Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-05-26 / 254. szám
2006. MÁJUS 26. Gyerekeknek MAGYAR SZÓ —A HÍD 25 Janicsár István Vágta Csattog a patkó a vén betonon, vad lovam vágtat az utcasoron. Pattan a szikra a körme alatt, néznek a népek, amerre halad. Vágtat a vágtat a büszke lovam, lábain színezüst patkója van. Röppen a szélben a büszke sörény, trappol a pejkó Hans Christian Andersen A nagyravágyó tű Volt egyszer egy közönséges varrótű, aki igen sokat tartott magáról, s el akarta hitetni a világgal, hogy a hímzőtűk finom és előkelő családjához tartozik.- Vigyázzatok, fogjatok jól! - parancsolt az ujjakra, akik elővették. - Nehogy véletlenül elejtsetek! Ha a padlóra esem, soha többé meg nem találtok, olyan finom vagyok.- Csak ne légy olyan nagy garral! - intették le az ujjak, és alaposan megszorították a derekát.- Látjátok? Kísérettel vonulok! - kérkedett a tű, s büszkén húzta maga után a fonalat, amelyen nem volt csomó. Az ujjak ügyet se vetettek a dicsekvő beszédre, a szakácsné feslett bőrű papucsának irányították a tűt, azt kellett ösz- szefoltoznia.- Micsoda alantas munka! - finnyásko- dott a tű. - Ezen ugyan sose jutok keresztül! Kettétörik a derekam, meglátjátok, kettétörik! Úgy is lett.- Megmondtam én, megmondtam! - siránkozott a varrótű. - Nagyon is finom vagyok.- No, most már aztán semmire se vagy jó - mondták az ujjak, de azért nem eresztették el. A szakácsné pecsétviaszt csöpögtetett a tűre, aztán összetűzte vele elöl a kendőjét.- Hát melltű lett belőlem! - emelte még magasabbra az orrát a nagyravágyó tű. - Tudtam én, hogy még magasabb polcra kerülök, hiába, a származásom! Bizony a vér nem válik vízzé. - Es elégedetten nevetett, de csak befelé; a varrótűkön sohasem lehet észrevenni, ha nevetnek. Olyan büszkén pöffeszkedett a szakácsné kendőjében, mintha aranyos hintóból tekingetne körül:- Bocsánat, ha szabad kérdeznem, kegyed aranyból van? - kérdezte a szomszédasszonyát, egy szerény kis gombostűt. - Elragadó a megjelenése, feje is van, igaz, hogy elég kicsi. Igyekezzék, hogy nagyobbra nőjön, mert pecsétviaszt nem akárkire csöpögtetnek ám! - Azzal büszkén kihúzta magát, de úgy, hogy ki is esett a kendőből, egyenest a mosogatód vízbe, amit a szakácsné éppen akkor zúdított ki a szennycsatornába.- Most világjáró útra kelek! - mondta a tű. - Ha ugyan meg nem feneklek valahol. - De bizony megfeneklett.- Nem erre a világra termettem én! - sóhajtotta a szennycsatoma alján. - Túlságosan finom a lényem. Még szerencse, hogy tudom, ki vagyok, s ez mindig megvigasztalja az embert! - És továbbra is büszkén feszített, s nem vesztette el derűs kedvét. Fölötte, a szennycsatoma vizében, mindenféle limlom vitorlázott el: forgács, szalmaszál, újságfoszlány.- Milyen gondtalanul úsznak! - elmélkedett a tű. - Nem is sejtik, ki fölött vitorláznak el! Megrekedtem! S most nincs tovább! Lám, ott úszik egy forgács; bizonyos, hogy mit sem tud a világról, csak annyit, hogy ő forgács. Ott meg egy szalmaszál - ni, hogy pörög-fo- rog a vízben! Ne légy úgy eltelve magaddal, szalmaszál, mert még odavágó- dol a csatorna falához! Az meg ott egy újságfoszlánv! Már rég elfelejtette a világ, hogy mit írtak rá, mégis, lám, hogy terpeszkedik! Én meg itt ülök türelmesen, és várok. Mert tudom, hogy így is vagyok valaki! Égy nap megcsillant valami a közelében; a tű gyémántnak hitte, pedig csak egy kis üvegcserép volt. De fényesen tündöklött, s ezért a nagyravágyó tű megszólításával tüntette ki, és mint melltű mutatkozott be neki.- Kegyed gyémánt, ugyebár? - kérdezte tőle leereszkedőn.- Olyanféle vagyok - felelte az üvegcserép. Nemes N. Ágnes Akácfa Akácfa, akácfa, sárga lombot hullató. Kezemre, kezemre, mintha hullna sárga hó. ^ Mintha hullna sárga hó, csakhogy el nem olvadó, járdaszélen nagy kupacban színaranyként csillogó. Hogyha belegázolok, hogy zizeg és hogy ropog! Mit csinálsz te? - kérdik. Járok, járok sárga hóban, színaranyban, térdig. I____________ re vette. - Ez aztán csúf legény!- Nem legény vagyok, hanem kisasz- szony - igazította ki a nagyravágyó tű, de ezt a fiú nem hallotta. A tűről, amíg a csatornában hevert, le- mállott a pecsétviasz, és testét feketére ette a rozsda. De feketében mindenki karcsúbbat mutat, s így a nagyravágyó tű azt hitte, hogy most még törékenyebb, még finomabb, mint valaha.- Itt úszik egy’ tojáshéj! - kiáltották az utcagyerekek, s a tűt beleszúrták a tojáshéjba. - Fehér hajón fekete ruhában! - ábrándozott el a tű. - Illik a ruhámhoz ez a hajó. így legalább észrevesznek. Csak nehogy tengeribetegséget kapjak, mert akkor eltörök. Szerencsére nem kapott tengeribetegséget, és nem törött el.- A tengeribetegségtől megvédi az embert az acélgyomor, meg az a tudat, hogy sokkal különb a többinél! Most már nem fog rajtam a betegség. Minél finomabb az ember, annál többet kibír.- Reccs! - mondta a tojáshéj, mert egy fuvaroskocsi kereke ment át rajta. - Ja-aj! Micsoda súly! - kiáltott fel méltatlankodva a nagyravágyó varrótű. - Mégis tengeribetegséget kaptam volna? Összetörök! Jaj, összetörök! De mégse törött össze, pedig egy fuvaroskocsi ment keresztül a derekán. Ott feküdt a sárban, feküdjék is, időtlen időkig!... VÉGE így hát mind a ketten magas előkelőségeknek tartották egymást, s ezért beszédbe is ereszkedtek. Arról folyt a szó, hogy milyen gőgös a világ.- Én egy asszonyságé voltam, s egy dobozban íaktam - kezdte el élete történetét a tű. - Az asszonyság szakácsné volt; a kezén öt ujjat viselt, de mondhatom, soha életemben nem láttam felfu- valkodottabb teremtéseket! Pedig hát nem voltak jók semmi másra, mint hogy engem kivegyenek a dobozomból, és visszategyenek.- És előkelő származásúak voltak azok az ujjak? - érdeklődött az üvegcserép.- Élőkelő származásúak? - nevetett gúnyosan a nagyravágyó tű. - Azok ugyan nem, de persze annál gőgösebbek. Öten voltak testvérek, született Ujjak valamennyien. Egymás mellett sorakoztak, bár különböző nagyságúak voltak. A legszélső, a hüvelykujj, tömzsi, köpcös alak volt, eléggé kiállt a sorból, egyetlen ízület volt a hátán, s ezért csak egy helyen tudott meggörbülni. Mégis azzal kérkedett, hogy ha az embernek levágják a hüvelykujját, még katonának se sorozzák be. A fazéknyaló ujj - mutatóujjnak is mondják - minden édes meg savanyú lébe belemászott, ő mutatott fel a napra, a holdra, s őt nyomta meg a szakácsné, ha levelet írt. A középső ujj következett utána, ez volt a legnagyobb, és eléggé lenézte a társait. A negyedik ujj arany karikát hordott a derekán, ezért gyűrűsujjnak cí- meztette magát; a kisujj pedig nem csinált az égvilágon semmit, de ez meg arra volt büszke. Mást se tett az öt ujj csak kérkedett, dicsekedett, és én nem bírtam tovább hallgatni. Ezért menekültem ide, a csatornába. S most itt gubbasztok elfelejtve. Ebben a pillanatban újabb tömeg víz zúdult a szennycsatomába, színig megtöltötte, és magával sodorta az üvegcserepet.- No, ez már elindult a világjáró útra! - sóhajtott föl irigyen a tű. - Én meg itt rostokolhatok tovább. Hiába, nagyon is finom vagyok én erre a világra! De éppen erre vagyok büszke, s ez nemes büszkeség! - Azzal tovább feszített a csatorna alján, és elmélkedett. - Sokszor már azt hiszem, hogy a napsugarak családjából származom - gondolta -, olyan finom és fényes vagyok, mint ők. Most jut eszembe, hogy a napsugarak keresnek is néha a víz alatt. Ó, teremtőm, olyan finom vagyok, hogy még a tulajdon édesanyám se lel meg a vízben! Csak ne szegtem volna a nyakam, akkor szemem is volna és sírhatnék, bár talán akkor sem sírnék, mert az nem előkelő. Egy napon utcagyerekek sereglettek a csatornához, belenyúlkáltak a vízbe, s limlomokat halásztak ki belőle: rozsdás szögeket, öreg pénzdarabokat meg egyebet. Piszkos munka volt, de hát ebben lelték mulatságukat.- Jaj! - kiáltott föl az egyik, mert a tű megszúrta az ujját. Kihalászta, szemügySZERKESZTETTE: KERTÉSZ GABRIELLA * áe J
