víz van közöttünk. Ő ebbe már beletörő­dött, mikor látta, hogy nem vagyok el­veszve New Yorkban, örült is, hogy megszabadultam Romániától. "Elmond­tam, amire kíváncsiak voltak. Nem szé­pítettem. Én nagyon örülök, hogy meg­találtad a helyed, nagyon hálás vagyok, hogy láthattam egy jó darab Amerikát. New Jersey, New York, Pennsylvania, Connecticut - ki sem tudom ejteni -, sok­kal több, mint amit sok ottani ember lát. És fáj, hogy elmentél, de nagyon büszke vagyok rád" - foglalta össze levélben a lá­tottakat. Később egy barátom, aki ott volt a vendéglőben, és a benzin-taxi hi­ányban szenvedő városban (200.000 em­ber, 12 taxi) felajánlotta Apámnak, hogy hazaviszi, később írt nekem egy lapot, így számolt be ugyanarról az estéről: "Tegnap voltam nálatok, találkoztam Édesanyáddal, láttam a kutyákat, min­denki jól van. Hallottam rólad, örülök, hogy beindulnak a dolgok. Ne felejts el minket, és ne felejtsd el, hogy Vásárhely a legszebb város a világon. Úgy kerüí- tem fel a hegyre, hogy hazafuvaroztam Sanyi bácsit a sajtókonferencia után, amit a Maros vendéglőben tartott. Ölel Pista". SAJTÓKONFERENCIA. Az is volt, Apám élvezte az estét, és nekem ez volt a fontos. Benke Pista írt. Két évtize­des barátság... Tőle búcsúztam el Vásár­helyen utoljára. Tudom, hogy drukkol nekem. Én is neki. Még nem volt itt, pe­dig szeretném körbevinni, elmutogatni a dolgokat. Az egyetlen (Apámon, Anyá­mon kívül), aki minden névnapomra és születésnapomra küld egy lapot. Egy­szer meghívom... Folytatjuk TS-'f' ''''-«is a Kerékgyártó Kálmán // Őrizz a halálig "... a te kezedbe teszem le az én lel kernet..." (Lukács 24,36) Ugye, majd ott leszel?! (és a kezem megfogod) Amikor kínjaimból pihenni indulok. Ugye, majd ott leszel?! (és nem tagadsz újra meg És szívedben nem fáj a szerető szeretet. Ugye, majd ott leszel?! (az utoísó éjjelen) Ha majd az örök élet fénylik két szememben.

Next

/
Thumbnails
Contents