Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-04-07 / 247. szám
16 MAGYAR SZÓ —A HÍD ELEMZŐ ____ _____________2006. ÁPRILIS 7. Értelem és érzelem Kumin Ferenc Az utolsó bét nagy kérdése az lesz, bogy van-e még elég búzás szélesebb körben is a kemény magot kétségtelenül lázba hozó, de lassanként kifulladó kommunistázásban A politikai elemzés nehézségét épp az adja - hasonlóan a tőzsdei elemzéshez -, bogy olyan jelenségek magyarázatát, előrejelzését várják tőle, amelyeknek forrása a elöntésében racionális megfontolások mellé jókora adag irracionális elemeket vegyítő, kiszámíthatatlan, meglepő fordulatokra is képes ember. Ahogy egy-egy részvény vagy valuta árfolyama is minden várakozással szemben zuhan a pániktól, vagy éppen szárnyalni kezd a túlzott reménytől hajtva, ugyanúgy a politikai prrferenciakalakulását, mozgását is nehéz csak a racionális szabályokbóTkiinduló modellekkel leírni. Egy politikai nagygyűlés már önmagában sem tűnik racionális jelenségnek. Paradox módon ugyanis a minden ízében profin mediatizált politika valamiért mégis kívánja a kölcsönös személyes jelenlétet. A szónoklat, a közösségi akarat hangos kimondásának bármilyen formája ugyanis csak a jelen lévő nézők, hallgatók közelségében nyer értelmet. A média persze sokat tud segíteni, hogy ez a jelenlét létrejöjjön a fizikai távolság áthidalásával is, de valamiért mégis élőben teljes élmény az opera, még akkor is, ha DVD- n nézve sem sok panasz lehet a hangminőségre. Egy nagygyűlés teljesítménye nehezen mérhető le a racionális belátás jól leírható mércéi szerint. Persze adott a magyar politikai folklór egyik legröhejesebb értékelési hagyománya, a "hányán jöttek el a gyűlésemre?" névre hallgató nagyot- mondási vetélkedő. A résztvevők száma persze fontos, főleg ha sikerül reális számokat is kicsikarni valakiből. (Az idén szerencsére sikerült.) Sokkal érdekesebb azonban, mi van a számok mögött. Mitől tud rendezvényére sokkal több embert vonzani a jobb-, mint a baloldal? Mitől érezni még a tévéközvetítésen keresztül is, hogy a nagygyűlés műfajból többet sikerül az ellenzéki oldalról kihozni, a résztvevőknek az együttlét élményének magasabb fokát tudták nyújtani? A nagygyűlés és sok szempontból egy teljes választási kampány sem feltétlenül attól sikeres, hogy célkitűzéseit, fő érveit a racionálisan kalkuláló választó a leginkább reálisként, a megtapasztalható valóságot leginkább közelítőként fogadja el. "Mi a szemünkkel nézünk, de a szívünkkel látunk" - mondta Kudlik Júlia a Fidesz rendezvényén. Valóban, a politikai meggyőzés, a választási győzelemért folytatott küzdelem legalább annyira próbál az érzelmeken, mint az értelmen keresztül hatni. "1990. óta még senki nem nyert választást, aki a realitásokról próbálta meggyőzni a közvéleményt" - figyelmeztet Tölgyessy Péter legutóbb írt dolgozatában. A programok, az ígéretek tényszerűsége, szakmai koherenciája elsődleges szempont lehet az egyébként nagyhangú, befolyásos értelmiségi köröknek, ám - és ezt a leckét még tizenhat év múltán sem tanulta meg ez a társaság - a választásokat az alacsonyabb státusú, kevésbé iskolázott szavazók sokaságára támaszkodva lehet megnyerni, őket inkább lehet egy jó dramaturgiával megalkotott, könnyzacskó-csiklandozó gyűléssel, mint néhány KSH-táblázattal, oszlopdiagrammal meghódítani. A szocialisták lassan tanulják a leckét. Tudják, de legalábbis tudniuk illene, hogy két korábbi választási győzelmük egyike