Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)
2006-09-06 / 268. szám
28 MAGYAR SZÓ —A HÍD IRODALOM 2006. SZEPTEMBER 6. Kiálts rám! (9.) V. fejezet Jóska hiába várta kedvesét a kapu előtt. A ház teljesen sötét volt, látszott, hogy nincs bent senki. A vaskapura még a lánc is rá volt téve, mégis sokáig állt ott, hátha csak elküldték a lányt valahova és még visszatér. Úgy képzelte egész nap, meg idefelé jövet, hogy munkája végeztével Erzsiké egyenesen az ő kitárt karjaiba fut és kéz a kézben mennek boldogan hazafelé hazáig, ami mától talán az ő otthona is. Ezentúl soha senki nem fogja bántani, neki is lesz egy igazi családja, felesége, kiért mindent meg fog tenni, hogy semmiben sem szenvedjen hiányt. Korcsmánszkyékat akár örökre is elfelejtheti, mert oda nem fogja engedni dolgozni, ő nem felejti el, hogy az az asz- szony mennyi gonoszkodást követett el ellene, még ha ma már úgy tesz, mintha mindig jóságos lett volna. Persze, hogy megtartotta Erzsikét, hiszen most egyedül dolgozik annyit, mintha négyen lennének. Es az a drága lány még hálás is érte, nem is veszi észre, hogy most van csak kihasználva igazán. Hát ennek vége. Majd ő dolgozik kettőjük helyett, neki elég lesz a gyerekek nevelésével törődni, mert az lesz legalább öt. Végül csak feladta a várakozást. Bizonyos, hogy ma hamarabb végzett és sietett elújságolni a mamának az új hírt. Meggyorsította lépteit, minél előbb oda kell érnie. Jókedve határtalan volt, könnyedén lóbálta az igencsak megrakott szatyrát. Ma pont fizetés nap volt, jócskán elengedte magát, mindenféle finomságot vett a nagy napra, még egy csomag csokoládé is lapult a mélyen. Eddig még egyetlen fillért sem mert elvenni, egytől egyig leszámolta az anyjának a keresetét. Volt olyan, hogy szeretett volna egy darab csokoládét venni Erzsikének, mert ő azóta szereti ezt a lányt, amióta az eszét tudja, de anyja a kérést hallva abban a pillanatban levert neki egy nagy pofont, majd éktelen üvöltözésbe fogott.- Mit merészelsz kiejteni a szádon! Hogy micsodát? Cső... ko... Iá... dét? Nem vagy te észnél! Éppen most számolgatom, hogyha Gézukának megveszem a cipőt, amire nagy szüksége van ugyebár, mert ő ministrálni jár veled szemben, te istentagadó, hogy esne beléd a fene. Ha megveszem, nem marad jóformán semmi. Jó lenne, ha vasárnap is dolgoznál, templomba úgysem jársz, csak egész a napot lopod - ordította egy szuszra, talán még levegőt sem vett, mert mire a végére ért, csak hápogott. Szegény fiú biztos volt benne, hogy ennyivel, nem ússza meg, ennek kapcsán talál más ürügyet és ezt a napot sem tudhatja úgy el, hogy újabb ütlegeket ne kapna. Ez még aznap be is következett. Jóska anyja mélyen vallásos asszony hírében állt a faluban. Állandóan a templomban ült, aki csak ismerte, meg volt győződve, hogy családjában is eszerint él. Mindenkinek alázatosan, csendesen szólt, szája állandóan imát mormolt. El sem képzelték, hogy ugyanez az asszony önmagából kifordulva kegyetlenül üti, veri legidősebb fiát és csak azt az egyet, pedig még rajta kívül van három kisebb. Egy valaki viszont mindennap tanúja volt ennek a szörnyűségnek. Ő volt János, a szomszéd házban lakó szellemi fogyatékos, süketnéma idősebb ember. Süket volt, de a nagyon hangos szót meghallotta, hát még az éktelen üvöltést. A sűrűn font kerítésen, egy keskeny nyíláson mindent látott, bár nem értett, de ösztönei felfogták és szeretett volna segíteni a fiúnak. Mivel csak artikulálatlan hangok jöttek ki a torkán, nem tudott át se kiabálni. Párszor előfordult, hogy átrontott és próbálta megfékezni a dühödt asszonyt, de az egyetlen lendülettel úgy meglódította, hogy a falnak esett. Ilyenkor hangosan sírva járt-kelt az utcán, két kezével a fejét ütögette, meg szerette volna magát értetni az emberekkel, de azok szánakoztak szerencsétlenen.