Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)

2006-03-31 / 246. szám

28 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2006. MÁRCIUS 31. Balra nyugszik a Nap (50.) Engels a házasságról Leszámítva azt, amit kommunizmus néven lenyomtak az emberek torkán, s amire Kohn bácsi azt mondta, "először állatokon kellett volna kipróbálni", a XIX. század nagy bölcselőire érdemes odafigyelni. Sajnos a béketáborban kita- lált/használt halandzsa, ami sokszor tel­jesen össze nem illő fogalmakat vagy ne­veket párosított propaganda céljából, le­járatta ama jobb sorsra érdemes neveket vagy fogalmakat, úgy, ahogyan a szovjet filmek lejáratták a németjuhász kutyá­kat. A filmek alapján azt hihetnéd, hogy ezeket a farkaskutyákat kizárólag náci szolgálatra tenyésztették egy müncheni söröző udvarán. És volt "tőkés-földesúri rendszer", ennek a lényege az "ember ember általi kizsákmányolása". A "Hor- thy-fasizmus" támogatta, de a "marxiz- mus-leninizmus" segítségével létrejött a "munkás-paraszt szövetség". Engelst ki­hagyták a legtöbb listáról, pedig ő volt a legértelmesebb, lehet, a szövetségből ezért hagyták ki az értelmiségieket. (Az­az, maradhattak a képben, ha "néphű ér­telmiségiek" voltak.) Volt "sztáliniz- mus"is, egy időben csak az volt jó és ér­vényes, amit ő mondott, de átesett a ló másik oldalára, és a róla elnevezett "- izmus" pejoratív lett, mint egy "kispolgá­ri csökevény", vagy mint a "nacionalista- soviniszta" magatartás. Mai napig rejtély számomra, hogy miért kellett kötőjeles fogalmakat alkotni, miért nem volt elég egy jelző leírni egy agyrém kategóriát. De hát mindig akad egy zseni, aki újakat talál ki. Általában ugyanazok, csak átke­resztelnek definíciókat. (Lásd a dák-ró­mai elméletet: melyik része igaz?) Még a színiakadémián történt, hogy Kohler Böbe tanárnő pótvizsgára kényszerített marxizmus-...izmus-...iz­musból: átrágtam hát magam egy jókora anyagon, és érdekes dolgokat fedeztem fel. Sem Marx, sem Engels nem volt munkás vagy paraszt származású, mint ahogy Lenin sem. Ez már eleve megin­gatta amúgy sem ágaskodó hitemet. De, főleg Engelsnél felfedeztem általános ér­vényű dolgokat, amiket nem részletezek, akit érdekel, olvasson utána. Ám most, amikor elhagyni készültem azt az egész vircsaftot, mégis Engels egy tétele mo­toszkált a fejemben. Elvettem ugyanis egy vadidegen nőt a földgolyó másik fe­léről, és készültem elmenni vele egy tel­jességgel ismeretlen világba. Szerettem, és ő is szeretett (vagy kényelmesebb volt úgy hinni). Harmincon felül volt, elvált, két gyerekkel. Nem egy kapós kategória. Iszonyúan önfejű, aki most meg akarta mutatm az exferjenek, hogy o a nyerő, férjet hozott a kárpáti medvék mellől. A másik oldalról nézve, hozzáment egy vadidegen fickóhoz, aki már kétszer el­vált, egy nomád színész, akinek nemré­giben kalandból kifolyólag lett egy fia, és aki égett a vágytól, hogy Romániát egy életre maga mögött hagyja. Ismétlem, szerettük egymást, de ahogy nemsokára kiderült, nem végzetesen. És mi az Engels tétele, ami szinte rög­eszmém lett: "CSAK A SZERELMEN ALAPULÓ HÁZASSÁG ERKÖL­CSÖS. A SZERELEM ELMÚLTÁ­VAL MINDEN HÁZASSÁG