sem a racionális érveken múlott. Gyurcsány bizonyára tudatában van ennek a körülménynek, és ezért is fogott hozzá, hogy főképp a rendszerváltozás előtti idők pozitív élményeiből táplálkozó, laza szövetű, kiöregedő baloldali táborából érzelmi alapú, akár nyíltan és büszkén vállalható politikai közösséget kovácsoljon. Ezt a munkát el kell kezdeni még akkor is, ha világos kockázatokkal jár. Akkor is, ha egész biztosan tudható volt, hogy a szocialisták rendezvénye nem fog akkorát szólni, mint a Fideszé. "Magyarországon baloldali politikus ilyen tömeget még nem látott az elmúlt tizenhat évben" - mondta Gyurcsány szónoklatában, és mintha pontosan a lényegre tapintott volna rá. Merthogy húsz, harminc vagy akár ötvenvalahány éve viszont bőven látott baloldali politikus ilyen tömeget. Talán pont ezért tartózkodtak is korábban attól, hogy ilyen kampány eszközhöz nyúljanak. Olyan ez, mint a vörös szín korábbi szemérmes kerülése, és az utóbb tapasztalható reneszánsza. A szocialisták abban bíznak, hogy itt és most jött el az idő saját árnyékuk átlépésére. Remélik, hogy a vörös színről már egyre kevesebben asszociálnak a szovjet zászlóra és a megszállásra, remélik továbbá, hogy ha tömegrendezvényt szerveznek, akkor már senkinek sem jut eszébe a kényszerű május elsejei felvonulás. A hatás megerősítésére a szombati rendezvényen aktív szerepben egyetlen korábbi generációhoz tartozó, állampárti karrierúttal is rendelkező kádert sem láthattunk. A Fidesz felismerte, mi is a lényege ennek a generációváltással felérő átalakulásnak a rivális oldalon. Felismerte, a tagolt, egységes értékrend nélküli jobboldalt egyedül összetartó antikommu- nizmus eszménye veszhet el, ha a szocialisták sikerrel rekonstruálják imázsukat. Orbán várva várt beszédét éppen ezért teljes egészében erre a szálra fűzte fel. Gyurcsány - kétségtelenül szerencséden - gigantposzterét az egykori Sztálin-szo- borral tette hasonlatossá. A rendszerváltozás és a demokratikus ellenzék romantikáját felidézve próbálta a választási finis formálódó ellenzéki üzenetét megfogalmazni: az akkori ellenfél azonos a mostanival, legfeljebb a csomagolás tér el. Az utolsó hét kérdése az lesz, hogy van-e még elég húzás szélesebb körben is a kemény magot kétségtelenül lázba hozó, de lassanként kifulladó kommunistázásban. [Magyar Hírlap, 2006. április 3.) Három év tanulságai Sztankóczy András Nemcsak Irak, hanem az egész Közel-Kelet átalakítására megint csak nem volt és most sincs senki másnak elképzelése, csak Washingtonnak. Három évvel ezelőtt támadta meg Amerika Irakot, és ez az idő a jelek szerint pont elég volt arra, hogy most már mindenki úgy emlékezzen vissza, mintha a háború előtt a világ tele lett volna jobbnál jobb ötletekkel. A megoldási javaslatok valóban széles skálán mozogtak, amelynek egyik szélső pontját a "most ne csináljunk semmit!", a másikat pedig a "várjunk még egy kicsit!" elképzelés alkotta, miközben sokan próbáltak kompromisszumos megoldást találni e két extremitás összebékítésére. Nincs persze a választékban semmi új - általában ez a menü az ENSZ-ben. Olyannyira lövése nem volt senkinek (mármint az amerikaiakon kívül, akiknek legalább lövésük volt), miként lehet megszabadulni Szaddám Huszeintől, hogy az egyetlen komoly vitatéma az volt, vajon van-e bármiféle hatásuk az ENSZ-szankciók- nak (mármint az irakiak élettartamára gyakorolt hatáson kívül), vagy töröljék el azt is, amitől már csak egy