Amerikai Magyar Szó, 2005. október-december (103. évfolyam, 223-232. szám)
2005-10-07 / 223. szám
28 MAGYAR SZÓ-A HÍD Irodalom 2005. OKTÓBER 7. Balra nyugszik a nap (30.) Técsy Sándor A Bánát fővárosában A fenti nevet a köznyelv Temesvár városára használta. Egyik legrégibb, legnagyobb és legszebb települése az elszakított területeknek, az ország délnyugati részén, közel a szerb és magyar határhoz. Innen indult 1989-ben a Ceausescut elsöprő szél. Gyönyörű várát, széles utcáit, a Lloyd-sor architektúráját ma is ámulva nézik a nyugatról odavetődött látogatók. A városon keresztül lehet sétálni, anélkül, hogy kilépj a Béga partjain húzódó parkokból. Villamosok és trolibuszok szállítják keresztül-kasul az immár majdnem millió lakóját. A városban Európában először volt gázvilágítás. A főtér egyik végén áll az Operaház, kétoldalt márvány és gránit paloták. A nagy tér másik végét a román székes- egyház zárja le. Ha autóval közeledsz, a tornya 20 kilométerről látható. Mária Terézia kedvelte a várost, "Kleiner Wien"- a kis Bécs néven becézte. De ide száműzte a Monarchia bűnözőit is, akár angol kolleganője az övéit Ausztráliába, úgyhogy a rossz nyelvek szerint minden tősgyökeres temesvári családfa ágain lóg egy-egy tolvaj vagy kurva. Az első világhábor] után gazdát cserélt, és a második után a mindig is vegyes etnikumú városból lassan eltűntek a szerbek, elvándoroltak a németek, feladták államosított üzleteiket a zsidó kereskedők, és mára alig maradt 35000 magyar nemzetiségű lakosa. Az utcákat ellepték a Moldovából hozott románok és romák, akik aztán tettek róla, hogy mára olyan legyen az egész, mint egy nyomasztó előadás, gyönyörű, klasszikus díszletek között. '68 nyarán a román Führer eljött szónokolni az Operaház balkonjáról a cseh válság békés megoldását kérve, három évtized múltán ugyanonnan követelték az eltávolítását. (Sic transit...) A hadseregtől 15 nappal később engedtek el, hogy letöltsem a fogdái napokat. Ténferegtünk a kaszárnyában, loptuk a konyháról a fát, hogy tudjuk kifű- teni a kis hálószobát. A szakács, egy homokos Ploiestiről, ellátott kajával minket, felforralta, megfűszerezte a cujkát. Január harmadik hetében megkaptuk az útiokmányokat, vonatjegyet, és irány haza. Sok idő nem volt már, éppencsak visszaszokni a civil holmikba. Hamar tem a temetőbe. Kora délután volt, január vége, egy-két embert láttam, biztosan közelmúltban elhunytak sírjánál. Furcsa kép volt a behavazott temető. A hó csikorgott a csizmám talpa alatt, a kék ég alatt csend volt, szinte derűs csend. A hófútta síron egy friss csokor, megfagyva az eldőlt konzerves- dobozban, amit az ismeretlen gyászoló vázának használt. Felállítottam, de újra eldőlt, vissza a mélyedésbe, amit már a napfény alája olvasztott, hát úgy hagytam. Lesepertem a pádról a havat, leültem. Ki tudja, mikor jövök megint? A temetőből a Várra lehetett látni, ott láttam négyünket, Ilut, Zsuzsót, Lacit és magamat, mint egy nagyon régi fényképen. Elbúcsúztam gondolatban, megfogadtam, hogy bárhonnan egyszer egy évben visszajövök. Akkor még sejtelmem sem volt, hogy ez 12 év múlva majd tíz óra repülést jelent. Eltettem a fagyott virág egy szirmát, az úton hazafelé az Oroszlán vendéglőben, hátul a konyhán, csak úgy állva megittam egy rumot. "Mehet még egy?" - kérdezte a pincér. "Vendégem vagy" "Jöhet" "Ne felejts el minket, Sanyi! Ez a te városod" "Tudom". Megöleltük egymást és hazasétáltam. Otthon átöltöztem, kapcát tekertem, gyapjúzokni alatta, s rá az Apám egyik gumicsizmája. "Hová mész így kiöltözve?" - Anyám nem hitt a szemének. "Felmegyek a Csererdőig" "Megfagysz, vegyél jégeralsót" "Már vettem. Két óra s itt vagyok." Mióta a Cigánytelep alá költöztünk, az egyik kedvenc helyem volt a nagy tölgyerdő. Oda mentem fel sízni, oda vittem Pikit, a tacskómat, ott lőttünk célba Győry Béla bácsival, Bercivel, a fiával, oda mentünk fel néha Ildikóval, pokróccal, és órákat töltöttünk a füvön, Apámmal arra kerültünk néha, mikor kivittük hancúrozni a kutyákat. Az erdő szélén, mogorva öreg különc, harminc méterrel a többi fától állott egy magányos tölgy. Az én fám. Ott pihentem meg a dombramászás után, onnan néztem ezerszer a várost. 