Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)
2006-07-14 / 260. szám
2006. JÚLIUS 14. Melléklet MAGYAR SZÓ —A HÍD 19 Szántai Sándor Létünk, itt élünk... (fohász - dal) Attilához, az első honfoglalóhoz Arcodat arcomhoz Szorítom, szorítom, Kísérj utunkon, légy velünk! Széles út az életünk. Nézd Énuram, őt Szólítom, szólítom, Kísérj utunkon, légy velünk! Boldogabb lesz életünk. Adj erőt kezünk, ha fárad Mert létünk itt szabadon árad. I Iisz miénk az ország, miénk a nép, S a hulló könny szívünkben ég. ürügye legyen a fegyveres harcra és zsákmányszerzésre, addig Rómával szemben Attila sokáig barátságos, sőt nyájas volt. Mikor azonban elérkezettnek látta az időt, nyugatra fordult, és Róma felé is kimutatta fenyegető arcát. Az európai birodalom nyomban a halálával bomlásnak indult. Ekkor tűnt ki, mennyire elsősorban személyének és nem dinasztiájának volt köszönhető a hihetetlen varázserő. Bár a titokzatos családfa 400 évet csak 4 nemzedéknyi időnek vél, és ez képtelenség, mégis nem lehet elvetni a hagyomány lényegét, hiszen valamilyen okának kellett lennie az Attila kultusznak, és a vázlatos családfának lehetett oka az is például, hogy a kevésbé jelentős személyek neve eltűnt a történelem viharaiban, illetve cselekedeteiket olyan ősöknek tulajdonítják, akiknek neveire még akkor emlékeztek. Erre jó példa a Csaba monda és krónikák hun története: A hun történet magyar szerzője a tévedések halmaza alatt is a történeti valósággal egyezően állítja, hogy Attila egyik fia visszament Szkítiába. Ott azonban már téved, amikor Attilának Csaba nevű fiút tulajdonít. A Csaba név emlegetése viszont mégsem lehet légből kapott, hiszen a krónikás szerint egy Csaba népi hagyomány fenn maradt a székely nép körében, amely szerint már élt egy nép itt még Árpád honfoglalása előtt... E hagyomány valós magva annyi, hogy Csaba egy hun király legkisebb fia volt, aki Pannóniából görög területre távozott, és onnan hiába várták vissza... De a sort még folytathatnánk igen sok mondával, vélekedéssel, hiszen ki ne ismerné például a csodaszarvas legendáját... Amikor Attila borzalmas kegyetlenségeiről olvasunk, meg kell említeni azt is, hogy abban a korban ez nem volt ritkaság, akár a germán Alarikra is gondolhatunk, aki Rómát égette fel seregeivel... Attila környezetében voltak olyanok, akik Rómát meg akarták menteni Attila haragja elől, és azt mondták neki, hogy a várost a keresztények Istene őrzi, és lám- lám Alarik is meghalt, amikor Rómához nyúlt... Attila, aki "Isten kardja" birtokosának vallotta magát, és az "Isten ostora" megnevezést is szívesen vette, bármennyire barbár volt, úgy látszik őrzött magában valami érzékenységet a "láthatatlan világ" iránt. Nem mintha a kereszténység sorsa érdekelte volna, hiszen számtalan kolostort, templomot dúlatott fel, megszámlálhatatlan papot és szüzet öletett, gyaláztatott meg katonáival, akár a többi nagy hódító... és nyílván a pápa sorsa, személye sem érdekelte, de az utolsó pillanatban, egy évvel halála előtt, annyi pusztítás és rontás után, a végső lépést nem tette meg. Talán éppen saját, szakrális hatalmában való hite találkozott a Róma felé vezető úton Leó pápa személyében valami új, valami más, de mégiscsak hasonlóan titokzatosnak hitt hatalommal. Megrendülést természetesen nem látott rajta senki, és borzasztó fenyegetésekkel