Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)
2006-06-16 / 257. szám
2006. JÚNIUS 16. Gyerekeknek MAGYAR SZÓ —A HÍD 25 Leszkai András: Moha bácsi meséi Vitéz László Bizonyára ti is emlékeztek arra az időre, akárcsak én, amikor még csöppségek és butuskák voltunk. Amikor például azt hittük, hogy az oroszlán, akit az állatok királyának neveznek, tudja is, hogy ő király, és a többi állat is tudja róla, hogy ő a királyuk. Gondolom, az sem csupán velem történt meg, hogy amikor először voltam bábszínházban, biztos voltam benne, hogy azok a bábuk élő emberkék. Bábszínházba pedig úgy kerültem ilyen csöppség koromban, hogy a törpeházi faluvégen, nem messze a házunktól, sátrat vert egy bábjátékos. Nálunk vendégeskedett akkor unokanővérkém, a hat esztendős Vadrózsa; ő vitt el a bábszínházba. A legelső padra ültünk le, és elmagyarázta nekem Vadrózsa, hogy ott, a deszkafal mögött fog állni egy bácsi, és ő mozgatja majd a bábukat. De abban a pillanatban, amikor megláttam a mozgó, beszélő alakocskákat, olyan lett számomra Vadrózsa magyarázata, mint egy szertefoszlott felhő, vagy mint öcsikémnek, a másfél éves Ugribugrinak értelmetlen gagyogása. És amikor megjelent a színfal fölött egy folytonosan mosolygó, kedves fickó is, aki félig huszárnak, félig bohócnak látszott, és így köszönt ránk: - Szervusztok, gyerekek, én vagyok a Vitéz László! -, akkor már abban a biztos tudatban köszöntem vissza, hogy hallja is, amit kiáltok:- Szervusz, Vitéz László! És tüstént meg is szerettem Lászlót. Mert támadhatott rá bármilyen rémalak, ő bátran és mosolygós ábrázattal szembeszállt velük. Azt azonban nem értettem, hogyan bírja megállni, hogy sohase pislantson. Fölugrottam hát többször is a pádról, és közvetlenül a színfal mellől lestem a szemét. Vadrózsa ilyenkor mindig rám kiáltott:- Mohácska, gyere vissza, ülj le! És egyszerre csak felém fordult Vitéz László is, és ezt mondta:- Mohácska! Jó legyél! Megijedtem, amiért rám szólt, de örültem is, hogy ismer engem valahonnan. Magyarázta ugyan Vadrózsa, hogy meghallotta a bácsi a nevemet a színfal mögött, és hogy Vitéz László nem emberke, de csak annyi volt fülemben a pusmogása, mint a verébcsipogás. Hiszen mozog, beszél, elagyabugyálja ellenségeit egy hosszú rúddal, kiált nekünk: - Tapsoljatok, gyerekek! -, hogyne élne hát? Utolsó ellenfeléül egy nagy, vicsorgó gorilla majom bújt elő a ládából, és László fölkiáltott:-Jaj, de csúnya! A majom ekkor kikapta László kezéből a rudat, és tartotta fenyegetve:- Milyen vagyok én?! Most mondd, ha mered! De László most is merte:- Csúnya! Puff! Már koppant is egy óriásit a rúd a fején. Nevetett a majom, és emelte újból a rudat:- Milyen vagyok én?!- Csúnya! Puff! Megint a fejére. És kérdezte újból a majom:- Milyen vagyon én?! Ekkorra már Vadrózsa is a játék hatása alá került, és odakiáltott Lászlónak:- Mondd azt, hogy szép, akkor nem lesz semmi bajod! Hej, fölzúdult a nézőtér! Üvöltötték a kistörpék:- Ne mondd, hogy szép! Csúnya! De Lászlót nem kellett félteni. Úgyse mondott volna ő egyebet, mint ami igaz. Végül pedig elagyabugyálta palacsinta- sütővel a gorilla majmot is. És megint köszönt nekünk:- A viszontlátásra, gyerekek! Jöjjetek el holnap is! Kiáltottam én is:- Szervusz, László! És nekem külön is visszaköszönt:- A viszontlátásra, Mohácska! Hazafelé menet magyarázta Vadrózsa a színfalat meg a bácsit, de ezt mondtam neki: te csak azért mondod, hogy nem él Vitéz László, mert nem tetszik neked, hogy olyan bátor. Azt akartad, hogy mondja a majomnak: szép! Pedig nem igaz, hogy szép! Vadrózsa hirtelen megharagudott rám.