Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-04-07 / 247. szám
20 MAGYAR SZÓ —A HÍD Közélet 2006. ÁPRILIS 7. 3 3 3-an választottunk NY-ban Lipták Béla Na, megint egyszer leadtam a szavazatomat! Ez most könnyebben ment, mint 2004-ben, mert akkor ráment egy egész napom és 250 dollárom arra, hogy Washingtonban szavazhassak. Később megtudtam, hogy akkor, egész Amerikában csak 73-an jártuk végig ezt, a szavazáshoz szükséges kálváriát. Most, 2006- ban, Amerikában közel 1000, világszerte 8,112 külföldön élő magyar állampolgár intézte el, hogy élhessen a szavazati jogával, s közülük 6,849 le is adta szavazatát. Ehhez a mostani, New Yorkban való szavazásomhoz, már csak egy fél napomra és 30 dolláromra volt szükség, na meg persze arra, hogy ezt megelőzően, egy halom levelezéssel áttörjem magam a bürokrácia útvesztőjén és felvegyenek az itteni listára. Bizony nem is tudja az amerikai állampolgár, hogy milyen jó neki! Az amerikai állampolgár számára magától értetődő, hogy annak aki állampol- ár, annak szavazati joga van, pont! Nem érdezik, hogy hol lalak, lehet hontalan, külföldön élő katona, munkás vagy ott letelepedett nyugdíjas, nem ültetik vonatra vagy repülőre, csak egy bélyeg kell ahhoz, hogy szavazhasson és kész! Féleségem kérdezte is: "Miért olyan fontos neked, hogy szavazz? Elvégre hasznod nincs belőle, a magyar államtól semmit nem kapsz, a szavazásod eredményének semmilyen előnyét nem élvezed! Miért?" Mosolyogva hallgatom... "Hát neked abból mi hasznod van, hogy törődsz az unokáid iskolájával, hogy ta- nítgatod, nevelgeted őket?" "Az más, ők az én családom!" - válaszolja. Én meg mosolyogva rábólintok: "Igazad van! Én éppen ezért megyek szavazni! Ez a 16 millió az én családom, én is törődök unokáim jövőjével!" Szép épület a New Yorki Magyar Konzulátusé. Manhattan keleti oldalán van az 52. utcában, szemben a hozzánk hasonlóan szabadság szerető népnek, az íreknek konzulátusával. A kapu felé haladva látok egy 13 évesnek tűnő kisfiút, trikóján hatalmas, turulmadaras Kossuth címer. "Na már a gyerekek is szavaznak" - mormolom magamban, pedig hát biztos 18 már. A konzulátus bejáratánál ellenőrzik személyazonosságomat, majd átküldenék egy fémvizsgáló kapun, melynek az én esetemben csörögnie kellene, jeleznie kellene, hogy van néhány alkatrészem, mely már nem az eredeti. Ilyen a szivbillentyűm és a csípőm, mely utóbbi fémből van, azt bizony jeleznie kellene, de ez nem szól semmit. "Na, mondom, ez is szocialista tervezés!", de persze nem értik a viccet. Pár lépcsővel lejjebb egy váróteremben találom magam, ahol komoran és megszeppent arcukkal ül egy tucat ember. Kiderül, hogy itt a szavazás úgy megy, mint Pannonhalmán ment a gyóntatás: azaz egyesével. Szerencsére beállít Gyulassy Miklós kollégám a Columbia Egyetemről, s így, vele beszélgetve, viccelődve gyorsabban is telik az idő, meg ez a fogorvosi rendelő várótermére emlékeztető légkör is megenyhül egy kicsit, mások is bekapcsolódnak. Én közben jól körülnézek, mert látni akarom, hogy kik is a mi "legjobbjaink", kik azok akik nem csak szavaikkal, de tetteikkel is magyarok? Mikor végre rám kerül a sor, beengednek egy terembe, ahol velem szemben, egy hosszú asztalnál hárman ülnek, balra három szavazófülke, jobbra egy urna, mellette egy búskomor úr. A hosszú asztal melletti arcok ismerősek, konzulátusi alkalmazottak lehetnek. Átnézik papírjaimat, kipipálnak egy