Amerikai Magyar Szó, 2005. október-december (103. évfolyam, 223-232. szám)

2005-11-18 / 229. szám

-f 28 MAGYAR SZÓ-A HÍD Irodalom 2005. NOVEMBER 18. Hamlet a Székely földön Ez csak az egyik bizarr fordulata volt Dukász színházpolitikáj ának. Azelőtt már Othello színpadra került, de most, a felfrissített gárdával a Nagyasszony­nak grandiózus tervei voltak. Országos publikumnak készített repertoárt. Tenessee Williams, Shakespeare, Ta­mási Áron és Joseph Heller darabjai keltek életre. Én így jutottam a Tom ju­nior, Fortinbras és Henderson őrmester szerepéhez. Az utóbbi, a Megbombáz­tuk New Havent főszerepe az egyik örök kedvencem, a másik Fejenagy ko­vács A Helység Kalapácsa (Cseresznyés Gyula rendezte) színpadi változatában. Közel kétszázszor hallgattam, ahogy a főleg falusi tömeg végig visítja az elő­adást. Aztán voltam a Halál az Illyés darabban, a Dupla vagy semmiben, vol­tam Mihai elvtárs egy pártos darabban, Wesselényi bizalmasa egy helyi szerző drámájában, Söller Úr Goethe egyetlen vígjátékában, a Bűnrészesekben, öttagú szereposztás, felejthetetlen turnék, ami­ket Fülöp Kala végigultizott velünk, miközben szívta a pipáját. És ott voltak a szilveszteri műsorok. Villámtréfák, sok zene. Volt annak egy külön csengése, hogy magyarországi könnyűzene ("Hull a hó a kéklő hegye­ken"). De újra én voltam a sábeszgoj, én énekeltem a kötelező román számot. A hat Sepsin töltött évad után mi maradt belőlem? 25 év múltán, egy svédországi előadás után a háziasszony - Sepsi szü­lötte - elkezdett emlékezni, áradozni. Már azt hittem, mennybe megyek, mikor feltette a szónoki kérdést: "És tu­dod, miben voltál a legjobb? Tudod?" Nem tudtam, de vártam egy listát... "A kabaréban, mikor énekelted, hogy Hull az elsárgult levél." Hát, Herr Einstein, minden relatív, de ez is több, mint sem­mi. Egy sláger. Ennyi. Egy darab, egy szerep örökre meg­maradt bennem. A csombordi Borásza­ti Szakiskola igazgatója, Csávossy György, írt egy verses darabot, a bor "feltalálásának" körülményeiről. A per­zsa Sah hadvezére, Gülbád (ez voltam én) hoz a győztes hadjáratból aranyat, myrhát, egy rableányt (ez volt Borbáth Otti), és valami furcsa gyümölcsöt. Be­leszeret a rableányba, szökés, elfogatás, közben a gimilc erjed, ájult őrök, halál- büntetés, feltápászkodó (másnapos) ka­tonák, happy end. Czakó Ádám zenéje, így született "Az édes méreg". Nekem bemutatkozás volt. Kiss Attila őrült öt­letei (rokkával hajtott elektromos man­dolin-szerenád, hogy mást ne mondjak) pazar, színes kosztümök, Kőmíves Minya örökké fals eunuchja, nincs hely az egész gárdát felsorolni, de még a nagy öregek is élveztek benne lenni. Bejártuk vele Erdélyt, fergeteges si­ker, dőlt a színháznak a pénz. Nekem si­kerélmény volt, ami a Cukorgyár után rámfért. Ä baj az volt, hogy egy amo­lyan kisvárosi fordulat alapján az Élet megismételte a színpadon történteket. Ottit nem lehetett nem szeretni. Mi pó- lyás korunktól ismertük egymást, szülé­ink úgyszintén. Kicsit untuk Sepsit, ki­csit elvágyódtunk, egyivásúak, egyidő­sek voltunk, hát miért ne... Hát azért ne, mert én csak másodhegedűs voltam. A prímás egy nagy sztár volt, aki évek óta vált, és hullámzó viszonyukban az alsó pontokon én voltam a mankó. De annyira szerettem, hogy ez sem zavart. Aztán ők újra lebegtek, a papa megkért, hogy tűnjek el a lánya életéből, és egy szép este vége volt. "Miért nem pró­bálsz átmenni Magyarországra?" Meg­néztem, mintha először látnám. Elme­di állatorvos, Apám barátja, engedé­lyezte egy disznó leölését, és 5 lej fejé­ben, hogy a tulajdonos is jól járjon, kap­tunk egy vizespohár szilvát, egy nagy flekként vastag szelet házikenyérrel, ko­vászos uborkával. De Sepsiről mentem Brassóba meg­hallgatni Sergio Endrigo koncertjét (va­lamikor Temesváron Ferenczy Csongi kiszedett a zuhany alól, "Gyere gyorsan, megy a nótád") és ugyancsak Sepsiről mentem Bukarestbe, megnézni a Royal Shakespeare Company két előadását. Tíz év múlva derült ki, hogy a majdani feleségemmel egy teremben ültünk. Az első évemben lehetett, hogy a Súgás teraszán ülve dermedten néztük, ahogy eg)' sosem látott márkájú, idegen rendszámú, nyitott sportkocsi cikázva áthúz a szemközti oldalra, a besatírozott részen otthagyja a kocsit, és átvágva a busz előtt, bejön, üdvözöl egy pár em­bert, hátbavág másokat, és széles vi- gyorral rendel "Sanyikám, mindenki­nek egy túrt!" "Jól van, Sanyikám, szí­vem!" Az egyik Náci Sanyi bácsi, a pin- cellér, a másik Kátó Sándor, volt katona, volt tanító, volt boxbajnok, minden netelre akkoriban nem gondoltam. És