Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)

2006-07-14 / 260. szám

28 MAGYAR SZÓ — A HÍD Irodalom 2006. JÚLIUS 14. Kiálts rám! Kedves Olvasóink! Elnézésüket kérjük, de múlt heti szá­munkban Mika Gizella "Kiálts rám!" cí­A KIÁLTS RAM! című regény üzenete mű regényének első része hiányosan je­lent meg, ezért újra közöljük. Köszönettel, a Szerk. Kedves Olvasó! Álljon itt egy saját költeményem bemutatkozás képpen, s mintegy magyarázat gyanánt, hogy elmond­jam, mi indított arra, hogy regényírással próbálkozzam. Mika Gizella SZÁMADÁS Sok- sok év már eltelt, hogy e földön élek Lassan, az utam végére érek Hol számadást kell adnom, mit is cselekedtem. De nem sok mindent tettem, elrepült az idő felettem Négy gyermeket szültem, de csak hármat neveltem fel Oh Istenem! Mert egyet te vettél el Te tudod csak, mit miért teszel De ésszel én még mindig nem értem fel .f. Azt hálásan köszönöm, hogy adtál nekem hármat "Halld! Oh Istenem! Halld meg az imámat Szívüket sohse érje bánat Alid meg őket! Kérlek! Alid meg, mind a hármat Ha majd ott kell a színed előtt állnom S reszketve, az ítéletedre várnom Megv allom. Egyebet sem tettem Csak őket szerettem A szereplők egyéni élethelyzetein ke­resztül bontakozik ki az akkori uralkodó osztály kritikájaként a társadalmi mon­danivaló. A legfontosabb számomra a címadó fogalom: Kiálts Rám! Mindannyiunk életében elérkezik, el­érkezhet egy pont, mikor úgy érezzük kicsúszott a lábunk alól a talaj, nem tu­dunk tovább megbirkózni a ránk zúduló mérhetetlen fájdalommal. Mikor össze­törik a szív, elvesztjük az emberekbe ve­tett hitünket, súlyos betegség, vagy sze­relmi csalódás ér. Felőrli idegeinket a nyomor, a megalázottság. Akkor úgy érezzük, nincs tovább, erőtlenné válunk és jön a végső megol­dás gondolata, mely egy csapásra meg­hozza számunkra a megoldást. Ez az ön- gyilkosság gondolata. Ilyenkor mindig KELL lenni egy belső hangnak, melyet meg KELL hallanunk. Egy hang, mely visszatart- gyermek sírása, kinek szüksége van ránk, szerető férj, vagy feleség, ki haza vár, anya, kinek jajkiáltása a szívünkig hatol- és akkor visszalépünk a szirtről -. . Tudnunk kell megbocsájtani, még a legszörnyűbb bűnöket is, mert a harag, a gyűlölet minket is maga alá temet és soha nem találjuk meg a lelki békét. Csak egyvalaki van, ki egyazon kézzel osztja a jutalmat és a büntetést - ez a Jóteremtő. Saját lelkiismeretünk meg­nyugtatására, iszonyú tetteinkre keres­hetjük a mentségeket, de ítélkezni ő fog fölöttünk. ELŐSZÓ Éjfélre jár az idő, a kis falu egét feke­te csillagtalan fátyolfelhő borítja, me­lyen néhol leheletnyi halvány fénycsík tör át. A lámpaoszlopon lógó gyenge égő sugara, éppen csak arra elég, hogy a koromsötétséget szürkésfeketére változ­tassa, azon a parányi helyen, ahol éppen áll. Eles szem nehezen, de meg tudja ál­tala különböztetni a szekérutat a két ol­dalán végighúzódó házsortól. Az, hogy egy-egy ház portája székében meddig terjed, az már az arra járó képzeletére van bízva. De ebben az időben nem is jár kint senki. A falusi ember korán fek­szik és korán kel. Távolból egy-egy kutyaugatás töri meg a síri csendet. Oly sötét és oly mélységes csend üli meg a települést, hogy szinte hallani lehet az éji bogarak szárnycsapásait, vagy