12 éves lehettem, Édesanyám lefényképezett alatta. Most, tíz év után, leültem alája, a fagyott hóra (jól jött a jégeralsó). Néztem a várost, ahogy elnyeli az alkonyat. Messze már kigyúltak az ablakok. Jobbra láttam a Számítógépgyár hosszú épületét, a szürkülő égre kirajzolódott a Kistemplom, a Vártemplom, a Városháza tornya, s alattuk közöttük a többi épület, az elemi, a Bolyai, a Színiakadémia, amit csak a szívem láttatott velem. Csak bámultam, míg már kezdett rám sötétedni, és már a jégeralsó sem tartotta a frontot. Nem sírtam, de éreztem, hogy valami nedvesség a szemem sarkába fagy. Mert mindig szép volt ott fenn, de mindig le kellett jönni. Minden hegyről le kell jönni egyszer. Bandukoltam lefelé a havon, már feltűntek a cigánytelep első viskói. Mindjárt otthon leszek. De aztán nemsokára megint elmegyek. Vár a sablon, amit mindig utáltam, a "Nagybetűs Élet". Mikor beszédtechnika vizsgára készültem, felmentem a hegyre, s az erdő és a rét magányában hangosan gyakoroltam, Adyt, József Attilát, Labist és Eminescut hallott tőlem az öreg tölgy. Most Páskándi Géza kísért a havas mezőn: (Városom emléke) A dombtetőről már láttam a házunkat. Amikor beléptem az ajtón, olyan meleg fogadott, és nem a fűtés melege, valami, amit csak abban a házban éreztem. Anyám nevetve fogadott "Hű, de piros az orrod!". Apám nézte a TV-t. "Vacsorázunk? Mit ennél?" "Ami van." A rum és a csípős levegő csikaszéhessé tett. Ezúttal Anyám nem fintorgott, mikor bekaptunk egy kis szilvóriumot. Felséges vacsora volt. "Ilyet egyhamar nem eszem" "Majd ha hazajössz" - mondta Apám. Bulgár vörösbor volt, Shipka. Elszívtunk egy cigarettát, ideje volt lefeküdni. Mikor megcsókoltuk egymást, mind a hárman sírvafakad- tunk. Folytatjuk Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! visszajött a bunda melege, és a lábam hamar elfelejtette az otromba bakancsot. Az Apám disznósültjei, Anyám cukros fahéjas almáspitéi tettek arról, hogy a gyomromba is visszaköltözzön a Kánaán. Mostmár komolyabb volt a búcsúzkodás, mert tudtuk, hogy immár - ha nem is végleges - közeli és kézzelfogható. Mindenhova gyalog mentem, az agyam szinte le akart fényképezni mindent, a gyermekkor csodáit, a kamaszkor emlékeit, arcokat, épületeket, hogy aztán a magány nehéz pillanataiban, az egyedüllét enyhítésére kivetíthessen találomra valamit, egy villanást a múltból, ami elhessent minden bánatot, szomorúságot. Nanókával hosszan emlékeztünk, a gyerekkori gazemberségekre, Apóka folytatásos - regény estéire, és Ilura, Ilura, Bura, aki már három éve nem volt velünk. A Várból átmenPáskándi Géza: Városom emléke Ez hát a város. Síkjain keltem, pihentem halmán. *íllk l# Itt szakítottam, édenest játszva, legelső almám. Hívén, hogy nincs szebb átok, se mámor, vétek se alma, S akit itt szültek, egy vágya lesz csak: itt meg is halna. Képzeletemben ringtak a pálmák, lengett a cédrus, Állat üvöltött, s szelídítőik, Aesopus, Phaedrus, _ • _ La Fontaine kezén csattog a Morál, kegyetlen ostor, Ütő megőrül és a megütött gödörbe fordul. Ez hát a város, stílusteremtő stílustalanság. Lapos, de rangos alföldi porból rakták a hantját. Temetőjében nyögtek a gótok: barokk a kripta, S csak Biedermeier mosolyog, tudva, hogy mi a titka. Céhes legények nyeltek pofont s szót, majszoltak kolbászt, -t Latin tanárság cívisek ellen hegyezett plajbászt, Szűrösök csíptek farba s becsíptek nyakalva óbort, Tiszteletes jött, templomba mentek: tisztulni jó volt. Ez hát a város. Lapos, de rangos stílusteremtő. Gyászló poroszkált s valahol éppen dudált egy mentő, Valahol éppen harang kondult meg, nagyvásár zsongott, jf " (Ki mit akart vett - tollat kalapra, mentére gombot) Valahol éppen világra jöttem, hallani szépet,- S tán megváltásra cirkalmaztam ki ezt a kis képet."