- Biztos fáj neki ilyenkor valami, vagy éhes - mondogatták és ki mit tudott, azt adott neki.- A bolond János már elég öreg, mi lesz vele, ha lebetegszik? - kérdezgették egymástól. - Szegény anyja négy éve, hogy meghalt, azóta a falu segítette ki, ahogy tudta. Magányosan üldögélt a házuk előtti lócán, egyetlen öröme az volt, mikor Jóska mellételepedett. Tudta, hogy az öreg tudja, hogyan bánik vele az anyja, kicsi korától Jánoshoz menekült, látta a kerítésen keresztül leskelődő szemét és azt is kiolvasta tekintetéből, hogy neki minden egyes ütés ugyanúgy fájhatott, hiszen ahány ütés, ő annyiszor jajgatott. Apja sohasem vette védelmébe és talán ez még az ütlegektől is jobban fájt a fiúnak. Eleinte néha szóvá tette, megpróbálta legalábbis.- Ez velejéig vásott és romlott kölyök, jobb, ha nem szólsz bele a nevelésbe. Ez egy akasztófáravaló. - Erre az apja inkább kiült a ház elé vagy bement a hátsó szobába, hogy ne halljon, ne lásson semmit. Jóska gyűlölte ezért, és mélységesen megvetette. Legjobban a testvérei előtt szégyellte magát. Anyja egyre változtatta módszereit. Ahogy nőtt a gyerek, a szerint. Nem egyszerűen verte, hanem szíjjal ütötte és addig, míg ő saját maga bele nem fáradt, vagy valamelyik sebből el nem eredt a vér. A szíj után már évek óta jött a legégbekiáltóbb eszköz, a kötél; a beáztatott kötél, amitől egy vadállat is megszelídül. Nem úgy Jóska! Ezáltal még konokabb lett. A verés után neki bocsánatot kellett kérnie az el nem követett bűnökért, de azt most, hogy már nagyobb lett, meg nem tette. Megkeményítette magát, fogait összeszorította, egyetlen hangos szót sem hallatott. Nem tudta felfogni, hogy ez az istenfélő asszony, aki ennyire vallásos, az ilyen kínzások miatt hogy tud a lelkiismeretével elszámolni. Hiányzott belőle a szerénység, a jóság, a mindennapi alázat, ami általában jellemzi a vallásos embereket. Olyan volt, mint akinek egy darab kő van a szíve helyén, és nem hitte el, hogy egyáltalán tud-e, vagy valamikor tudott-e ez a szív szeretni. Ezekért a dolgokért vagy talán más miatt is Jóska elfordult Istentől. Talán, ha lett volna valaki, aki megmagyarázta volna neki, hogy az anyja kegyetlenkedése nem a vallásból fakad, sőt pontosan az ellenkezőjére tanít. Ha gyermeki szívét egy hozzá közelálló személy megnyugtatta volna és feltárta volna előtte mindazt a jó és nemes érzést, amire nevel, amire hivatott nevelni a vallás, akkor biztos tudna hinni tovább. Egyenlőre, ha csak tehette, elkerülte a templomot és igyekezett, igaz, hogy csak apróbb dolgokban pont az ellenkezőjét cselekedje anyja elvárásainak. így legalább már tudta, hogy miért ázik a kötél folyamatosan. De most már mindezeknek vége lesz. Erzsikével fog lakni mindaddig, míg el nem érik a tizennyolcadik évet, lesz, aki őt is szereti, csak őt saját magáért és egyedül őt. A ház ajtaján félénken kopogtatott. Mivel senki sem válaszolt, lenyomta a kilincset és az ajtó kinyílt. A konyhában csendesen az ikrek játszadoztak a szalmacsutkákkal. A kemence melletti ágyon feküdt Mariska néni. Szemével a lányt kereste, mielőtt megzavarta volna az asszonyt. Mikor már a szeme hozzászokott a gyér világossághoz, felbátorodva közelebb lépett és szólongatni kezdte.