Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)
2006-06-09 / 256. szám
28 MAGYAR SZÓ —A HÍD 2006. JÚNIUS 9. Balra nyugszik a Nap (60.) Kétirányú forgalom A hazátlan hányódás közepette néha kiderült az ég: érkezett otthonról egy rokon vagy egy barát. A látogatók sok kategóriába sorolhatók, de az öröm az csak egy fokon volt mérhető. Eljött a Haza, a szülőföld, az otthon egy hírnöke. Összegyűltek a földiek, akik itt alig, vagy soha nem találkoztak, és a Hírnök beszámolt családról, rokonokról, barátokról. Ki született, ki jár iskolába, ki nősült, ki vált, ki halt meg. Együtt örültünk a jó híreknek, mindnyájunkat letepert a döbbenet, mert ha a halottat nem is ismertük, valaha elmehettünk egymás mellett a Főtéren, így minden halott a mi halottunk is lett. Aztán jött a beszámoló az általános helyzetről, és noha tudtuk, mi folyik arrafelé, a személyes tudósítások még ré- misztőbbé tették a hallottakat. Érdekes volt, a látogatók közül ki hogyan élt a vendégszeretettel. "Vennék egy pár farmert", "a lányomnak egy szép ruhát", "elmennék egy bárba", "megnézném a Metropolitan Múzeumot", "egy Broadway előadást" ... Volt, aki semmit nem kért, mert nem tudta volna viszonozni. Volt, aki potyázott, amit lehetett. De nem számított, mert amit kaptak, azt megerőltetés nélkül tudtuk adni. Jöttek fülesek, akik otthon kérdezés nélkül elmondtak mindent, csak hogy újra jöhessenek. Amikor kétévenként (esetleg) át lehetett menni Magyarországra, ha az elvtársak jóváhagyták, hogy beadd a kérést, Apámmal mászkáltunk a World Trade Center tetején, összefutottam egy otthoni képzőművésszel. Rá EGY évre Anyámmal csodáltuk, ahogy az alkonyaiban kígyóinak a város fényei, és mint egy csillogó maketten, odalenn pompáznak a hidak, a törpévé vált felhőkarcolók, és az öblöt őrzi feltartott gyu- fányi fáklyájával a hüvelykujjnyira zsugorodott zöldruhás hölgy, a Szabadságszobor. És a képzőművész újra ott volt. Nemsokára Magyarországra települt. Hogy csinálta, nem tudom. De sejtem. Azt is érdemes volt megfigyelni, hogyan próbálta ellesni egy-egy mesterség titkait a látogató, hogy aztán otthon gyü- mölcsöztesse a látottakat. Ugyancsak Anyám látogatása alatt összefutottam Oláh Jóskával, akivel ötödikes korunk óta ismertük egymást. A házigazdái éppen dolgoztak, én mint szabadúszó taxis, meghívtam magunkkal. A Northern Boulevardon bementünk egy Burger Kingbe. Rendeltem neki is egy menüt... Volt pénze, talán nem is volt éhes, de egy félóra alatt feltérképezte, hogy mennek a dolgok, a rendeléstől a kiszolgálásig, a konyhától a vécéig. Otthon vendéglátó- iparban dolgozott. Hazafelé csak annyit mondott "Csibi néni, majd otthon tessék bejönni hozzám, adok egy pár dolgot. Mikor hazalátogattam, a bérelt kocsim csomagtartóját degeszre tömte hússal, kenyérrel, olajjal, cukorral, liszttel, kávéval, Anyám éléskamrájába eljött a Kánaán. Jóska üzletember volt, megteremtette magának otthon Amerikát. Egy szekrényben mutatott vagy száz videokazettát, sok még itt is új volt... Házi vetítéseket rendezett, nem is csekély bevétellel. "Ez egy nagy vagány" - mondta Apám. "A jég hátán is megél". Bizonyára Jóskának jobb ötletei voltak, mint a jég hátán fagyoskodni. Néhány év múlva újra megjelent, és "dobbantott" - itt maradt. Amerika neki való hely. Nemsokára a Seaport egyik vendéglőjében dolgozott, miután valakit kiszolgált, nevetve fordult hozzám "Mit szólsz, hogy vágom az angolt?" És szemmel láthatóan otthon volt az új helyen, az új világban. Nem láttam azután, de tudom, hogy jól vágja az angolt és jól "vág mindent" amit vágni kell... Sokan kértek tőlem, az öreg amerikás- tól (!) tanácsot (már 6 éve itt voltam). Hogyan adhattam volna, ha saját magamat nem tudtam gatyába rázni? De, hogy mégis megosszak egy napkeleti bölcsességet, mindenkinek annyit javasoltam "NE NŐSÜLJ MEG!" Múlt az idő, megkaptam az állampolgárságot. Az eskületétel napján a bíró megkérdezte, óhajtom-e használni a Barlabási előnevet. Azt nem, mondtam, de a román útlevélben szereplő, rámerőltetett Alexandra Tecsi helyett használnám újra a saját nevemet. így esett, hogy 1986. júliusától szemfájás nélkül olvasom: "Sándor Técsy". Visszakaptam a leánykori nevemet. Az már más kérdés, hogy az amerikai hivatalnokok fantáziája ezt hogyan emészti meg. Voltam Teszki, Tekszi, Tessi, Tíszi, és - nőmén est omen - Taxi. Egy utasom, látván az engedélyemet a műszerfalon, ízlelgette a nevemet. "Honnan tudod, hogy kell ejteni? Ahogy elnézlek, nem vagy magyar? A feleséged az?" "Nem" - folytatta MAGYARUL a japán utas, és a