Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-04-21 / 249. szám
2006. ÁPRILIS 21. Mozaik MAGYAR SZÓ —A HÍD 29 Sósméz (38.) Brém-Nagy Ferenc (;••) Éjszaka olvasás közben, amikor megpillantotta fiatal, szép, ismeretlenül és szelíden nőies, egész lényéből harmóniát - amit a vállán lógó puska sem tudott megváltoztatni - sugárzó anyját a régi, szemcsés, itt-ott elmosódott fotográfián, csak akkor hasított belé, ez az első alkalom, amikor ifjúkori képével találkozik. Nem mintha hiányzott volna neki bármikor is, evidensnek vette, az összes felvételen olyan, mint az életben, amilyennek látta, amilyenre emlékezett, mintha nem lett volna soha fiatalabb, valahogy eszébe sem jutott nemlétezők után kérdezősködni, annak ellenére sem, hogy nevelő apjának néhány hajdani fényképe bekeretezve lógott az ebédlő falán. S most az íróasztalon kinyitott naplóra meredve felhorgadt benne, miért, miért nem kutakodott, s noha tudta, értelmetlen lett volna, ennek nyilvánvaló oka is ott volt a fotón, ez az elkapott, kimerevített jelenet egy lerombolt ház törmelékei között, egy ködbe vesző, feldúlt város utcáján mindennél érzékletesebben rajzolta meg a demarkációs vonalat, mely anyja életét megmásíthatatlanul két részre osztotta, az átjárás - talán magyarázható, de számára nehezen elfogadható - lehe- tedenségét, ez mitsem enyhített az ugyan pusztán elméleti - esHy véglegesen elszalasztása keltette önvádon. Aztán apjára nézett. Noha vonásaiban felismerte a sajátjait, Diane meg is jegyezte, amikor odaadta neki a barna füzetet, hogy mennyire hasonlít rá, mégsem tudott rá másképp tekinteni, mint egy idegenre. Felkavarta, hogy valaki ott van benne, hurcolja, miközben alig-alig tud róla valamit. Azon morfondírozott, vajon sejtette-e, mi következik, átvillant-e rajta, alig néhány nap van hátra az életéből. Ahogy az arcát fürkészte, áthatóan kutató, borús tekintetét, úgy gondolta, igen, talán. Jonathan Baker kandidátus, a sámánkultúra - fiatal kora dacára - nemzetközi hírű kutatója, tanársegéd előadás után az egyetemről a Kwik Stop One Hour Photo-ba ment, a Sullivan utcába. Elhatározta, nagyítást készítettet a régi képről, és bekeretezteti. Ismerték itt, visszatérő kuncsaft volt kedvezményre jogosító kártyával. Általában diákat csináltatott a szakirodalomban fellelt ábrázolásokról, rajzokról, festményekről. Lucy, a huszas éveinek végén járó eladó, amikor átadta neki a füzetet és felírta az adatokat egy tasakra, meg is kérdezte, mi az, ám miután nem válaszolt, nem firtatta tovább, eltűnt egy ajtó mögött. Mikor néhány perc múlva visszatért, azt mondta, másnap délután mehet érte. Jonathan eltette anyja naplóját, elköszönt, vett az utcán egy hot dogot, benézett még egy antikváriumba a King utcában, bogarászott kicsit a könyvek között, vásárolt két évekkel előbbi Science magazint két dollár nyolcvanért, aztán a Houston és a Varick utca sarkán felszállt a metróra, és hazament. Elmondhatadan fáradság tört rá. Mikor levetkőzött és ledobta a cipőjét, kipakolta a táskájából a dohányzóasztalra a naplót, az újságot meg a két magazint, és végre leült a fotelbe, olyan súlyosnak érezte a tagjait, mintha legalábbis higannyá változott volna az ereiben a vér. Reflexszerű mozdulattal megnyomta az íróasztal sarkán álló telefonon az üzenetögzítő lejátszó gombját. Tanácstalannak tetsző, kissé liada- ró női hangot hallott. "Hello, Alison Poole vagyok. Ha még emlékszel rám. Nincs semmi extra, csak eszembe jutottál. Kicsit ki voltam bukva mostanában. Hívj fel, ha gondolod, de megtalálsz a Nell'sben is, nagyjából bármelyik este." Meglepődött, sokmindent el tudott volna képzelni az utóbbi napok szokványosnak éppen nem mondható történései nyomán, de ez a telefon nem szerepelt közöttük. Bár ahogy jobban belegondolt, kevésbé tűnt váratlannak, mint elsőre, tulajdonképpen csak idő kérdése volt, mikor következik be, mármint az említett kibukás. Alison őrült lány volt. Egyike azon húszéveseknek, akik valamelyik kisvárosból kerülnek New Yorkba, és azt hiszik, most kezdődik el az életük, az igazi, a nagybetűs, az