- Csókolom, Mariska néni. - Az felnézett rá, rögtön megismerte.- Jóska! Kovács Jóska! Hát te? Mi járatban vagy? - és lábait letette az ágyról, de ülve maradt, míg teljesen magához nem tért.- Egy kicsit elszundítottam. De ülj le! Isten hozott minálunk. Jóska zavarában a svájcisapkáját teljesen összegyömöszölte.- Erzsikét keresem, de látom...- Nincs még itthon a lelkem, bizonyára megint rázúdították az összes heti munkát egy napra - szólt szelíden, arcán látszott, hogy a sírást nemrég hagyhatta abba, majd lassú mozdulattal felállt, széket húzott elő, a törlővel letörölte és hellyel kínálta a fiút, majd leült vele szemben.- Én jól ismerem a családodat is, hiszen egy udvarban laktunk, mikor is? - ráncolta össze a homlokát, még az emlékezés is nehezére esett. - Mikor még szegény urammal összeházasodtunk és odaköltöztünk a deszkás udvarba. Igen. Még terhesek is egyszerre voltunk - elhallgatott, mint aki most jött rá, hogy minek is fecseg itt össze-vissza - de te nem azért vagy itt, hogy velem szórakozzál. Erzsiké biztos még dolgozik. Jóska eddig nem akart a szavába vágni, pedig az első mondat után már akarta mondani, hogy ott nincs, de így hagyta, hadd beszéljen, addig is telik az idő, Erzsiké hátha betoppan.- Biztos vendégek vannak, akkor szokott eddig - az órára pillantott. - Te jó ég, már ennyi az idő!- Nincs ott - szólalt meg végre a fiú. - Onnan jövök, senki sincs otthon.- Akkor - gondolkodott el az asszony - megvan! A bizonyítványért mehetett, mintha említette volna. Irma nénivel meg ha összekerülnek, hát nem hagyják abba éjfélig.- Igen, de - kezdte újra gyámoltalanul -, de megbeszéltük, hogy hétre érte megyek - pirult el, mely annyira nyilvánvaló volt, hogy nem kerülte el az asszony figyelmét -, de nem is zavarok tovább - állt fel, mert már nyugtalanította, hogy hol lehet a lány, de az asszony kedvesen marasztalta, visszanyomta.- Maradj még egy kicsit - közben a kredencből egy lábast vett elő - cseresznyés lepény, kóstold meg! Hála Erzsikének, már sokkal jobban megy a sorunk. Jóska udvariasságból elvett egy szeletet, de süteménnyel a kezében rögtön fel is állt, nem volt maradása.- Itt hagynám ezt a szatyrot, elmegyek, még egyszer megnézem, hol lehet. Persze hiába ment, a ház ugyanolyan sötéten és komoran állt, mint órákkal ezelőtt. Mielőtt visszafordult volna, jobb lábával teljes erőből belerúgott a kapufélfába, úgy adta ki az összes mérgét. A visszaúton jutott eszébe, hogy őneki már nincs hová mennie. A fizetését úgy megcsapolta, hogy azért egyenesen halálra vernék, meg különben sincs már ott semmi keresnivalója. Leült a ház előtti lócára, a reggeli boldogság - mely megtöltötte egész szívét - helyét a szorongás, a bizonytalanság, a szétfoszlott remény érzete váltotta fel. FOLYTATJUK Támogasson egy oldalt a Magyar Szóban! Amennyiben hozzájárul lapunk fenntartásához eg}' oldal pénzügyi támogatásával, tiszteletünk jeléül az Ön nevét tesszük az oldal alsó szalagcsíkjába! Hívja most a 1-877-A-MAGYAR-t! EZ ITT AZ ÖN NEVÉNEK A HELYE!