ER­rad. Jobb volt neki kutyák közt, udvaron, jó kaja, állatorvos kéznél, mint egy tömbházban, reggeltől délutánig egye­dül, azon töprengve, hogy mikor pisilhet legközelebb. És a karrierjének is jót tett a döntés, sok-sok kék szalagot nyert a he­lyi kutyakiállításokon... A várakozás he­tei nem teltek simán. Kétszer jártam meg Váradot, hogy Remy Martin ko­nyakkal és Kenttel próbáljam meggyor­sítani a csoszogó hivatali procedúrát. És eljött a nap, mikor a "hontalan" útlevelet a kezembe nyomtak, ugyanis egy összeg lefizetése ellenében lemondtam a román állampolgárságról. Most már csak vízum kellett, és "Szállhatok Keletről tovább Nyugatra", mint az ős-Kaján. Bukarest­ben egy román követségi alkalmazott - ezek voltak még egy veszélyes rovarfaj - azt mondta, EGY NAP a vízum kiadása. A repülőjegy New Yorkból jött, egyirá­nyú, azt Daisy kapta egy nap alatt, úgy­hogy dagadtra sírt szemekkel búcsúz­tunk két napig. Eljött a család, eljöttek is­merősök, a gyerekkori cimbora, Kele­men Attila, aki Apám mintájára lett ál­latorvos, Annával, a feleségével, akibe suttyomban már kamaszkorom óta sze­relmes voltam, de mindig máshoz ment nőül. (Azóta Attila megjárta Amerikát, de hazament, és most Erdély sorsát egyengeti mint politikus, Anna megjárta KÖLCSTELENNÉ VÁLIK". Nos, itt volt a bibi, hogy a szerelem mel­lett, amit kétségkívül éreztem (Daisy csinos, vidám kékszemű, göndör sző­ke asszony, ötször jött be a román lá­gerbe, hogy velem legyen, hogy vele lehessek) mindkettőnk fejében ott motoszkált egy hátsógondolat, ("Majd meglátjuk, ki pukkad meg" - sac- colta ő, "Csak már egyszer kinn legyek innen" - fohászkodtam én.) Akkor ki­mondatlan, de jelenlevő gondolatok. A következő hónapok készülődéssel, várakozással, tervezgetéssel teltek el. A színháznál már felmondtak, a lakásomat le kellett adnom, a Félix-fürdő és a Piscina melegvizét felváltotta a Medve tó Szovátán, evezések a víkendtelepen, a Maroson, és még utoljára Apám-Anyám vendégszeretete Vásárhelyen. A régi ház, a régi udvar, a húszéves liba, a húsz­éves diófa, a kutyák, a macskák. Azt már Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! a világot és a divatszakmában aratott te­hetségéhez és ambíciójához méltó si­kert.) Vidraszegen felültünk a repülőre, Otopeni-ból irány az USA Követség. Ott elvették a papírokat, és azt mondták, két hét múlva jöhetek a vízumért. Meg­próbáltam érvelni, halkan, amennyire tudtam higgadtan, Daisy magából kikel­ve ordított: azt mondták, EGY nap!... Nem, nem - mondták - két hét az átfutás, aztán EGY nap alatt fel lehet venni... Nem mertem jelenetet rendezni, mert nem akartam újra a túlsó part előtt vízbefűlni. Daisy helyettem is kiosztotta őket. Az őrség parancsnoka meghívott estére a kaszárnyájukba. Elvittük a srá­cokat, mi meg még egyszer kirúgtunk a hámból. Mikor utánuk mentünk, félre­csapott hassal aludtak, degeszre tömve finom hazaival, ami ezesetben több üveg 7UP Coke, Sprite volt, lemosni a külön­böző ízű "Potato Chips" feliratú mannát. A tengerészgyalogosok meg élvezték a két kis honfitárs beszámolóit a Románi­ában töltött hosszú nyári vakációról. Másnap Baneasa reptér, vissza