listáról, melyen én a 18-ik vagyok a New Yorkban szavazásra jogosított 438 személy közül. Ezután aláíratnak velem két dokumentumot, melyek olyan izgalmas dolgokat igazolnak, mint hogy én vagyok-e én, meg valami hasonlót, majd kezembe nyomnak két szavazólapot. "Csak egy pártra szabad szavazni!", mondja nagy komolyan a fiatalember, mire én viccelődve megjegyzem: "56 előtt is úgy volt!" ő persze nem érti a viccet, s elmagyarázza, hogy a szavazócédulán látható 6 párt közül csak egyre szabad szavazni! Hát a jó pap ugye holtig tanul? Azért kaptam két szavazócédulát, mert nem minden magyar képviselőt választják a szavazók, mint Amerikában, hanem van egy olyan furcsa jelenség amit úgy hívnak, hogy "pártlista". (Ez a demokráciának egy olyasmi reformja, mint lenne mondjuk egy ateista templom, mert éppen a szavazó döntését hagyja ki a választásból.) A "pártlistára" azok kerülnek, akik szimpatikusak a párt vezetőinek, ők, a pártra adott szavazatok arányában, a párt által elhatározott sorrendben jutnak be a partementbe. Ennek az anti-demokratikus gyakorlatnak az az eredménye, hogy az ország házában ott ül egy csomó olyan képviselő, akik nem tartoznak elszámolással a szavazóiknak, akik nem fognak a következő választáson megmérettetni, mert csak a pártnak tartoznak, s ezért a társadalom érdekei helyett csak a párt érdekeit fogják képviselni az ország házában. Mikor jobban megnézem a szavazólapokat, látom, hogy 6 pártlista között választhatunk. Örömmel látom, hogy a Keresztény Demokraták közös listát indítottak a FIDESZ-el, s így erősítik a baloldal és a szélsőjobb közé eső "normá- lisabbak" táborát. Ugyanakkor sajnos azt is látom, hogy az ideillő (hazaszerető és erkölcsi standardokkal rendelkező) MDF nem követte ezt a példát: külön listát indított. Miután mindkét szavazólapra bevéstem a keresztjeimet, visszamegyek a hosszú asztalhoz, hol két további dokumentumra két további aláírást bigy- gyesztek. Miután most már négyszer leírtam a nevemet, a papírokat beteszem egy borítékba, azt valaki beleteszi egy még nagyobb borítékba, aztán ezt a borítékot kívülről újra alá kell írnom (nesze neked titkos szavazás) és végül bedobom azt a morcos úr által felügyelt szavazóládába. Megkérdezem, hogy "Ne írjam alá, hogy ez az én aláírásom?", de nála sincs sikere humoromnak. Mielőtt indulnék kifelé, még elbeszélgetünk egy kicsit a konzulátus embereivel a szavazás számadatairól. Miért van az, hogy New Yorkban 438, Londonban meg 1,247 magyar állampolgár vette a fáradtságot, hogy felvetesse magát a szavazólistára - kérdezem? Kiderül, hogy ugyan a két városban azonos számú (kb. 50 ezer) szavazásra jogosult magyar él, van a két város magyarsága között két fontos különbség. Az egyik az, hogy Londonban többségükben legálisan ott tartózkodó professzionális vendégmunkások, orvosok, mérnökök dolgoznak, míg New Yorkban inkább lejárt látogató vízummal itt tartózkodó, egyetemi végzettség nélküli fiatalok, akik gyakran takarítással, gyerekvigyázással próbálnak egy kis pénzt gyűjteni. Ezek a fiatalok félnek, hogy itt tartózkodásuk kiderül, s mikor hallották, hogy New Yorkban az MSZP-vel szimpatizáló Amerikai Magyar Népszava című lap törvénytelennek minősítette, ha megszerzik az itteni szavazás jogát, akkor a "biztonság kedvéért" inkább nem intézték el az átigazoltatást. Ez Londonban nem történt. Elgondolkoztatott ez. Elvégre egyrészt magam is betartottam