- Akár igaz, akár nem, a te László barátod egy darab fa és egy darab rongy! Most már hallgattam. De még biztosabb voltam benne: azért szeremé, ha nem élne László, mert László hős és igazmondó, ő meg hazug. És ha fából van is a feje, attól még élhet! Az én fejem, azt mondják, csontból van, és mégis élek! És boldogan futottam otthon édesanyámhoz:- Ismer engem Vtéz László! A nevemet is tudja! Magyarázta édesanyám is, hogy élettelen bábu, de arra gondoltam: ő nem látta, nem hallotta, azért hiszi ezt. Magyarázták nekem délután a kistörpék is a bábukat, és Vadrózsa azt hitte, beadtam a derekam, nem tartom már élőlénynek Lászlót. De este aztán, amikor édesanyánk lefeküdni küldött minket szoHegyen megyen henderi, Csak a tiéd,mégis mások hátán viszi kenderit; használják többet. Mi az? (név) ha nem szánnám henderit, *** megg>'újtanám kenderit. (birka) Se oldala, se feneke, *** mégis megáll a víz benne, (felbő) Zöld burokba születtem, *** mikor aztán nag}’ lettem, Ezer kis lepke repül szárny nélkül, a zöld burok kifestett, 5|5 jő egy ember láb nélkül, és az úrfi kiesett, (dió) mind megeszi száj nélkül, (bó) bánkba, megkérdezte tőlem Vadrózsa, mit hozok abban a csomagocskában. Megmondtam:- Süteményt; eltettem a vacsoraadagomból, és elviszem holnap Lászlónak. Hej, bosszankodott megint erősen. De hiszen csukva van a szája azon a kemény fafején! Nem tud enni!- Ha beszélni tud, enni is tud! Ettől még dühösebb lett. S mialatt mosdottam és lefeküdtem, magyarázta megint a színfalat, a bácsit, a bábszínpadot. Minthogy Lászlóra gondoltam, nem tudtam egyhamar elaludni, és amikor már fél órája mindketten ágyban voltunk, ez csúszott ki a számon:- László már biztosan alszik! Vadrózsa kiugrott az ágyból, odajött hozzám, nézett egy ideig, aztán ravaszul elmosolyodott:- Na gyerünk! Nézzük meg, alszik-e! Meg is ijedtem, meg is örültem. Lefekvés után kiszökni a házból nagy rosszaságnak számított. Az viszont nagyon tetszett nekem, hogy meglátogat- \ juk az én vitéz barátomat. Fölrántottam hát hálóingemre a nadrágom, s mialatt Vadrózsa is magára kapta a ruháját, odaszólt nekem:- De ezt nem szabad ám elmondani itthon! Megígéred, hogy hallgatni fogsz? Természetes volt, hogy hallgatni fogok, de kimondtam, nehogy meggondolja magát: Megígérem! Néhány perc múlva már bent lopakodtunk a bábszínház fedetlen, holdfényes nézőterén. Vadrózsa félrehúzott egy ponyvát, bebújtunk a színfal mögé, és Vadrózsa körülvizsgálódott a félhomályban. Egyszerre csak leemelt valamit a színfalról. Beletartotta a holdfénybe, és diadalmasan mondta:- Na, most nézd meg jól, hogy él-e! Itt a te dicső barátod! A Vitéz László bábut tartotta a kezében, de a ruhájánál fogva, lefelé csüngő fővel. Nem azért fakadtam sírva, mert megtudtam, hogy Vitéz László csakugyan élettelen bábu. Az keserített