Vásár­helyre. Apáméknak elmondtam telefo­non, mi történt, de a szomszédok arcát filmezni kellett volna. A nagy könnyes búcsú után, mint Napóleon Moszkvá­ból, visszasattyogtunk a Legelő utcába. Csak Napóleon gyalog ment. Aztán még két hét "dolce far'niente". A víkendtele­pen Tarr Laci kifejtette, hogy a felesé­gem magyar. Az apja temesvári, az anyja Berta, Daisy margarétát jelent, Miller molnárt, ergo én Molnár Mancit vettem el. Daisy vihorászva élvezte. Még né­hány nap, megjött a telefonértesítés, meglett a vízum, és október nyolcadiká­ra kitűzve az indulás. Előtte Benke Pistá­nál töltöttük a napot, erősködött, hogy a magnójára mondjak dolgokat. Még éne­keltem is neki, mert tudtam, hogy olyan barátom, mint ő, ha más bolygóra me­gyek, akkor sem lesz... Eljött az igazi in­dulás napja. Előtte felhívtam a fiam any­ját, nem volt hajlandó társalogni, apasági keresetet indított. Már ki is tűzték az el­ső tárgyalást október 7-ére, Váradon. Honnan jött az időzítés, nem tudom, de egy hajszálon múlott, hogy újra- és végérvényesen visszamaradok export­ból. Változtatni nem lehetett, hát ahogy Lexi bíztatott "Vágjad csak előre, Técsy! Mindig előre!" Akart adni egy képet, bá­nom, hogy nem hoztam el. Nagyvárost sejtető felhőkarcoló háttér. Elől, az utca közepén, egy galamb csontváza. (Igazi madárcsontváz volt a képre applikálva.) A csontok közötti finom pókháló a legki­sebb légmozgásra is kísérteties, élő-moz­gó hatást kreált... (Évek múltán, a taxi volánja mögött láttam a forró, fülledt nyárban vagy zimankós télben lelassult, repülni képtelen, elütött galambokat New York utcáin, az jött elő. '92 nyarán, már a pesti Leonardo utcai műtermé­ben, elmondtam neki. A kép már nem volt meg... Nemsokára ő sem...) Klára néném telefonált, postán kül­dött egy verset, és sok-sok jótanáccsal lá­tott el. "Tőlem, fiam sosem szabadulsz". És igaza lett, hazatértemig, haláláig ír­tunk, telefonáltunk egymásnak. Anyám és a nővérem után ő volt az a nőszemély, akit fenntartás nélkül szerettem. Nem. Imádtam. Reményik egy versét küldte el: "Vala­mitől mi mindig búcsúzunk". Most, ne­gyedszázad után is velem van a papírlap. "Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj / Hidegen hagy az elhagyott táj, / Hogy elfeledtük, róla nem tudunk / És mégis mondom néktek, valamitől mi mindig búcsúzunk." "Ez Klári" - mondta Apám. "Ennél találóbban nem lehet leír­ni ezeket a pillanatokat. A lap aljára Klá­ri odabiggyesztette: "Enyhítendő a vers melankóliáját: Gyönyörű, ha az ember célba lát, s el is éri azt tűzön-vizen át. Ib­sen". Anyám sírva megölelt. "Nem akar­lak lerázni, de remélem, most már tény­leg mentek". Daisy hűvös volt. O a srá­cokkal már régen New Yorkban akart lenni. Nem hibáztatom érte, sokat kibír­tak három hónap alatt. Visszarepültünk Bukarestbe, és 1980. október nyolcadikán átrepültem az Óce­ánt. Megérte? Boldog leszek? Tudok asz- szimilálódni? Ezer kérdés, mint hóvihar az agyamban. Válaszok sehol... (Nagyszentmiklóson 36 évvel azelőtt lőtték le az oroszok Nagyapámat... Vala­mitől mi mindig búcsúzunk.) Folytatjuk

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents