Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-01-06 / 233. szám
2006. JANUÁR 6. Irodalom MAGYAR SZÓ —A HÍD 17 Sósméz (37) Brém-Nagy Ferenc (...) Ekkor érzékelte, hogy önkéntelenül meggyorsította lépteit. A Belvedere Kastély mellett három férfi egy nagyobbacska avarkupacot rakodott fel éppen egy kisteherautóra. Két lovas rendőr állt mellettük, beszélgettek. A lovak megmegmozdultak, mintha menni készülnének, orrlikaikból, miként kéményekből a füst, elnyúló felhőkben távozott a hideg miatt látható levegő. Mögöttük a széltől fodrozódott a Belvedere tó zöld-barna víztükre. Elment a Theodore Roosevelt Park mellett a Nyugati Nyolcvanegyedik utcán, balra fordult a Columbus Avenuen. A Természettudományi Múzeum épülettömbje mintha elvágta volna a napot, egy fényes körcikk látszott csak a vörös tető felett. Befordult a Nyugati Hetvenkilencedik utcába. Elhagyva az Amsterdam Avenue sarkát talált nyitva lévő trafikot, bement, vett két csomag Cornell and Diehl #115 Bailey's és két McClelland Banana & Cream dohányt, aztán egy utcai automatából egy New York Timesot, majd a Broadway sarkán felszállt a metróra. Korán ért be az egyetemre. Örült, hogy kollégái - Jo-Anne Kazimiersky, Rebecca Waltrough és Stephen Barten, mindhárman tanársegédek - közül senki sincs még bennt, így nem kellett elkez% deni a szokásos napot indító, világról- magánéletről-munkáról-karrierről folytatott csevegést, melyben egyébként szívesen vett részt, kedvelte ezeket az embereket, ám most nem lett volna türelme hozzá. Felületesen átfutotta az újságot, aztán elővette a táskájából anyja naplóját, és fellapozta ott, ahol egy fotó volt beleragasztva. Az történet mellett, mint valami ráadást találta, s ez ütötte igazán szíven éjszaka. A fekete-fehér kép közepén anyja áll sötét, hosszú kabátban, magas, egyenes nyakú mintás ingben. Hóna alatt puska, szíj helyett egy szál madzag tartja a vállán, mely a kabát széles gallérjának szövetébe mélyed. Fekete, a végén felkunkorodó hullámot vető, középen elválasztott haja a vállára omlik, két tincs a homlokára lóg, eltakarja vékony szemöldökét. Nagy, mélyen ülő, mandulavágású két szeme körött sötét karikák, talán a kialvatlanságtól, mosoly bujkál bennük, ahogyan kicsi szája szögletében is, a telt ajkak találkozásánál, klasszikus vonalú ovális arcán is elégedettség, öröm. Boldognak tűnik, amilyennek ő nagyon ritkán látta. Mögötte egy férfi áll, háttal a kamerának, svájci sapkát visel meg hosszú bőrkabátot, balra néz, látszik valamennyi keménynek tetsző, szögletes arcából is. Távolabb, a háttérben egy romos ház, nincs fala, a maradványok fogazott, szabadon lifegő vezetékvégektől rojtosnak tetsző téglasorából lehet következtetni egykori voltára, sötét foltokként ásítanak a helyiségek, előtte jól kivehető törmelékhalom, mellette háttal álló apró, kabátos alak, hajából ítélve nő. A kép jobb oldalán, anyját karolva egy fiatal, vékony, magas férfi, az apja. Hosszú, felhajtott gallérú, derekán övvel összehúzott ballonkabát van rajta meg kalap, illetve annak csak a fele látszik, mert a tetejét lemetszette a fotó széle ugyanúgy, ahogyan testének bal oldalát függőlegesen, nagyjából a kalap karimájának vonalában. Kerek arc, magas homlok, vastag, szinte vízszintes szemöldök, keskeny vágású, összehúzott szemek, széles, inkább tömpe orr, nagy száj, valószínűtlenül vastag ajkakkal. Komoran néz, mintha erősen figyelne, kémlelne valamit, ugrásra készen, nyoma sincs rajta az anyján látható elengedettségnek. A fotó a Paris Matchban jelent meg, hogy mikor, azt nem lehetett tudni. Anyja - amennyiben ő tette - úgy vágta ki és ragasztotta be az élőfej egy részletével együtt, hogy megmaradt a magazin neve, de a dátum nem. Nézte a képet, és arra gondolt, mennyire felszínesen él az ember, hány önönmagában is érdekes és fontos momentum maradt észrevéden számára évekig, évtizedekig, élethossziglan is akár, hacsak valami hirtelen ki nem emeli a emlékezés félámyékából, fókuszálva mintegy a figyelmét, hogy azután csodálkozzon, megdöbbenjen és mérgelődjön egyszersmind, hiszen mindvégig természetesen és tudottan ott volt, csak alatta annak a küszöbnek, ahonnan a dolgok felmerülnek, hasonlatosan ahhoz, mint mikor egy ismerős helyiségben a kiégett villanykörtét jóval nagyobbra cserélik, s az erősebb fényben kirajzolódnak addig elsikkadt részletek, hajszálrepedések a falon, apró hepehupák, karcolatok, horzsolások a parketten, a sarkokban megbúvó finom, áttetsző pókháló... & Folytatjuk Brém-Nagy Ferenc Összegyűrt homokban éltető erek... Összegyűrt homokban felsejlő erek, egymásra préselődött múlt, megalvadt idő. Ha erre tévedünk, maguktól lassúbbodnak meg lépteink. Mintha félnénk valamitől. Mintha éreznénk, mindaz, mi elsüllyedt egykor, tovább létezik, mozog, formálódik, átalakul lent a mélyben, a lábunk alatt. Zsigereinkben növő rettegés. Csapdákat sejtünk a mélyedésekben, a dűnék mögött, a homok folyton változó szeszélyes fodraiban. Tartunk minden szembejövőtől. Idegenek az arcok, a szavak, a gesztusok. Körvonalazhatatlan veszély lakozik minden mozdulatban, legyen férfié, nőé vagy gyermeké. Elmennénk innen szívesen. Menekülnénk. De az út nem megspórolható soha. Vánszorgunk hát tovább, mindenre készen. Néha szél támad, magával ragadja a könnyű homokot. Elsötétül az ég. A nap halovány koronggá fakul. Fedezéket keresünk. Szánk, orrunk, fülünk, szemünk megtelik századok alatt csiszolódott apró porszemekkel. Befurakodnak ruhánk alá is, megtapadnak verejtékező testünk hajlataiban. Szúrnak, égetnek kegyetlenül. Dörrenések valahol a homályban. Célba vesznek bennünket láthatatlan elleneink. Akit eltalálnak közülünk, annak véget ér e gyötrelmes utazás. Leroskad, kiömlő vérét gyorsan felissza, testét hamar magába fogadja a falánk homok. Időnként mintha szabadulni akarna, / megmozdul a föld is. Áttetsző víz tör fel belőle ilyenkor, akárha könny lenne, vagy sűrű, nyúlós olajat izzadt ki magából. Széles és mély repedések nyílnak. Bennük hajdani falak részletei rajzolódnak ki, talán egy kastély, egy hárem, egy börtön egymásra tornyozott kövei, mozdulatban merevedő emberek konzerválódott teste. Élhettek tán nyugodt életet, de lehetnek tömegsírba vetett legyilkoltak is. Elül a vihar. Megyünk tovább. Tudjuk már, múltunk és jövőnk egylénye- gű: sejtés. Közöttük homok van, út, szél és ránk-ránktörő félelem.