lépés, hogy bocsánatot is kémek Szaddámtól. És persze minden holdkóros pacifista tüntető egyetértett abban: a háború ellenzése nem jelenti azt, hogy Szaddám Huszeint támogatja. De bizony, pontosan azt jelenti. Aki ellenezte az amerikai beavatkozást, az automatikusan támogatta Szaddám Huszeint. S természetesen nem arról van szó, hogy aki így gondolkodik, azt merő gonoszság vezetné, ez csupán egyszerű ténymegállapítás, mivel az amerikai támadáson kívül semmilyen más mód nem létezett a diktátor elmozdítására. Akkor fel sem vetődött, hogy Moha...ööö, a félreértések elkerülése végett legyen inkább Ahmed, tehát fel sem vetődött, hogy Ahmed egy robbanóanyaggal megrakott kocsival belehajthatna Szaddám konvojába. Persze miért is ölték volna meg a terroristák Szaddámot, mikor csak ugyanazt csinálta, amit ők: muzulmánokat ölt. Mindezt figyelembe véve még mindig lehet azt mondani, hogy ennél még az is jobb lett volna, ha hagyják uralkodni Szaddámot. Nos, az elmúlt három évben meghalt durván harmincezer iraki, vagyis évente tízezer, hozzátéve, hogy nagyrészüket nem az amerikaiak ölték meg, persze nyilván ez sem az amerikaiak elvetemültségén múlt, csak egyszerűen nehéz megölni valakit, ha már más felrobbantotta. Szaddám 24 évig volt hatalmon, ami a jelenlegi tempóban összesen 240 ezer hullát jelentett volna, hát, volt, amikor neki ez egy jobb évben ösz- szejött. Egy véres polgárháború azonban' valóban felboríthatja a képletet. Márpedig mindig is lehetett tudni, hogy polgárháború lesz - mondják azok, akik szeretik mantraszerűen hajtogatni kedvenc közhelyüket: a demokrácia fegyveres exportja nem működik. (Megjegyzem: ugyanazok állítják, hogy a szunniták, síiták és kurdok nem tudnak együtt élni Irakban, akik szerint a szunniták, síiták és kurdok a legjobb társak, ha egy európai nagyvárosról van szó.) De egyrészt a történelemben igenis volt példa a demokrácia fegyveres exportjára olyan országba, ahol a demokrácia nyomokban sem létezett (Japán), másrészt: Irak soha nem volt ilyen demokratikus ország, mint most - csak ez nem a nyugati értelemben vett demokrácia. Azaz nyugati értelemben bevett demokráciát nem lehet egy pillanat alatt teremteni, ez volt az amerikai egyik tévedése (a sok közül), ami persze nemcsak Irakra vonatkozik, hanem az egész Közel-Keletre. Ámde ismét hangsúlyoznám, hogy nemcsak Irak, hanem az egész Közel-Kelet átalakítására megint csak nem volt és most sincs senki másnak elképzelése, csak Washingtonnak. A status quo őrzése nem stratégia. És ezért a még oly jogos szemrehányások is igencsak komikusak: "Becsapták magukat - vádolják a neokonzer- vatívokat azok, akiknek egyetlen kívánsága, hogy "Hadd csapjuk be még egy kicsit magunkat!" Jó lenne azt hinni, hogy a közel-keleti országok többsége alig várja, hogy átvegye a liberális demokrácia áldásait, csak éppen gonosz diktátoraik megakadályozzák ebben. De ma már világosan látszik, hogy ez hamis kép volt, amelyet évtizedeken át dédelgettünk, s amelyhez pontosan az a folytathatatlan politika vezetett, amelyet ezek szerint folytatni kellett volna. Washingtont csak azért érheti szemrehányás, mert túl későn cselekedett. És túlságosan határozadanul: sokkal több katona és sokkal keményebb megszállás kellett volna Irakban, s csak lassú átmenet. Ez kevesebb halottat és nyugatibb demokráciát jelentett volna. Csak remélni lehet, hogy legközelebb majd jobban csinálják - nem pedig sehogy. (Magyar Hírlap, 2006. április 2.)
