Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-04-28 / 250. szám
28 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2006. ÁPRILIS 28. Balra nyugszik a Nap (54.) Técsy Sándor A kalendárium színes lapjai Valaki valamikor kitalálta, hogy oldja fel a mindennapok egyhangúságát, aztán bevett szokás lett a naptár bizonyos dátumait piros vagy fekete betűkkel nyomtatni aszerint, hogy ama bizonyos napot öröm- vagy gyászünneppé akarták nyilvánítani. Én ehelyett mellékelnék egy filctollat, és ki-ki jegyezze be magának a megfelelő színt a megfelelő napra. Biztos nem lenne két egyforma naptár, de az is bizonyos, így sokkal akkurátusabb lenne az ünnep- vagy gyászteli napok lajstroma. És akik vasárnap kénytelenek dolgozni, nem néznék mérgelődve, hogy ezt tulajdonképpen ünnepnapon teszik. Összeállítottam egy listát, nem is színeztem a napokat. Minek? A szívedben és az agyadban úgyis ott reked az öröm Tizianja, vagy a gyász bakacsin-színe. A sok szürke napot megtörte Apám látogatása. Egy évnél több eltelt az érkezésem óta, míg elküldtem a repülőjegyet. Egy hónapot maradt, megjártuk a környező államokat, farmon töltött egy hetet a tulaj 40 tehene mellett, szállás és tejben-vajban fürdőzés fejében. Bécsből írt egy Eerenc Jóskás lapot: "Köszönöm ezt a szép hónapot. Életem végéig el vagyok látva ruhákkal. Kisdiák korom óta nem éltem ilyen gondtalan napokat. Apád". Elmenetele után otthagytam a Csenger Beatrix / Ébredező tavasz Ha felnézek az égre, már nem olyan piszkos-fehér, itt-ott a fák ágain már zöldül a levél. A sárga naptányér simogató karjai segítik a hóvirágot a földből kibújni. Itt a hóié folydogál el patakokba', amott tavasz-nótát zenél minden fa. A lágy- szellő tündöklő kékre festi az eget, s selymes fűszőnyeggel takarja be a földet. A képzelet szárnyain elröppenek messze, egy tulipánnal és jácinttal telt kertbe. Lepkeszámyon a legszebb tulipánra szállók, s minden méhecskét nektárral kínálok. Köszöntőt mondunk a katicákkal együtt, a friss virág-illattal érkező tavaszt köszöntjük. Üdvözöljük, s kérjük, maradjon nálunk egészen júniusig,... akkor majd elválunk. komputerjavítást. Nem is vonzott, és a főnök sokat hazudott, ami a fizetésemelést illette. Anyám egy évre rá jött, már taxisofőrként kerestem a kenyerem. Az Újévet Connecticutban, egy csapat magyar társaságában fogadtuk. Anyám zongorázott, a vendégek gajdoltak. Másnap megvolt a mérleg: "Eam, ezekért a dalokért otthon tíz évet kaptunk volna, fejenként." Másnap, hogy Anyám hazautazott, otthagyott a feleségem (piros nap). Elvitte a bankbetétemet, az autómat (fekete, de nem túl gyászos). Teltek a napok, soha kettő nem egyforma, pörgött a motolla, mi meg inat- szakajtó futásban próbáltunk ritmusban maradni, lakbér-villany-telefon-kajaruha-adó-kocsijavítás aztán "da capo al fine" ismétlés. De megérte. Jutott telefonra haza, és a román ügynökség magyar tulaja, László Joe haláláig intézte az átutalásokat, idegenbe szakadtaktól az otthon ragadottakig, hogy legyen kávé, cigaretta, kaja a szülői ház asztalán is. Otthon a világ egyre komorabb színt öltött, sorra tűnt el minden, élelem, villany, fűtés és mindenki, aki szóvá merte tenni, mert a hebegős cipész Aranykort ígért, és 23 millió ezt lelkesen kellett higyje és várja. A fiam nőtt, az anyja még mindig zárlatot tartott, de Lexi leleményessége folytán kaptam fényképeket, és Apám küldte a pénzt, havonta, minden ünnepre extra. 1982 egy őszi napján Vincze László barátom fejbelőtte magát. (Nem színezem a napot, még ma sem hevertem ki teljesen.) Pupu, ahogy még otthonról ismertük, Rejtő Jenő figurára hajazott. '56- ban, 14 évesen kitette az osztály falára a magyar címert. A vallató kérdésére, hogy miért tette, azt válaszolta "Mert az oda való". A szamosújvári börtönben elolvasta Szerb Antal irodalomtörténetét és megtanult latinul. "Miért pont latinul?" - kérdeztem egyszer. "Mert ott csücsült egy rakás katolikus pap, kapták a jó kaját, a csokit kintről, s csak akkor adtak belőle, ha tanultál egy kis latint". Kolozsváron egy darabig borbély volt, aztán a Karolina téren restaurált templomot, '79-ben idejött, esztergályosként dolgozott egy connecticuti magyarnak, szuper lett New Yorkban, de nem szerette, úgy terveztük, veszünk közösen egy taxit. "Képzeld el, Tulipán" - mondta (a Liliom szerinte örökre foglalt volt Miskének) "hat hónapig hajtasz, zsebbe a dohányt, és irány Erdély!" Mikor visszajössz, megyek én." A válásomnak nagyon örült. "Az a bestia megette volna az életedet". Adott indulópénzt. "Bérelj egy lakást, nyomjad a pedált, és letörleszted". Visz- szament Danburybe, dolgozott, csavarokat