koppanásait, ahogy a falnak ütköznek. A hold lassan araszolva vonszolja magát a májusi éj­szakában, néha kibukkan a felhők mö­gül, mintha csak leselkedne; ilyenkor sugarai fénye sejtetni enged egy-egy szalmatetőt, hol egy kémény felett me­reng egy ideig, majd visszabújik, hogy pár száz méterrel odébb újra előbukkan­jon. Olyan, mintha szemeiben szomorú­ság ülne. A házak erre kicsik, düledezők és sze­gényesek, legtöbbjük zsúpfedeles, föl­des. Van, ahol tízen, tizenketten szoron­ganak. Most, hogy a háborúnak vége, egyes házakban megnőtt újra a lélek- szám, de a legtöbbjében jócskán megfo­gyatkozott. Ezekben a házakban a légtér nemhogy növekedett volna, hanem in­kább szűkült, olyannyira, hogy szinte agyonnyomják a bennük lakókat. Mert a távolmaradók, a soha többé vissza nem térők helyét a bánat, a mérhetetlen szo­morúság szorította ki, helyet csinált ma­gának oly irgalmatlan erővel, hogy fulla­doznak a fájdalom súlya alatt. Egyik pi­ci ablakból halvány szűrt fény világít ki keskeny résen a sötétítő függöny szélé­nél. Itt még nincs vége a napnak. ELSŐ RÉSZ I. fejezet Mariska néni egy percre felegyenese­dett, tenyerével dörzsölte, nyomkodta a mosóteknő felett elgémberedett hátát, derekát. Surcába megtörölte a gőztől és fáradtságtól izzadó homlokát, mely cseppek könnyeivel egyesülve folytak le sápadt, beesett arcán. Észre sem veszi már, mikor erednek el ezek a szomorú­ság- és bánatkönnyek, éjjel-nappal ki- apadhatatlanul hullnak, beledagasztja a cipóba, szaporítja vele a köménymagos levest. Sós cseppek áztatják éjszakán­ként a lámpa fényéhez hajolva kezében tartott imádságos könyv lapjait. A teknő melletti dézsába pillantott, majd kezével végigtapogatta a szürke, szappantól és a ruhákból kiszabadult szennytől átláthatatlan langyos vizet és felsóhajtott. Már csak pár darab harisnya és egy fiúing maradt benne, ezekkel ha­mar végez, a vizet majd kihordja reggel. Túl fáradt ahhoz, hogy kicipelje a jó pár vödömyi mennyiséget hátra, a barom­fiéihoz. Tekintete az órára siklott. Fél kettő, még maradt pár óra a pihenésre. Lehúzta dagadt lábairól a félcipőket, csendesen levetkőzött, de még mielőtt elcsavarta volna a petróleumlámpát, odalépett a kemence mellett fekvő szu­szogó fiához. Felhúzta válláig a pokrócot csak úgy szokásból - hiszen talán még túl meleg is van ebben a pici konyhá­ban, majd elhúzta a függönyt, mely vá­laszfalként működött, kettészelte a he­lyiséget szobára és konyhára. Itt feküdt a kislánya, Erzsiké. Hosszan nézte a nyugtalanul hánykolódó hároméves so­vány kis testet, ki még álmában sem tud nyugodtan pihenni, egy kis örökmozgó. Erzsiké nagyokat nyelt, miközben újra a másik oldalára fordult. Elszomorodott. Nyilván éhes sze­gény, ma megint vacsora nélkül feküd­tek le. A Lajos gyerek pedig hozott vala­honnan egy öl répát, be is termelt jócs­kán belőle, tizenegy éves létére, vagy éppen amiatt, fürge, mint egy gyík. Órákra eltűnik; hol a piaci kofák asztala alatt kúszik-mászik, majd egy óvatlan pillanatban felnyúl és máris kezében a zsákmány, egy alma, dió, vagy ami a ke­ze ügyébe akad. Hol répával, kukoricá­val megrakott szekérre csimpaszkodik, ingjét telerakja, majd mire bárki is ész­revenné, ő abban a pillanatban köddé válik. Anyja ezekről mit sem tud. Ha kérdezi, hogy hol szerezte, Lajos mindig kivágja magát.