Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)

2006-01-06 / 233. szám

2006. JANUÁR 6. Irodalom MAGYAR SZÓ —A HÍD 17 Sósméz (37) Brém-Nagy Ferenc (...) Ekkor érzékelte, hogy önkéntele­nül meggyorsította lépteit. A Belvedere Kastély mellett három férfi egy nagyob­bacska avarkupacot rakodott fel éppen egy kisteherautóra. Két lovas rendőr állt mellettük, beszélgettek. A lovak meg­megmozdultak, mintha menni készülné­nek, orrlikaikból, miként kéményekből a füst, elnyúló felhőkben távozott a hideg miatt látható levegő. Mögöttük a széltől fodrozódott a Belvedere tó zöld-barna víztükre. Elment a Theodore Roosevelt Park mellett a Nyugati Nyolcvanegye­dik utcán, balra fordult a Columbus Avenuen. A Természettudományi Mú­zeum épülettömbje mintha elvágta vol­na a napot, egy fényes körcikk látszott csak a vörös tető felett. Befordult a Nyu­gati Hetvenkilencedik utcába. Elhagyva az Amsterdam Avenue sarkát talált nyit­va lévő trafikot, bement, vett két csomag Cornell and Diehl #115 Bailey's és két McClelland Banana & Cream dohányt, aztán egy utcai automatából egy New York Timesot, majd a Broadway sarkán felszállt a metróra. Korán ért be az egyetemre. Örült, hogy kollégái - Jo-Anne Kazimiersky, Rebecca Waltrough és Stephen Barten, mindhárman tanársegédek - közül senki sincs még bennt, így nem kellett elkez­% deni a szokásos napot indító, világról- magánéletről-munkáról-karrierről foly­tatott csevegést, melyben egyébként szí­vesen vett részt, kedvelte ezeket az em­bereket, ám most nem lett volna türelme hozzá. Felületesen átfutotta az újságot, aztán elővette a táskájából anyja napló­ját, és fellapozta ott, ahol egy fotó volt beleragasztva. Az történet mellett, mint valami ráadást találta, s ez ütötte igazán szíven éjszaka. A fekete-fehér kép köze­pén anyja áll sötét, hosszú kabátban, ma­gas, egyenes nyakú mintás ingben. Hó­na alatt puska, szíj helyett egy szál ma­dzag tartja a vállán, mely a kabát széles gallérjának szövetébe mélyed. Fekete, a végén felkunkorodó hullámot vető, kö­zépen elválasztott haja a vállára omlik, két tincs a homlokára lóg, eltakarja vé­kony szemöldökét. Nagy, mélyen ülő, mandulavágású két szeme körött sötét karikák, talán a kialvatlanságtól, mosoly bujkál bennük, ahogyan kicsi szája szög­letében is, a telt ajkak találkozásánál, klasszikus vonalú ovális arcán is elége­dettség, öröm. Boldognak tűnik, ami­lyennek ő nagyon ritkán látta. Mögötte egy férfi áll, háttal a kamerának, svájci sapkát visel meg hosszú bőrkabátot, bal­ra néz, látszik valamennyi keménynek tetsző, szögletes arcából is. Távolabb, a háttérben egy romos ház, nincs fala, a maradványok fogazott, szabadon lifegő vezetékvégektől rojtosnak tetsző téglaso­rából lehet következtetni egykori voltá­ra, sötét foltokként ásítanak a helyiségek, előtte jól kivehető törmelékhalom, mel­lette háttal álló apró, kabátos alak, hajá­ból ítélve nő. A kép jobb oldalán, anyját karolva egy fiatal, vékony, magas férfi, az apja. Hosszú, felhajtott gallérú, dere­kán övvel összehúzott ballonkabát van rajta meg kalap, illetve annak csak a fele látszik, mert a tetejét lemetszette a fotó széle ugyanúgy, ahogyan testének bal ol­dalát függőlegesen, nagyjából a kalap ka­rimájának