a jelenleg érvényben lévő antidemokratikus törvényt, mely "kevésbé egyenlőként" kezeli az államhatáron kívül tartózkodó állampolgárokat, másrészt mindenki mástól is azt kértem, hogy tartsuk be a törvényt, hogy aztán demokratikussá megváltoztathassuk egy valóban demokratikus képviselőházban. Elvégre az még nem demokrácia, hogy betartunk egy törvényt, amit valami testület hozott! Csak az demokrácia ahol minden polgárnak elidegeníthetetlen joga a szavazás és minden polgár szavazatának egyenlő súlya van. Hogy mi a tanulság? Számomra az, hogy CSAK A TETTEK SZÁMÍTANAK! Lehet valaki pesszimista, mondhatja, hogy 333 new yorki magyar szavazat mit számít, elvégre az kisebb, mint 1 százalékos részvételt jelent! Lehet valaki optimista és mondhatja, hogy 2 év alatt 73-ról közel 678-ra (Los Angeles 130, New York 333, Washington 215) nőtt azoknak a száma Amerikában, akik eléggé szeretik hazájukat ahhoz, hogy végigjárják a szavazáshoz szükséges akadály- versenyt. Annyi viszont biztos, hogy nem volt értelmetlen. Nem volt értelmetlen azért sem, mert kevés szavazat is eldöntött már választásokat és azért sem, mert, a magyar választó okos ember, odafigyel arra, hogy miként szavaznak azok, akiknek érdeke nem fűződik a szavazás kimeneteléhez és voksolásukat csak a törődés, a segíteni akarás, tehát a hazaszeretet vezeti. Elsőforduló Ma reggel nagy napra ébredtünk: mi választhattunk elsőként a tengeren túl, tengeren inneni kormánypártot magú túrnak. Baráti körben indultunk a New York-i Konzulátusra, hogy állampolgári jogunkkal élhessünk. Áz első meglepetés mindjárt az ajtóban fogadott minket, mikor megtudtuk, hogy az unokatestvérem lengyel állampolgárságú férje nem jöhet be az épületbe, még a váróteremig sem (mondanom sem kell, nem így volt ez pár hónapja a lengyel konzulátuson). Második meglepetésként rögtön szembesültünk a nagyszámú várakozó tömeggel, az eddigi választási élményektől eltérően. Gyors számítást végezve két óra várakozást jósoltunk magunknak az ajtónál előre beígért egy helyett, amiből a valóság hármat osztott ránk. Mivel lengyel kísérőnket nem szerettük volna végképp ajtón kívül hagyni és a már bent így is zsúfolt terem lépcsőjén jutott volna nem éppen méltó ülőhely a várakozásra, úgy döntöttünk, befészkeljük magunkat egy- közeli kávézóba. Innen ellenőrizgettük parkolóóránkat és fél óránként a sorszámunkat. Szomorúan állapítottuk meg, hogy ezt a versenyt az idővel sokan feladták. Nem mindenkinek van ideje és idege erre. Voltak, akik már az ajtóban visszafordultak és olyanok is, akik bent elégelték meg a kényelmetlen állapotot. Nehéz feladni és nem szavazni ekkora út megtétele után. Mikor jól időzítve ott álltunk bebocsátásra várva, a sorszámot szedegető hölgy nem győzött méltatlankodni a pár számjegyes csúszáson, majdnem mentegetőzni kényszerültünk a minket ért várakoztatás miatt. Sikeres szavazás után döbbenten álltunk egymásra nézve bután, hol volt itt a titkos szavazás? Az általunk lezárt boríték egy újabb borítékba került az adatainkat tartalmazó nyomtatvánnyal együtt, majd lezárása után még mindezt tetőzve alá is íratták velünk. Mikor lengyel testvérünk ezt megtudta, kétségbe vonta Magyarország középeurópai földrajzi helyzetét. Hát ennyire közel van Fehéroroszország, mert ezt ott meg lehet tenni, és velünk továbbra is mindent. Hagyatékőrzői Egyesület www.hagyatekorzoi.or anapszerelmese@e .net Rózsa Ákos