el, hogy Vadrózsa ilyen csúnyán bánik vele. Ki akartam venni a kezéből, és kiáltoztam: Ne így tartsd! Ne lógasd a fejét! Add ide! Te nem szereted, semmi közöd hozzá! De Vadrózsa nevetett, magasra emelte és lóbálta. Ekkor aztán kitört belőlem a zokogás. De csak néhány pillanatig sírtam, mert megszólalt a sötétben egy csöndes, nyugodt hang:- Meg ne ijedjetek, gyerekek! És elénk lépett a holdfényben egy alacsony termetű, öreg bácsi. Hozzám lépett, megsimogatott és megcsókolt. Kivette Vadrózsa kezéből a bábut, visszaakasztotta a deszkafalra, és fölhajtotta egy láda tetejét. Keresgélt benne, aztán felém nyújtott egy ugyanolyan ábrázatú, ugyanolyan ruhájú bábut, mint Vitéz Szerkesztette; Kertész Gabriella László, és így szólt:- Ezt neked adom, Mohácska! Húzd a kezedre, mozgasd, és akkor él! Vitéz Lászlóval a kezemen mentem haza. Nadrágom is együtt vetettük le, és befeküdt velem az ágyba is. Bal vállamra fektette ütött, vert kemény koponyáját, megölelte a nyakam, és elaludtunk. Másnap reggel, amikor már öltöztem, benyitott a szobába édesanyám:- Vadrózsa, Moha! Gyanakszik rátok édesapa. Valaki azt mondta neki, mintha titeket látott volna este a bábszínház felé osonni. Én már mondtam neki, hogy ez leheteden. - Meghökkenve bámultam a becsukódott ajtóra: na tessék, itt a kikapás! Vadrózsa viszont így szólt:- Semmi baj sincs, hisz nem tudják biztosan! És ugyanolyan ravaszul mosolyodott el, mint az este:- Na ugye, hogy kell hazudni néha! De én kijelentettem:- Ha kérdezi édesapa, megmondom, hogy mi voltunk. Vadrózsa azonban ráncolt szemöldökkel, szigorúan rám kiáltott:- Nem mondhatod meg! Megígérted, hogy nem mondod meg! Köteles vagy hazudni! Megdöbbentem. Hallgattam, és törtem a fejem, mit tegyek. De hát igaza volt: megígértem, hogy hazudni fogok. Csapdába kerültem. Unszolt Vadrózsa, hogy feleljek. Csak suttogva, csüggesz- tett fővel tudtam kinyögni:- Akkor hát nem mondom meg. Diadalmasan mosolygott, kézen fogott, és mentünk reggelizni. Szüleim és Gyopár bátyám már az asztalnál ültek, és ott volt a másfél éves Ugribugri is. Miután leültünk, édesapám Vadrózsához fordult:- Hát így vigyázol te Mohára! Igaz, amit hallottam?- Nem igaz, Ezüstös bácsi! Mihelyt lefeküdtünk, elaludtunk. Édesapa rám nézett:- Te is elaludtál, vagy talán valaki mással császkáltál odakint?- Nem császkáltam, édesapa, rögtön elaludtam én is! De mihelyt kimondtam ezt, lebújtam az asztal alá, elővettem zsebemből Vitéz Lászlót, fölhúztam a jobb kezemre, fölpenderítettem a bögrém mellé, és hangomat elváltoztatva megszólaltattam:- Szervusz, törpecsalád! Én vagyok a Vitéz László! Hazudott ám a fiacskátok. Csúnya Moha! Csibész Moha! Kiszökött az este, ez az igazság! Adjatok reggelit! - görbítettem a mutatóujjam, ráhajtottam László fejét a bögrére. De ugyanakkor vissza is ültem a székemre, és kérleltem Lászlót: - Nekem is hagyj egy kicsit! László kiemelte a fejét a bögréből és kávés orral, haragosan fordult felém:- Nem hagyok! Nem érdemied meg! Hazudtál! - Es megint beledugta orrát a kávéba. Nevetett az egész család. Nevettem megkönnyebbülten magam is. Még a másfél esztendős Ugribugri is nevetett. Csak Vadrózsa nem...! j jÓTEREKEKNEKI t ■ * mm ■mw’ fci ■ *
