Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)
2006-08-11 / 264. szám
y v 28 magyar szó - a híd Irodalom 2m. augusztus n. Kiálts rám! (5.) (Folytatás előző számunkból)- Ez a Jóska már megint összetörte magát, most a két karja tiszta kék - azok összenéztek, de nem tettek megjegyzést. A földeken több ember dolgozott télen, nyáron. A betakarításkor még többen. Most télen a következő évre készültek. Volt, aki a jószágokat látta el vagy gépeket javítottak, vagy az erdőből termelték ki a tüzelni valót. A konyhában négyen dolgoztak. A szakácsnő, Piriké, mindig piros volt az arca, és nagyon jószívű, dolgos asszony, harminc körüli. A házvezetőnő már biztos túl volt az ötvenen, mindig csipkés szélű kötényt hordott. Általában zsörtölődött, de Erzsikéhez mindig kedves volt, rendesen bánt vele. Öt minden férfi megbámulta. Kacér volt, többet is bo- londított egyszerre. Erzsiké nekilátott a reggeli munkához. Túl kicsi volt ahhoz, hogy felérje a dagasztóteknőt, ezért az asztal elé téglákat hordott, arra tett egy szál deszkát, így már elég nagynak bizonyult. Megdörzsölte bedagadt, kivörösödött csuklóit, majd elkezdte a felnőttek számára is nehéz munkát, a kenyérdagasztást. A művelet közben szeme ide-oda járt, kutatta, kereste tekintetével a kredencet, asztallapot, hátha lát egy kis ennivalót, de mivel egy árva morzsa nem sok, am - nyit sem látott, az élesztő sarkából letört egy darabkát, hogy a rátörő éhséget kissé csillapítsa. Sárika néninek, a házvezető nőnek erre különös gondja kellett, hogy legyen, mármint arra, hogy egy szem étel ne maradjon sehol sem. Inkább az állatokkal megetették, de nekik engedély nélkül nem volt szabad a szájukba venni. Megforgatta szájában a nyelvével az élesztő darabkát, és olyan kéjesen ízlelgette, mintha a legfinomabb cukorkát nyalogatná. Az ajtóban Rozi vidám, hamvas arca jelent meg, ahogy bedugta fejét a résnyire nyitott ajtón. Szinte felforrósodott, izzott körülötte a levegő.- Szép jó reggelt, kedveskéim! Pár perc és itt vagyok, hogy azt a bánatos képeteket felvidítsam - szólt és nagy csörömpöléssel hagyta el a helyiséget, kezében a tejesedényekkel. Elindult fejni. Magas, barna hajú és szemű, húsz év körüli lány, nádszál vékony derékkal. Annyi életkedv és vidámság szorult belé, mint húsz másba. Pedig nem volt különb sorsa a többi hasonló korú lányokénál. De nem lázongott sorsa ellen soha, a nehéz hétköznapokban az árny mellett mindig megtalálta a fényt is. Jelenléte a többiekre is jó hatással volt, örömmel hallgatták kifogyhatatlan vicceit, vidám kacagását. Ügyesen feltekerte tarkójára csillogó fényes haját, megringatta csípőjét, majd elindult az istálló felé. Amerre ment, a tavasz virágainak illata lengte teli a levegőt. Az egyik munkásfiú máris ugrott, hogy oda vigye a kisszéket a fejőshez, míg a másik a sarokból fél szemmel követte mozdulatait. Mindig ilyen félénken, csak a távolból nézte imádattal, közelébe sohasem merészkedett. Rozit pont az ilyen fiúk izgatták, szerette látni kínlódásukat, élvezettel kacérkodott velük, imádta, ha félénkségüket sikerült eloszlatni és felszabadítani bennük a vadállati ösztönt.