Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)
2006-07-07 / 259. szám
2006. JÚLIUS 7. Mozaik MAGYAR SZÓ —A HÍD 29 lábát a másik után. Bátorság! Csak kitartás! Még egyszer utoljára látnia kell a családját, gyermekeit és drága, dolgos, melegszívű kis feleségét.- Adj erőt Uram! Csak még egyeden napot - fohászkodott. - Hiszen a lányom még nem is ismer, a fiam meg már elfelejtett. Éljek addig, míg őket átölelem - emelte fel mindkét karját, majd melléhez húzta, mintha ott lennének mind. Ebben a pillanatban megfordult vele a föld és ő már nem látott, nem érzett semmit. Hajnalodott, mire újra eszmélt. Langyos esőcseppek hullottak rá, a körülötte virító apró sárga kis virágokat pillanatok alatt vörös tócsa lepte el. Valahol a távolban kutyaugatást hallott, mely irányába elindult. Hát mégis! Újra itthon! Ez az ő faluja - döbbent rá, mikor meghallotta a harangok zúgását.- BIMM... BAMM - Itt van, itt van. BIMM... BAMM... Hát él. Bajtársaira gondolt, ahogy megkapaszkodott az első ház kerítésébe. Ők is túlélték azt a mocskot, az aljas háborút, együtt megérték a végét és most egy elmebeteg jóvoltávól még csak jeltelen sírba sem feküdhetnek, köddé váltak, semmivé lettek. Szíve mélyén egy kicsit megsajnálta azt a szegény ördögöt is, lám, mit tett vele a háború, magából kivetkőzve állati módon saját társait gyilkolta halomra, beleoltva azt a tudatállapotot, hogy hőstettet visz végbe, mert valami ilyesmit kiálthatott. És mindezt egy karnyújtásnyira az otthonuktól. Megállt, mélyet szippantott az esőszagú levegőből. Orrlyukai kitágultak, nyelvét kiöltötte, hogy megízlelje a hazai eső ízét.- Oh, milyen fenséges íz, milyen semmire sem hasonlítható szagú az én falum- morogta magában, de érezte, hogy megint gyengül, egyre fogy az ereje, pedig már csak pár száz méter, már látta a háza tetejét. Két kézzel kapaszkodott a kőfalba, hogy lábait segítse. Látta és észlelte, hogy a túloldalon egy ember jön vele szembe, kapával a vállán. Egészen kivilágosodott már, de még nem annyira, hogy felismerje, csak körvonalakat lehet kivenni. Kinyitotta a száját, hogy átszóljon, segítene-e megtenni ezt a néhány lépést, de hang nem jött ki a száján, csak tátogott és egyik kezével hadonászott, olyan integetés féle volt. A középkorú férfi észrevette már az imbolgygó, szakadt alakot, megcsóválta fejét, hogy egyesek hogy le tudják magukat inni, már hajnalban, vagy talán az este, és még nem józanodott ki. Át is kiabált neki "- Remélem, te mocsok, az asszony kisep- rűz. Nem szégyelled magad, vén szamár." - pfujj köpött maga elé. "- Ide érzem, hogy bűzlesz!" Lajos föléig el sem jutottak ezek a szavak. Egy nem túl távoli pontot figyelt, ahogy rakta lábait. Még tíz, kilenc, nyolc- számolta lépteit. A házban eközben Mama Erzsikét nyugtatgatta. Éjfélkor arra ébredt, hogy a lánya visítozva dobálja magát az ágyon. Odasietett hozzá. Tűzforró volt az egész teste. Gyorsan ölbe vette, maga mellé fektette, miközben odakészítette a lavórba a hideg vizet, egy darab rongyot. Ezzel mosogatta, de a gyerek csak sírt keservesen, és egyre csak rángatózott.- Félek mama. Nagyon félek - teljesen belebúlj anyja ölébe. Éajoska is felébredt a nagy hangra. Lekuporodott az ágyuk végébe a földre. - Mama - mondta - Mi van vele? Beteg? - kérdezte aggódva. - Lázas? Mama újra végigtapogatta a homlokát. - Nem, úgy érzem, most meg már inkább hideg. Na, csöppségem. Csitt...- Félek a bácsitól - szipogta Erzsiké, de most már sokkal nyugodtabban, a rángatózást is abbahagyta. Lajoska felmászott a lábuk végébe, de neki sem jött álom a szemére. Odakint kukorékolt a kakas.- Emlékszel Mama! A múltkor! Tudod, mikor Gáspár bátyám a szekér alá esett. Erzsiké azon az éjszakán is így volt. A mama elgondolkozva simogatta álomba a kis fejet. Valóban, akkor éjjel sem aludtak vele semmit, és reggel kapták a hírt. Az ura testvérét agyontaposták a lovak, szerencsétlent, és ő egész nap a lánya mellett volt, olyan betegnek tűnt, de hála másnapra rendbe jött. Ki tudja, miket álmodik, most is valami embertől fél. Félig ő is visszaszendergett, hiszen még alig pirkad, ma nem kell menni napszámba, ma jó napjuk lesz, kapott a kapálásért tojást, szalonnát, még babot is. Elmosolyodott, ki tudja már, mennyi idő után végre, ez a két gyerek ma igazán jól lakhat. Akkor talán a kislány is lenyugszik. Lajoskának sem szólt ma a barátokért, majd holnapután munkára fogja. Felült az ágyban és fülelni kezdett. Olyan, mintha valami neszt hallana az udvaron. Betörőktől nem félt, ugyan mit is vihetnének tőle el, hiszen a faluba mindenki tudja, hogy milyen szegények. De most még közelebbről hallotta, olyan mintha egy állat matatna az ajtónál. Nem akarta Erzsiké feje alól kihúzni a karját, így odaszólt az ébren lévő fiához "- Nézd meg fiam, nehogy szétrágja valami állat a küszöböt. Lehet, hogy a sündisznód játszik a Morzsi kutyával, de ... nem, hiszen ez valami másféle zaj." A gyerek kinyitotta az ajtót. Egy férfi állt előtte rongyosan, piszkosan, ezernyi sebtől vérezve. Megállt az ajtóban, teste kétszer meg-megvonaglott, bozontos, rőt szakállát az alvadt vér összetapasztotta, szemei mintha nem is látnának, olyan üvegesen merevek voltak, és kinn álltak a szemgödörből, mélyet sóhajtott, majd teljes hosszában végigzuhant a konyha földjén. Fia rémülten nézte az idegent, nem ismerte meg az apját, akkor kapta fel a fejét, amikor a koppanást meghallotta, kis híján őt is magával rántotta. Mariska a szívéhez kapott. Ő nem téved, ő megérezte a szeretett lény közelségét, ha szeme nem is tudta látni a félhomályban imbolygó alakot. Szinte a levegőben lebegett felé az ágytól az ajtóig vezető úton. Ereje a boldogságtól megsokszorozódott, mikor fia segítségével a dikóra fektették. A látvány sem döbbentette le, tudta, hogy minden perc drága, azon nyomban tüsténtkedett. Meleg vizet készített és a dézsába öntötte. Míg fiát orvosért küldte, alkohollal nekilátott a seb tisztításához, közben ébresztgette, be- cézgette.- Lajosom! Drága jó uram. Hála a ma- gasságos Úrnak, hogy vissza vezérelt hozzánk. Éjjel nappal ápolta, így hónapok elteltével férje erőre kapott. Jó ember volt, csendes, családszerető. Míg Mariska napszámba járt, ő elvégezte a ház körüli teendőket, máshoz nagyon gyenge volt még. Azonban lelkileg annyira összetörte ez a helyzet, hogy férfi létére nem tudja családfenntartó helyét elfoglalni, hogy szinte búskomorrá lett. A rokonok, ismerősök a segítségükre siettek, adtak a kis szegénységükből ki mit tudott. Ezt végképp nem bírta elviselni. Ha látta, hogy valaki kosárral zörgeti a kaput, hátra ment és elő sem jött, míg az illető ott volt. Felesége megértő, szerető simogatá- sokkal próbálta vigasztalni. - Nem fog ez sokáig tartani Apjuk. Meglásd, tavaszra visszanyered erődet és olyan leszel, mint régen. Hallod? - emelte fel állát és akkor látta, hogy ennek a nagydarab embernek könnyek gyülekeznek a szemébe. Még sohasem látta sírni. Intett kislánya felé, ki megértette és apja ölébe telepedett. - Mesélj nekem apácska - kérlelte és meg- simogatta szakállát. Az apja a kis test melegétől, a két kis kéz érintésétől elfeledte egy időre bánatát. Elfordult, észrevétlen letörölte könnyeit, majd mesébe kezdett. Lajos fia a sarokból nézte őket. Nem értette, hogy tud apja ilyen ócska göncökbe járni, és miért mondja mindenre, hogy úgy van jól, ahogy van. Ő egész másképp akar élni. Neki olyan ruhák kellenek, mint a Kocsmánszky testvéreknek, ő nem akar náluk dolgozni, inkább világgá megy. 1946 év őszén ikerfiúknak adott a Mama életet. Nem tervezték, de ha már így esett, szeretettel fogadták őket. Janika és Bandika korán megismerte a nélkülözést. A nem megfelelő táplálkozás miatt, elég gyenge szervezetükön gyakran úrrá lett a betegség. Öt éves korukra még mindig három évesnek néztek ki. A helyzetük nem sokat változott, talán csak annyira, hogy időnként az apjuk is vállalt itt-ott egy kis alkalmi munkát, hogy valamivel ő is besegítsen. Szervezete azonban nem volt képes leküzdeni a régi sérüléseket. Egyik reggel nem bírt felkelni az ágyból. Magas láztól állandóan félrebeszélt. Két hétig tartó tüdőgyulladás miatt állapota kritikussá vált. Egyik este, mintha megérezte volna, hogy itt a vég. Odaszólt halkan a gyerekeket fürdető feleségének.- Mariska! Mi lesz veletek, ha én már nem leszek? Igaz, hogy keveset, de azért csak tudtam én is tenni valamit értük - szólt elcsukló hangon. - Hogy fogod a négy gyereket egyedül felnevelni? - és megsimogatta az asszony feléje hajoló fáradt arcát. Tekintetük percekre egybefonódott.- Ne hülyéskedj apjuk! - szólt lágyan, kedvesen. Kontyába visszaszúrta a félig kicsúszott tűt. - Sokat kibírtál már te ebben a büdös életben. Meglátod, ezen is túl leszel - ölelték át egymást. Az utóbbi időben erre is oly kevés az idő. Reggel már nem ébredt fel. Álmában érte a halál, arcán az aggodalom szántotta mély barázdákkal. És rettegése nem volt alaptalan. Valóban a szó szoros értelmében nyomorognak és tengődnek, de megfeszített erővel küzd és küszködik. Egyetlen támasza és segítsége a kilenc éves Erzsiké. A nagyfiát már alig látja, napokig eltűnik otthonról, nem jó utakon jár. Érzi, ösztönösen érzi, hogy a lányának igaza lesz. Egyszer valami rettenetes baj fog vele történni. Folytatjuk
