Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-05-19 / 253. szám
28 MAGYAR SZÓ—A HÍD Irodalom 2006. MÁJUS 19. Balra nyugszik a Nap (57.) Técsy Sándor Színház az Ontario partján Teltek az évek, és már alig vártam a következő előadást. Ereztem „mennyire fontos" a magyaroknak, hogy van a Színház, ahol szépen felöltözve össze lehet jönni, találkozni rég nem látott kedves ismerősökkel, kicserélni a friss pletykákat frissebbekre, beülni az elsötétülő nézőtérre, boldog izgalommal várni a nyitányt, a fel/vagy szétsuhanó függönyt, és megszabadulva a harminc év után is idegen amerikai tévéjátékoktól, filmektől, legalább egy estére elmerülni a régi otthoni emlékeket, pesti vagy akár vidéki előadásokat idéző játékban, bódultán hallgatni a harminc év után is áhított magyar szót. Volt is örömre ok, mert éveken át legalább kétszer létrejött a varázs. Megvoltak a "törzshelyek", a Robert Wagner, a Lille Blake iskola színháztermei, a Kossuth- hall, a Magyar Ház, és csődültek az emberek, Czinkota Mihályt, Dékány Lacit, Fellegi Terit, Dómján Marikát, Nagy Lajost, Cserey Erzsit, Tóth Györgyöt, Dukász Annát, Philippovits Tamást, a hozzájuk lassan felnövő kiváló amatőröket, Jánszky Bélát, Szabó Szilárdot, és a többieket látni-hallani, amint megelevenítik Molnár Ferenc, Katona József, Madách, Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Ady, Radnóti, Szabó Lőrinc, József Attila, vagy akár a "helyi" költők, és a helyi szerző, dr. Varga László szavait. És ott volt a "másik műfaj" ja Petri László ezreket vonzó operettelőadásai, ahol a nézőtér újra meg újra zsúfolásig megtelt, mert a "Hajmása Péter" vagy a "Szellők szárnyán", vagya "Jaj,cica..." életre kelt Petri Marika semmihez sem hasonlítható szopránján, Bogáthy Miska zengő tenorján, vagy a Pestről hozott operettsztárok előadásában. Utána bankett a Piros Tulipánban. És sírva vigadt az (amerikai) magyar. A függöny másik oldalán is dúlt az eufória. Égy bemutató előadás izgalma- hangulata semmihez sem hasonlítható. A valós vagy vélt siker, az az egzaltált állapot, a tapstól elomló adrenalin csakis erotikus élményekhez fogható, legyen az átélője statiszta vagy vezető színész. (Másképp nem is érdemes.) Emlékeim szerint az átlag nézőszám (a hely méreteitől függően) 100 és 250 ember higanyskáláján mozgott... Aztán a sors, a hazától elszakítottság, a rohanó-tüleke- dő Élet, a meg nem bocsájtó Halál, lassan kikezdte, az idő örökké rágó foga lassan felőrölte az egészet. Dukász Anna a nyugdíján dolgozott, Dékány Anna gyomorrákban meghalt (Anyám ápolta utolsó heteiben), Laci Pestre költözött, Tóth és Philippovits gürcölt a családért, a megélhetésért, Jánszky és Szabó Szaszi jobblétre szenderültek, Varga László visszament a szabad (vagy legalábbis annak hitt) őshazába, és a Színház dicsfénye lassan halványulni kezdett. A dr. Varga utáni harc egy fiktív címért lassan elfeledtette a lényeget. A rákövetkező perzsavásárból lassan kimaradt Czinkota, Tóth, Philippovits, Dómján, Nagy Lajos (pedig micsoda remek karakterek maradtak utána) és maradt az üres fikció, egy nagy csontváz, amin néha még fel lehetett fedezni, mint egy dinoszauruszon, hogy valaha sem ismerem, de jó magyar szokás szerint konspiráció gyanúja ütötte fel a fejét. A kialakult hangulatban elköszöntem a bandától, és megkértem őket, osz- szák egymás közt. Egy csapatban, ahol minden amatőr, csak a furás-áskálódás profi, nem kívántam tag lenni. 1989. ősze volt, pontosan november 18. Varga László Pestre ment, én elvonultam a magam dolgai közé. Anyám a szomszédom volt. "- Öcsi, nem fog ez hiányozni neked?""- Ez biztosan nem" "- Én csak azon csodálkozom, hogy csináltad eddig?" Úgy, hogy hiányzott a SZÍNHÁZ. És pótlásként ennyire tellett""- Akkor jó. Már megijedtem, hogy azt hiszed, ez az igazi". (Anyám látott itt előadásokat, nem sopánkodott, hogy ne rontsa el a szám ízét. Egyszer bevittem zongorázni is. Kapott volna kb. 200 dollárt. Nem mentek a dolgok, a fafejű, botfülű népség őt okolta, az első próba után hazament. "Engem nem tudnak megfizetni, hogy ezt a vircsaftot végigcsináljam.") A "68" film már megvolt, Hollyerős, csodálatos élőlény volt, ha volt valakinek kedve és ideje rekonstruálni a lelet előéletét. Én nem éltem meg ezt a jégkorszakot. Ehhez három dolog vezetett: Kertész Sándor, a torontói magyar színház apja-anyja - dajkája, egy előadás után bejött gratulálni. "Érre az emberre lehet egy repertoárt építeni". Megfagyott a levegő. Más várta a dicséretet. Azután Kovács István, éljen száz évig, nekem adta a