- Öcsi! Gyere ide mellém, segíts egy kicsit, úgy látom, ma reggel nagyon rakoncátlan ez a Bözsi! - szólt huncut mosollyal a szemében a fiú felé. Az először el sem hitte, hogy neki szól, csak tekergette nyakát, majd fülig pirulva visszakiáltott.- Nekem, nekem szóltál? - kérdezte, de még nem mozdult.- Igen, igen! Na, akarsz vagy nem segíteni, mert nem kötelező a disznótor! Hogy akart-e? Hisz hónapok óta semmire sem vágyott jobban. Főleg azóta, mióta a lány szemei összefonódtak némán az övével, akárhányszor összetalálkoztak. Megszólítani sohasem merte, de azóta nincs egyetlen nyugodt éjszakája, álmatlanul vergődik ágyában és csak lesi az órát, várja ébren azt a percet, mikor indulhat a munkába, és újra láthassa, ha messziről is, neki az egyenlő a földi mennyországgal. Egy ugrással átszelte a felrakott ta- karmányos zsákokat és máris a lány mellett termett. Az izgalomtól és a hirtelen rátört boldogságtól arca olyan vörös lett, mint egy főtt ráké. Míg a tehén farát simogatta, szemei rátapadtak a lány ringó melleire. Azt hitte, szétveti a vágy. Később Erzsiké lépett az istállóba, a tejesedények cipelésébe jött segíteni. Sokáig nézelődött a félhomályban, de senkit sem látott, Rozit sehol sem találta. Egyszer halk, majd hangosabb nyögéseket hallott a csűr felől. Csak nincs valami baj, rohant át a másik helyiségbe, melyet csak egy deszkafal választott el. Ekkor látta, hogy Rozi a szalmakazalból gurul elő egy fiúval, mindene merő törek, a haja, a ruhája, még a szempillája is és csak kacag gurgulázva olyan jóízűen, hogy ilyet még életében nem hallott, nem látott senkitől. Figyelte, hogy tisztogatja le magát, de nevetése nem hagy alább, szinte hömpölyög, ahogy árad ajkain keresztül, betölti az egész helyiséget, ezáltal minden, ami van a falon, a kasza, a sarokban a gereblye és a kapák, mintha életre kelnének, és vidám táncot ropnának. Erzsiké, miközben a szája neki is önkéntelenül széthúzódott, egyet nem értett. Ilyen gyönyörű, okos és felnőtt lány hogy szerethet így birkózni? És közben csiklandozzák? Nem, hiszen még most sem hagyja abba, pedig az a fiú már régen kisom- fordált lehajtott fejjel, nem is tudta megállapítani, melyik volt. És a szalma? Milyen fenséges illata van - gondolta, majd egy pillanat alatt ő is belevetette magát és hömpörögni kezdett.- Mit csinálsz, te kis szédült? - húzta fel kacagva Rozi, még mindig nem tudta abbahagyni a nevetést.- Nem is csiklandós - mondta Erzsiké szomorúan - szerettem volna én is olyan jóízűen nevetni, mint te, de csalódtam, nem is érzek semmit, csak jól összeszurkáltak, inkább sírni lenne kedvem, nem nevetni. Ettől aztán Rozi újra rázendített - Gyere, gyere te kis butuska, most te még ezt nem értheted! - és megindultak teli kannákkal a kezükben. Az udvaron Piriké kiabált feléjük:- Hozd fel a túrót a pincéből, de igyekezz, ha lehet! így a lány megfordult és máris ment. Imádta, ha a pincébe küldték. Főleg nyáron, mert azonkívül, hogy jól lehű- sölhetett, ilyenkor egy kicsit megdézsmálhatta a sok finomságot, az asszonyok mindig szemet hunytak felette. Összeszaladt a nyála még a gondolatra is. A vaj már a színével is ellenállhatatlan vágyat ébresztett benne, két hatalmas zöld lapulevél között élénksárga, habos finomság. Nem beszélve a túróról, akár egy hófödte hegy mély barázdákkal tűzdelve, ha nyelvét végigj áltathatná egyszer rajta és felszippantani irtott egy-egy rakományt, de boldog is volna. A tejfölről nem is beszélve. Mindent magába foglal: túrót, tejet, vajat, egyetlen folyamba. Behunyta szemét, a véletlenre kell bíznia a választást, hogy melyiket ízlelheti meg. Kinyújtotta jobb kezét, mutatóujjával párat körözött a levegőben, végül rábökött egyikre. Éppen a túróra esett a választás. Mohón nyúlt utána, letört belőle egy csipetnyit és mikor elolvadt a szájában, halkan felnyögött. A pillanat varázsa amilyen hirtelen magával ragadta, ugyanolyan hirtelen már tova is tűnt. Ellenállhatatlan vágyat érzett: még csak egy picit, még egy köröm nagyságút be kell kapnia. Ezt már lassan morzsolta nyelvével szét szájában, ezt nem sieti el. Elindult a lépcsőn felfele úgy, hogy szemeit lecsukva tartotta, fél kézzel tapogatta a falat, úgy koncentrált az átélt élményre. Még félig zárt szemrésein is megérezte hirtelen azt a sötétséget, amely teljesen elzárta a kijáratot. Anna asszony úgy állt a pinceajtóban, mint egy óriás, szemei szórták a szikrát, hogy megvilágosodott tőle a lépcsőfeljáró. Erzsiké önkéntelenül szájához kapott, keze fejével megtörölte ajkát, majd fürgén át akart bújni az asszony szétrakott lábai között. Hanem az megragadta a hátán a ruhát és visszahúzta maga elé.- Mutasd csak! - vette ki a lány kezéből a tálat. Szegény gyerek! Máskor mindig elsimítja ujjaival a hiányzó részt, de most erről teljesen megfeledkezett.- Ebből, te jó ég, ebből a túróból egy jó darab hiányzik - sipítozta és megragadta a lány állát. Erzsiké megfeszítette fejét és igyekezett kiszabadítani magát. Száját csak résnyire bírta kinyitni, úgy sziszegte:- Én nem tudom! Már úgy volt lent is - erre a szorítás még keményebb lett -. nem képzeli, hogy ilyet tennék! - de beleszorították a további védekező szavakat.- Nem elég, hogy lopsz, még hazudol is, te megátalkodott!- Én nem! Azt mondom, hogy nem én - és kisiklott az asszony kezei közül és húzott is el gyorsan, de még hallotta a kiabálást.- Eredj csak, eredj! Mindjárt én is megyek, de megemlegeted ezt a napot! Erzsiké sírással küszködve tartott a ház felé, de az ajtóban Jóska állta útját. Nyilván tanúja volt az iménti jelenetnek.- Mit sajnálja tőled azt a kis ennivalót! Meg fogom neki mondani, hogy vonja le az én béremből, de neked hagyjon békét. A kislány elszégyellte magát a fiú előtt, de azt nem akarta, hogy valaki szánakozzon rajta, azt meg végképp nem, hogy hazugságban maradjon. így kénytelen volt kitartani előző állítása mellett.- Ne gyere most te is ezzel! Nem kell, hogy megvédjél! Ha egyszer azt mondom, hogy nem én voltam, akkor az úgy is van - és már fordult is be az ajtón, mikor Jóska utána szólt.- Erzsiké! Előbb menj be a fürdőszobába és mosd ki a fogad közül a túrót - majd amilyen halkan mondta, olyan csendben, lassan megfordult és anélkül, hogy a lányra nézett volna, betette maga mögött az ajtót. FOLYTATJUK Támogasson egy oldalt a Magyar Szóban! Amennyiben hozzájárul lapunk fenntartásához egv oldal pénzügyi támogatásával, tiszteletünk jeléül az Ön nevét tesszük az oldal alsó szalagcsíkjába! Hívja most a 1-877-A-MAGYAR-t! Ez nr az Ön nevének a helye!