árasztotta el szóban Róma követségét, de mégis visszafordult... És egy év múlva, 1550 évvel ezelőtt, 455-ban, mint ismeretes, hirtelen halállal, egy ifjú feleségével eltöltött nászéjszakáján halt meg... ... Attila papjai azt jósolták neki, hogy halála után bár a birodalma felbomlik ugyan, de nemzetségének és nevének dicsősége fennmarad, fia, Imik fogja azt életben tartani... Amennyiben az itt leírt történelmi feltételezés igaz, akkor e jóslat bekövetkezett! A bizonytalan állításokra alapozó, hiányos hun családfa talán rögtön elvezet bennünket Attilától az Árpádokig, de az Attila lelkében halkan megszólaló vallásos érzés is előzménye és bizonyítéka lehet Szent István kereszténységének... Az Álmos által indított, majd Árpád által befejezett honfoglalás után csak egy út volt járható a magyarok előtt, felvenni a keresztény hitet, államot alapítani, és beilleszkedni Európába, az európai vérkeringésbe...És ezt már az Árpádok tették meg... De minden bizonnyal megtesszük 2004-ben mi is ezt, mi, az ő (lehetséges) utódai, és reméljük gyermekeink már nem is tépik soha el az új és immár végleges köteléket... Szántai Sándor Attila ATTILA neved, hogy említem, megmarad-e írásom által? Volt, mikor visszhangzott tőle ég és föld, menekült ember s állat, folyók vissza felé folytak és átkozódtak a foglyok. Mi végre és miként adatott nagy uralmad tájban, erdők alján élők a Nap alatt, ha híredet vették, mily ég alá futottak, mert nem tudták állni útját nyiladnak. Prüszkölő lovak vágtattak zsibongó tájon, ostorok pattogtak s vér freccsent kardvágáson, és hogyan múltak el a temetetlen holtak s lettek vesztesei a nagy7 birodalomnak. ATTILA, bár féltek tőled, mégis csodáltak, a meghódítottak seregeidbe álltak, maguk is győzelmet, • tisztes zsákmányt reméltek, ^ s HUN-KÉNT világraszóló dicsőségben éltek. Míg újra és újra nem küldted harcba őket, folyvást nyerni s üldözni a menekülőket, s más birtokán jó ízűn csettinteni, birodalmi nagyságra emelkedni. "A magyar nép a hun nép egy hajtása" vallja s adja hírül a krónikák írása. Én hova tegyem büszkeségem s égő orcám, ha nem jajdulok fel a legyőzöttek sorsán? Ha elibéd álltak a kínaiak fallal, öldöklő harcot vívtál a gazdag nyugattal. Duna menti városok romhalmazzá váltak, lovak patái s nyilak záporai szálltak. És a BUDA, a BUDA, a testvérbátyád, miként ölted meg, miként élted át halálát? Szíved így sem sebződött! Vérben fürdő elégedetlen voltál, bőszen nagyra törő. Görög tájak, Balkán, Alpok és Balti tenger népesült be nyilazó, vad seregeddel. A catalaunumi síksági ütközet: az egy kicsit már másként alakult történet... De még volt erőd: Itália felé vetted utad. Végigdúlt városok mind felégtek, s hogy7 éhínség és pestisjárvány dühöngött, megállj-t parancsoltál - ez volt megállásod mögött. ATTILA! Ki szembe szállt veled, nem volt gyáva. Állatot nevelt, erdőt járt, volt sok-sok vágya, nézte a folyók - tavak tiszta vizét, tükrét, számára talán a munka volt az öröklét. Míg írom e verset, zokogom nagyságodat, folyó-mélybe rejtett, hármas koporsódat. Talán jobb, ha nem találjuk - . m szívünkbe zárjuk, az embereknek ma már legyen békés álmuk!... (c) Simon M. Veronika A részletek és versek az Árpád-házi szentek antológia (2000) bővített, második kiadásából származnak. Szerkesztő: Envedi Béla. Illusztrációk: Simon Veronika.