- Segítettem ezt-azt... csak úgy adták... találtam. A baj csak az, hogy nem szívesen osztja meg másokkal, ha egyedül szerez­te. Viszont ha többen segédkeznek, ak­kor mindig egyenlő részre osztja. Az es­te nem kellett a testvérének, pedig meg­kínálta. Na, nem többször, csak egyszer odanyújtotta, mivel Erzsiké elfintoro- dott, máris befejezettnek tekintette. Most az anyjának eszébe jutott, hogy kell lennie még valahol, annyit nem bírt megenni egyszerre. Végigtapogatta a ruháit, lenézett az ágya mellé, de sehol sem találta. A félhomályban szeme megakadt fia zokniján, mely úgy meredt ki a cipőből, mint két kitömött bábu. Igen! Benne volt két szép darab répa. Ezt most ő elteszi, jó lesz holnapra egy kis gerslivel levesnek. Hirtelen a lányka állt meg mellette. Észre sem vette a nagy keresésben, mi­kor jött utána. Hosszú haja lokniba hul­lott vállára, a gyér fénynél is, mint búza­kalász lengedezett, ahogy anyja ölébe kuporodott és két vékony kis karjával át­fonta a nyakát. Hangja sírós volt és kis­sé rekedt.- Mami! Mamikám. Olyan... olyan...- Mi van, lelkem? Csak nem fáj vala­mi? - hajolt ajkával a homlokára.- Nem, lázad nincs. Mi fáj, kicsikém? - suttogta aggódó hangon, miközben millió csókot lehelt, ahol csak érte a kis testet.- Fáj az éhesség! - szipogta, kis fejét a mama melléhez fúrta. A szó hallatán a mama szíve görcsbe szorult. Elfordult, szemeit, melyek még meg sem száradtak, máris könnyfátyol borította. A falon lévő feszületre emelte tekintetét. Krisztus képére nézett, sze­meiből segítségért esedező ima volt. Majd felállt gyermekével az ölében, fél kezével a konyhaszekrény fiókjait nyito- gatta sorra, de semmit, semmi ehetőt nem talált. A cukros köcsög is üresen tá­tongott. Letörölte könnyeit, átnedvese­dett mutatóujját az edény aljára erőltet­te, melyre így ráragadtak az ott megla­puló kristályszemcsék. A félig alvó kis­lány szájába tette, ki még így is mohó cuppogásba kezdett. Mire elfogyott az ujjáról a cukor, a gyerek elégedett mo­sollyal az arcán mély álomba merült. Az asszony az ágyhoz vonszolta ma­gát. Nem is tudja, érdemes-e már egyál­talán lefeküdni, hiszen nemsokára meg­virrad és jönnek az asszonyok érte, kez­dődik egy új nap, mindig úgy, ugyan­olyan keserves küszködéssel. Mennek kapálni a Kocsmánszkyék földjére, majd mire a gyerekek felébrednek, hazajön. Gondolatai összevissza csapongtak, nem jött álom a szemére. A földet a konyhá­ban is fel kell tapasztani - fűzte tovább gondolatait -, azt is korán, míg nem sze­dik fel mások, mármint a trágyát. Vé­gigmegy a Rákóczi úton, a Tóthék lovai után, igyekeznie kell, mert azok nyolc fele már úton vannak, ő legyen az első. Két karjára tette fejét és csak bámulta a sötét gerendákat. Sajnálta a két félárva gyermekét, sajnálta saját magát. A hábo­rúnak vége és neki ezzel a maradék re­ménye is szertefoszlott. Mélyeket sóhaj­tott, közben minden levegővételnél mel­léhez kapott, hogy a hirtelen rátörő nyi- lallást visszaszorítsa. Öregnek és fáradt­nak érezte magát fiatalasszony létére. A háborúnak vége és neki mindenki odaveszett, akik valamikor a családját je­lentették számára, akiket mindennél jobban szeretett. Apja, két bátyja, az

Next

/
Thumbnails
Contents