vonalában. Kerek arc, magas homlok, vastag, szinte vízszintes szemöl­dök, keskeny vágású, összehúzott sze­mek, széles, inkább tömpe orr, nagy száj, valószínűtlenül vastag ajkakkal. Komo­ran néz, mintha erősen figyelne, kémlel­ne valamit, ugrásra készen, nyoma sincs rajta az anyján látható elengedettségnek. A fotó a Paris Matchban jelent meg, hogy mikor, azt nem lehetett tudni. Anyja - amennyiben ő tette - úgy vágta ki és ragasztotta be az élőfej egy részleté­vel együtt, hogy megmaradt a magazin neve, de a dátum nem. Nézte a képet, és arra gondolt, mennyire felszínesen él az ember, hány önönmagában is érdekes és fontos momentum maradt észrevéden számára évekig, évtizedekig, élethosszig­lan is akár, hacsak valami hirtelen ki nem emeli a emlékezés félámyékából, fóku­szálva mintegy a figyelmét, hogy azután csodálkozzon, megdöbbenjen és mérge­lődjön egyszersmind, hiszen mindvégig természetesen és tudottan ott volt, csak alatta annak a küszöbnek, ahonnan a dolgok felmerülnek, hasonlatosan ah­hoz, mint mikor egy ismerős helyiség­ben a kiégett villanykörtét jóval na­gyobbra cserélik, s az erősebb fényben kirajzolódnak addig elsikkadt részletek, hajszálrepedések a falon, apró hepe­hupák, karcolatok, horzsolások a parket­ten, a sarkokban megbúvó finom, áttet­sző pókháló... & Folytatjuk Brém-Nagy Ferenc Összegyűrt homokban éltető erek... Összegyűrt homokban felsejlő erek, egymásra préselődött múlt, megalvadt idő. Ha erre tévedünk, maguktól lassúbbodnak meg lépteink. Mintha félnénk va­lamitől. Mintha éreznénk, mindaz, mi elsüllyedt egykor, tovább létezik, mo­zog, formálódik, átalakul lent a mélyben, a lábunk alatt. Zsigereinkben növő rettegés. Csapdákat sejtünk a mélyedésekben, a dűnék mögött, a homok foly­ton változó szeszélyes fodraiban. Tartunk minden szembejövőtől. Idegenek az arcok, a szavak, a gesztusok. Körvonalazhatatlan veszély lakozik minden moz­dulatban, legyen férfié, nőé vagy gyermeké. Elmennénk innen szívesen. Me­nekülnénk. De az út nem megspórolható soha. Vánszorgunk hát tovább, min­denre készen. Néha szél támad, magával ragadja a könnyű homokot. Elsötétül az ég. A nap halovány koronggá fakul. Fedezéket keresünk. Szánk, orrunk, fülünk, szemünk megtelik századok alatt csiszolódott apró porszemekkel. Befurakodnak ruhánk alá is, megtapadnak verejtékező testünk hajlataiban. Szúrnak, égetnek kegyet­lenül. Dörrenések valahol a homályban. Célba vesznek bennünket láthatatlan elleneink. Akit eltalálnak közülünk, an­nak véget ér e gyötrelmes utazás. Le­roskad, kiömlő vérét gyorsan felissza, testét hamar magába fogadja a falánk homok. Időnként mintha szabadulni akarna, / megmozdul a föld is. Áttetsző víz tör fel belőle ilyenkor, akárha könny lenne, vagy sűrű, nyúlós olajat izzadt ki ma­gából. Széles és mély repedések nyíl­nak. Bennük hajdani falak részletei raj­zolódnak ki, talán egy kastély, egy há­rem, egy börtön egymásra tornyozott kövei, mozdulatban merevedő embe­rek konzerválódott teste. Élhettek tán nyugodt életet, de lehetnek tömegsírba vetett legyilkoltak is. Elül a vihar. Megyünk tovább. Tud­juk már, múltunk és jövőnk egylénye- gű: sejtés. Közöttük homok van, út, szél és ránk-ránktörő félelem.

Next

/
Thumbnails
Contents