filmje főszerepét. Éz, hogy Heltait idézzem, sokaknak "Semmiképp se tetszett sőt, visszatetszett, kis Kató". A '"68" film fekete báránnyá tett. Aztán jött az Erzsébet-díj. Spéter Erzsébetről soha nem hallottam, a rám szavazó Makay Árpádot akkor még nem, dr. Fercseyt, az újságírás doyenjét azóta Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! woodban résztvettem a bemutatón, de nem lettem kapós... Már azt hittem, hogy soha többet nem kopognak a lépteim a deszkán, mikor megcsörrent a telefon. Kosaras Vilmos érdeklődött Torontó városából, hogy elmennék-e a betegség miatt visszalépett Kibédy Ervin helyett eljátszani Hyppolitot, a lakájt. Ennek is megvan az előélete. Az "Egy csók és más semmi"-beli vendégszereplése után egy furcsa barátság alakult ki Kertész Sándorral. Telefonáltunk, leveleztünk, és mikor Anyám zöldkártyát kapott, azzal avattuk fel a kártyát, hogy elvittem kocsival, és élőben tapasztalta, "Mily mesés dolog a Niagara vízesés", amit Apám jókedvében ezerszer elzongorázott. Az immár Pufi vezette új színházban lépett fel az öreg, az előadás utáni banketten ismertem meg Pufit, és Sanyi bácsi Alizzal meghívták Anyámat hozzájuk. Míg ők a régi Pestre emlékeztek, én valamivel odébb Dósa Csaba olimpikon és egy üveg Remy Martin konyak társaságában idéztem a mi ifjúkorunk Marosvásárhelyét. Sanyi bácsi '90 nyarán elveszítette a Nagy Csatát a hasnyálmirigy-rákkal. Aliz átadta a színház dolgait Pufinak, és Szerkesztette: Kertész Gabriella ő egy videofelvétel alapján használhatónak ítélt Hyppolit szerepére. Elmentem. Furcsa, szomorú érzés volt Aliznál lakni, a pincében ülni, ahol az utolsó fényképünk készült az öntözésből gumicsizmásán visszatért druszámmal, hallgatni a szövegtanulás közben lelkesen végszavazó Alizt, és hétvégén felmenni a Vaughn Township temetőjébe, ahol már csak egy sírkő emlékeztetett az emberre, aki 1957-ben a semmiből Magyar Színházat teremtett, amiben három évtizeden át a "totum factum" A volt. Es megtapasztaltam valamit, amiben tíz éve nem volt részem. Gyermekkorom nagy élményei közé tartoznak a marosvásárhelyi Állami Székely Színház előadásai. A jegyszedőnőhöz vezető bársony kötelek, a ruhatár, az elegánsan öltözött emberek, a bundák, az ékszerek, az egésznek az ünnepi hangulata. A "foyer" diszkrét zsibongása, a lassan megtelő, kivilágított nézőtér, a csodától még elzáró bordó bársony függönnyel. Aztán az első... második... harmadik gong. Amikor kilestem a bérelt színháztéréin bordó bársonyfüggönyének a kukucskálóján, egy röpke pillanatra ott voltam a vásárhelyi Kultúrpalota nézőterén, ahonnan nemsokára mindent feledve ámulunk Kiss Laci, Borovszky Oszkár, Szabó Duci, Izsó Johanna, Gömöri Emma, Nagy Imre, Bedő Feri, Kovács György, Lohinszky Lóránd, Tarr László, Kőszeghy Margit, Csorba András, Tanay Bella, Bács Ferenc, Ferenczy István, Erdős Irma, Nagy Jóska, Magyari Geri, Gyarmathy István, Sinka Károly, és a nagynéném, Técsy Zsuzsa játékán. Aztán az ügyelő rám- szólt: "Kezdésig öt perc. OKÉ?" És az oké visszavitt 6000 kilométerre és előredobott 1991-be. Lement az előadás, utána a banketten szerénykedve fogadtam a gratulációkat: "Nagyon jó volt" - mondta valaki. "Tudom" - mondtam nagyképűen. Pedig reszkettem a gatyámban, várva-remélve, hogy befogadjanak. És úgy nézett ki, befogadtak. Pufi megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, hogy siker volt. Az az este egy tízéves szimbiózis kezdete lett: Hegedűs a háztetőn, a pesti Nemzeti Császár Angélájával, Vancouverből Hegedős Györgyivel, mint Golde, majd "Pillantás a hídról". ’Viktória", Virág Józsi (akit a fennvaló János Vitéznek küldött e földre) és Nagy Ibolya Pestről, Darvas Ági és Rausch Peti, volt pesti színészek, 1999. tavaszán a "My Fair Lady" Pickering ezredese, főszerepben két szinte leírhatatlan emberrel, művésszel, tehetséggel: Ulényi Katica és Farkas Bálint. Katica, amellett, hogy a tap-dance bajnoka, hegedül, énekel, a Budapest Klezmer Band sztárja volt, Bálint pedig, (Alain Delon, csak jobb kiadásban), a Fővárosi Operettszínház bonvivánja- ként zavarta a női szívek ritmusát, többek között Honthy Hanna partnereként. És mindenütt ott volt Pufi, otthon próbáltunk, Mira, a felesége főzött, dajkálta a lányomat, festettük a díszletet, szállítottuk a ruhákat, a kellékeket, ha kellett, és mire eljött a bemutató estéje, a jegyszedőhöz vezető bársonykötelek közt tódult be a közönség a bordó füg- gönyös terembe, az anélkül, hogy valaki mondta volna, igazi, békebeli, nagybetűs Színházi este volt. Folytatjuk