esztergált repülőkhöz, egy magyarnál, aki szerette, mint szakembert. '83 tavaszán megkapta a diagnózist: tüdőrák. Ki-be a kórházból, míg szeptemberre már csont-bőr lett. A Candlewood Lakere jártunk ki a motorcsónakommal. Húzta ki a vízből a hűlni beeresztett sört, és terveztük, hogy lemegyünk Atlanta városába, a volt szponzora hívta. Mikor meglátta magát a hullámtalan vízben, röhögött-köhögött egyet. "így haj nélkül a nagy orrommal olyan vagyok, mint Pinocchio". Egy hét múlva a bérelt szobájában a szájába vette a puskacsövet. Három púpozott hamutartónyi csikk volt az asztalán. A temetésén egy öreg amerikai asszony hangosan zokogott. A haverek elmondták, hogy az anyja halála után Pupu "örökbefogadta" a nénit, akinek senkije nem volt. Vásárolt neki, vitte, ahova kellett kocsival, és ingyen tatarozta a házát. A toron egy csapat Yenki egymás szavába vágva mesélte nekem, milyen gulyásokat főzött Pupu a helyi összejöveteleken. Mikor egyszer átmentünk Kanadába mesélni, elég volt egy haver neve, egy utcanév, egy dátum, és ott volt az egész történet, mert Vásárhelyen mindenki ismert mindenkit. Gyuri volt a Színház. A Színiakadémia, a vásárhelyi, a váradi színház, a turnék, az erdélyi kollégák. "Emlékszel, mikor...?" és emlékeztünk. Később, mikor már volt (vagy mikor még volt?) New Yorknak Magyar Színháza, fel is léptünk együtt. Terveztünk egy versműsor-kazettát, de mikor piackutatás végett kimentem Queensbe a Qualiton terjesztőjéhez, megtudni, hogy megy a bolt, kihúzott egy nagy fiókot, dugig operett-zenével. "Költsd másra a pénzed. Ezek már a Csárdáskirálynőt sem veszik..." szilveszterre, a szibériai fagyban Buffalo mellett topogott egy fickó, derékig érő hóban. Sehol egy lélek, a kocsija lecsúszott az útról. Félórát kínlódtunk, míg kihúztuk. Az arcára fagyott könnyek mögül megkérdezte, mivel tartozik. "Azzal, hogy elmondod mindenkinek, két magyar húzott ki!" Még munkanélküli koromban, szombat-vasárnap vitt magával, házakhoz, ahol dolgozott. "Idefigyelj, Tulipán! Két ember helyett viszlek, két ember helyett fizetlek. Reggeltől délutánig nem vagy haver, azt csinálod, amit mondok. Aztán este lehetsz megint színész" (Erdélyben minden színház minden előadására eljött, és valódi bankettekkel honorálta a társulatot, a barátaimat. A menü többnyire rum és sör volt.) És hetekig jártam vele, adta a százasokat. Anyám és Apám látogatására szabadságot vett ki, sürgött-forgott, hogy Csibi néni és Sanyi bácsi minden perce élmény maradjon. (Mikor meglátogatta őket otthon, azzal jött vissza "Képzeld el, Csibi néni magázza a kutyáit!") Hirtelen ennyi jut eszembe. Mikor kiloccsantotta az agyát, 42 éves volt. El-el- megyek a sírjához, öntök rá Apple Jacket. Azt szerette. A másik öröm, ami ért, Apám egyik bejelentése volt. "Megy a bajuszos havered". Ez Tóth György színművész volt, Gyuri, aki a vásárhelyi feleségével és a kisfiával nagy adagot hozott az otthoni életből. Brooklynban lakott, a szülei házában, és ha csak tehettük, összejártunk. Juli Vásárhely volt. Nem kellett hosszan Szerkesztette: Kertész Gabriella Egy este a taxiban vártam a jószerencsémet. Beszállt két utas, és amíg az első hazaért, osztották a munkahelyi gondjaikat. Mikor ketten maradtunk, a második utasról óvatos kérdezősködés után kiderült, hogy Brassóból ismerjük egymást, és Vásárhelyen együtt söröztünk esténként, mikor jött az Orvosi Egyetemre felvételizni. Éttől kezdve összejártunk. Én már a román(iai) asszonyommal, aki Mariussal emlékezett Brassóra, míg én Tündével, az orvosnő feleséggel, később a székely édesapjával és húgával elmerültem a sepsiszentgyörgyi reminiszcenciákban. Történt egy filmbeillő eset. A taxiban hagytam a táskámat, egy percre. Valaki feltörte a kocsit, de meglátták, és üldözték. Kivette a pénzt, a táskát az üldözőihez vágta, és eltűnt a síneken. Marius munkából jött, felvette a táskát, benne az Anyám telefonszámlájával, és hívta Anyámat. így, ha a pénzt nem is, de a táskámat az irataimmal visszakaptam. Az eset a Transylvania vendéglőben sokáig téma volt. Nem tudom, ki hitte, ki nem, mert ott néhány vodka után mindenki ellenálló volt, akit Romániában tankkal jöttek letartóztatni, s aki az anyjukba küldte a szekusokat, vagy a lakatosokat, akik vágták le, mikor odaláncolta magát a Központi Bizottság kapujához. Csak néztem Mariusra, ő nem mert visszanézni, mert már remegett a visszafojtott röhögéstől. Ezek csak mondták. Nem részletezték, hogyan kerültek a kerítés közelébe, de nem is kellett, mert hősök voltak, és nem volt szükség a részletekre. Egy ideig ez volt a színház. Az igazi még váratott magára. FOLYTATJUK