izgalmakkal, érdekességekkel teli, minden, ami megelőzte, nem volt más, pusztán satnya látszat, elvesztegetett idő, mélység és íz nélküli tevés- vevés, egy unalom, függőségek és kényszerek leszűkítette térben, aztán amikor úgy érzik, végre kiszabadultak, olyan dühödt tempóban vetik bele magukat a dolgok sűrűjébe, mintha titkon attól rettegnének, hogy ha lassítanak, véglegesen elszalasztanak valamit, mintha minden egyes perc kezdettől fogva kalibrált mennyiségű lehetőséget tartogatna, s az idő elpergésével pótolhatatlanul a semmibe veszne. Jonathan ismerte az érzést, maga is átesett rajta, és visszanézve szerencsésnek gondolta magát, amiért az érdeklődését egyre inkább lekötő tanulmányai meg Estherhez fűződő, az elején nagyon intenzív érzelmi és testi kapcsolata olyan mankókat nyújtottak neki, amelyek segítségével ki tudott lábalni belőle. Álisont talán egy hónappal azelőtt ismerte meg, hogy találkozott Diane-nel. Dean Chasen hívta el egy este a Nell'sbe, egy élőzenés táncklubba a Nyugati Tizennegyedik utcában, nagyjából félúton a Seventh és az Eigth Ávenue között, elég felkapott szórakozóhely hírében állt. Az egyetemről ismerte Deant. Ugyanarra az évfolyamra jártak, közgazdaságtant tanult, aztán a dolgok természetes rendje szerint bróker lett, a Wall Streeten dolgozott. Néha egymásba botlottak, eldumáltak. Egyik ilyen alkolam- mal tanácsot kért tőle. Összejött némi pénze, amit szeretett volna befektetni. Onnantól viszonylag rendszeresen találkoztak, megismerte a barátnőjét, Pattyt is, valamelyik bankban dolgozott. Dean írói karrierről álmodozott, miközben részvényeket adott-vett napi nyolc-ti- zenkét órában. A fixa ideájává vált, hogy csak addig csinálja, amíg összegyűjt egy zsák pénzt, utána kiszáll, ha megteremtette a feltételeit, hogy csak az írásra tudjon koncentrálni. Falta a könyveket, amit lehetett megtanult a színházról, néha olyan érezése volt, bebiflázta a teljes Shakespeare életművet. Jonathan érdeklődve hallgatta, helyenként meg is mosolyogta őrlődés- ről tanúskodó monológjait, melyek abból a disszonanciából táplálkoztak, hogy egyszerre vágyott egy konvencionális pálya és élet nyújtotta biztonságra no meg egy szabadabbnak képzelt, formabontó, bizonytalan karrierben esetlegesen benne lévő hírnévre és a vele járó csillogásra, de nem tudott dönteni közöttük. Amikor felhívta, éppen ellendült az utóbbi felé, belehomorí- tott az éjszakába, szakított Pattyvel, aki - mint mondta - házasodni szeretett volna és kiköltözni a városból, ám ő még ezt túlontúl korainak vélte. Elment Jonathan Baker a Nell'sbe. Azt találta, amire számított, és amiért nem tartozott az ilyen típusú helyek gyakori vendégei közé. Viliódzó fények, bántóan hangos zene, tömeg, zömmel a felnőttkor küszöbét éppcsak átlépett fiatalok, felturbózva alkoholtól és kokótól. Dean bemutatta egy népes társaságnak. A neveket már akkor sem hallotta rendesen a hangzavarban, mára az arcok többségét is elfelejtette. Közöttük volt Alison Poole is, akkor éppen Deannel kavart. Törékenynek tűnő, csinos, karcsú lány, sötétszőke félhosszú haj, vizeszöld szemek, néhány elszórt szeplő az ormyergen meg az arcon. Pár napra rá összefutottak az Times Square - en. Azt mondta, valami színészképző iskolába jár a környéken. Meghívta egy kávéra. Beszélgettek. Csapongva, felszínesen, szűkülő köröket írva le a nagyon hamar egyértelművé váló cél körül, akár a ragadozó madarak, egyre sűrűsödő, nehezen félreérthető célzásokkal, mintha a beszélgetés nem is lett volna más, mint az előjáték része, hogy aztán taxival átrohanjanak a városon hozzá, be az ágyba, egyszerűen, gyorsan és magától értetődően, mint kés a vajban, mint valami tucatfilm sablonos cselekményében. Meglepte a tempó. Amikor ezt a szeretkezés után szóvá tette, Alison arcán kis fintor jelent meg. Folytatjuk Támogasson egv oldalt a Magyar Szóban! Amennyiben hozzájárul lapunk fenntartásához egy oldal pénzügyi támogatásával, tiszteletünk jeléül az Ön nevét tesszük az oldal alsó szalagcsíkjába! Hívja most a 1-877-A-MAGYAR-t! Ez ITT AZ Ön nevének a helye!