hegedűtokjára mutatott. "Zenész vagyok, imádom Bartókot és Kodályt. Megtanultam magyarul, hogy jobban beleérezzek, honnan jött ez a két zseni és a muzsikájuk. Nem csak te lepődtél meg. Budapesten a Mátyás Pincében megkértem a prímást, játsszon el nekem egy magyar népdalt. Nagyra meresztett szemmel nézett, és azt mondta a zenekarnak: "- Megeszem a hegedűmet, ez a ferdeszemű magyarul beszél"... Aznap kaptam egy kis leckét hivatástudatból. El is határoztam, hogy belenézek a japánba, de a Sushi, Teriyaki, Suzuki, Yamamoto, Mitsubishi és Sayonara után megállt a tudomány. Maradtam a régről tudott Cso-Cso-Szan-nál és a szakénál. (Ami gyenge ugyan, de nem rosst, na szereted a rizst.) Szívesen vittem mindenkit a taxival, vettem fel a repülőtéren, vittem haza kajálni, a fizetség néha az volt, hogy otthon elmondták: "A művész úr jól bevette. Taxisofőr". Egyik volt haverem, Lisztes Marci, vásárhelyi taxis, az egyikre rászólt: "Mi a kurva anyád bajod van a taxisokkal? Most pocskondiázod, de arra jó volt, hogy ingyen rázasd a segged a taxijában?" A világjáró abbahagyta a beszámolót és eloldalgott. Helyes döntés volt. Marci szárhegyi székely, jól bánt a bicskával. Volt olyan látogató, aki megkért, hogy vigyem ide-oda, beszéljek ezzel-azzal, tegyek sínre ezt-azt, amit én szívesen megtettem. Aztán, miután ittmaradt, és a kezdeti jövés-menésből bejöttek dolgok, és futni kezdett a szekere, visszahallottam, ahogyan egy magyar társaságban szóba kerülvén, megkérdezték, ismer-e? Elnéző mosollyal, de fanyalogva honorálta, amit érte tettem: "Técsy Öcsit? A volt színészt? A piás taxisofőrt? Ki nem ismeri?" Jótett helyébe jót várj (ha bugy- gyant vagy, de ne légy meglepődve, ha kapsz nedves tenyérrel egy szájbavágást). A legtöbb ismerősöm, kollégám azon akadt fenn, hogy miképpen lett belőlem komputer-technikus. Mindent kinéztek volna belőlem, de ezt nem. Mikor Apám Szerkesztette: Kertész Gabrieli a Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! hazatért a látogatása után, bejelentette a havereknek, a Maros vendéglőben szívesen lát mindenkit, hogy a hazatérését megünnepelje. Egy lakás szűk lett volna, a kaja-pia tartalék véges, és a házigazda másnap mehetett volna írásbeli dolgozatra a Szekura. így összetoltak néhány asztalt, Apám legjobb tudása szerint válaszolt a feltett kérdésekre. Röpködtek a kérdések, árakról, forgalomról, élelemről, benzinről, rólam, a nejemről, és Apám készségesen válaszolt, körbejártak a fényképek, ki irigyen, ki ámulva, ki örömmel, ki hitetlenkedve hallgatta a beszámolót, nézte a képeket, Apám úgy érezte, ott ülök köztük, csak este, otthon jött rá, hogy egy földrész és egy nagy víz van közöttünk. Ő ebbe már beletörődött, mikor látta, hogy nem vagyok elveszve New Yorkban, örült is, hogy megszabadultam Romániától. "Elmondtam, amire kíváncsiak voltak. Nem szépítettem. Én nagyon örülök, hogy megtaláltad a helyed, nagyon hálás vagyok, hogy láthattam egy jó darab Amerikát. New Jersey, New York, Pennsylvania, Connecticut - ki sem tudom ejteni -, sokkal több, mint amit sok ottani ember lát. És fáj, hogy elmentél, de nagyon büszke vagyok rád" - foglalta össze levélben a látottakat. Később egy barátom, aki ott volt a vendéglőben, és a benzin-taxi hiányban szenvedő városban (200.000 ember, 12 taxi) felajánlotta Apámnak, hogy hazaviszi, később írt nekem egy lapot, így számolt be ugyanarról az estéről: "Tegnap voltam nálatok, találkoztam Édesanyáddal, láttam a kutyákat, mindenki jól van. Hallottam rólad, örülök, hogy beindulnak a dolgok. Ne felejts el minket, és ne felejtsd el, hogy Vásárhely a legszebb város a világon. Úgy kerüí- tem fel a hegyre, hogy hazafuvaroztam Sanyi bácsit a sajtókonferencia után, amit a Maros vendéglőben tartott. Ölel Pista". SAJTÓKONFERENCIA. Az is volt, Apám élvezte az estét, és nekem ez volt a fontos. Benke Pista írt. Két évtizedes barátság... Tőle búcsúztam el Vásárhelyen utoljára. Tudom, hogy drukkol nekem. Én is neki. Még nem volt itt, pedig szeretném körbevinni, elmutogatni a dolgokat. Az egyetlen (Apámon, Anyámon kívül), aki minden névnapomra és születésnapomra küld egy lapot. Egyszer meghívom... Folytatjuk TS-'f' ''''-«is a Kerékgyártó Kálmán // Őrizz a halálig "... a te kezedbe teszem le az én lel kernet..." (Lukács 24,36) Ugye, majd ott leszel?! (és a kezem megfogod) Amikor kínjaimból pihenni indulok. Ugye, majd ott leszel?! (és nem tagadsz újra meg És szívedben nem fáj a szerető szeretet. Ugye, majd ott leszel?! (az utoísó éjjelen) Ha majd az örök élet fénylik két szememben.