aznap éjjel, akaratlanul a fülembe tett egy bogarat, ami aztán addig piszkálta a fülemet, míg az ötletet tett követte, és 75 -ben kishíján a pécsi színház színé­sze lettem. De addig még sok-sok kilométeren át rázott a Skoda-busz, és ment hátul a "piros-negyven-száz Ultimo", kontra- rekontra-szubkontra, csak az utolsó, a mollkontra után Fedák Sári helyett Dukász Anna volt. Esténként néztük, ahogy a csorda hazajön, ahogy a tehe­nek lefordulnak az útról a házuk előtt, a gazdasszony már várja, a fej és után megtelik a Kultúrház terme, és a Fejenagy kovács kalandjai Botka Laci­val, az ötvenkilós Kántorral való balhé­ja elfeledtet nyomort, kollektív gazdasá­got, kommunizmust, kisebbségi sorsot, és Szemérmetes Erzsók áriáival Dukász egyik tapsot a másik után kapja, aztán vége. Többnyire összehoztak egy rövid bulit (újra kinyitották a kocsmát), aztán ki-ki haza a maga valóságába. A sóvára­Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! volt, később színész lett, Sepsi, Temes­vár után Szegeden, és közben egy féltu­cat magyar filmben szerepelt (Ménes­gazda, Nyolcvan huszár, stb.) Ma Sze­geden szomszédom. A Súgás teraszán ültünk, mikor meg­jelent egy jóképű szőke fiatalember. "Az igazgatót keresem" "Én vagyok" - mondtam. "Jöttem az állásért a zenekar­ban" "Lássuk, mit tudsz?" Bementünk a színházba, és egy óra múlva tudtam, hogy egy zseni. Másnap elvittem AZ Igazgatóhoz: "Moldova északi részén kapott tanári állást. Temető." "Ha meg- szerzitek az ottani Tanügytől a feloldo- zást, jöhet." Ez akkor majdnem lehetetlen volt. Ott kellett helytállnod, ahová Pártunk és kormányunk küldött. Elutaztunk Iasiba. (Jászváros, csak sokan nem tud­ják.) Laci a hotelben bánta a napot, mi­kor velem találkozott, én elmentem a megyei Főtanfelügyelő feleségéhez, előadtam a könnyes történetemet. Az asszony, szipogva azt mondta, egész biztos, hogy meggyőzi a férjét, és meg­lesz a papír. Csak attól féltem, nehogy legyen egy zongorája, és odategyen, ját­szani már valamit. Visszautaztunk Szerkesztette: Kertész Gabriella Sepsire. Én már szabadságon voltam, vártam az útlevelem "Magyarba". Sö­röztünk, múlattuk az időt, Laci a postát leste. És megjött a papír, Fornwald László a Színház zongoristája lett, éve­kig jártuk az országot, míg meg nem nő­sült és el nem ment Szatmárra. Aztán évtizedek teltek el, míg a 90-es évek kö­zepén megjelent Amerikában. Negyed­század után ott folytattuk, ahol abba­hagytuk. Dukásznak voltak jó húzásai. Kolozs­váron Horváth Béla felfedezett egy szö- szi kislányt, angolszakost, a diák színját­szók között. Bevitte a Színházhoz, ki­sebb szerepekre. Dukász elmarta tőle, és Dálnoky Zsóka (az édesapja, András, híres váradi színész) lett a sepsiszent­györgyi Színház üdvöskéje. Addig ze­néltek együtt, hogy egybekeltek, el­mentek Szatmárra. Megszületett a kis­lányuk. Elváltak, de civilizált, értelmes emberek módjára. A lányuk ma Buda­pest egyik legígéretesebb sztárjelöltje: Fornwald Andrea. Zsóka a szegedi Bar­tók Művelődési Ház igazgatója, sok fel­lépést és sok zsűrizést adott nekem, aminél nagyobb élvezet nem volt szá­momra. Ebben a Nyugatot majmoló vi­lágban tizenévesek Kosztolányit, Szabó Lőrincet szavalnak. Ráadásul jól. És ott volt Sepsin a törzsgárda, Zsol­dos Árpi (Táti, nemrég ment át a Tejút valamelyik teátrumában szervezni egy igazi angyalkórust), Visky Árpi, akiről már köteteket írtak, ("öngyilkossága" még ma is rejtély.) és akinek Csoóri Sándor verset dedikált, Király Jóska bá­csi, Bokor Ilona, évtizedekig férj-feleség partnerek, Fekete Gyula (Othello), a Darvas-dinasztia, Dezső, Anna, és Laci fiuk, akire most kesztyűként illene Tevje. (Az ötvenes években játszották a Szent Johannát, a vén zugkommunista Shaw darabját. Cauchon püspök rászól Johannára "Vond vissza, vagy nézd mi vár!" és a csuklyában, nagy pallossal ál­ló hóhérra mutat. A főpróbán egy főelv- társ őrjöngött "Ki követte el ezt a politi­kai hibát? Önök az osztályellenség mal­mára hajtják a vizet! Ki az a felelőtlen egyén aki a Párt titkárára merte osztani a Hóhér szerepét?" És a csuklya mögé más került, a népi hatalom becsületén nem esett csorba. Az más kérdés, hogy a kollektivizálás alatt a párttitkárok pél­dát mutattak a verőlegényeknek a kulá- kok puhításában, azaz puhára verésé­ben.) Benczédi Sanyi, Bálint Péter Veszprémben végezték, Borbáth Otti Kecskeméten, Katona ingázott Kolozs­vár és Petri László New York-i műsorai között, Ferenczy Csongor a Nemzeti er­délyi származású tagságát gyarapította, Kőmíves Minya maradt, László Karcsi, katolikus örmény, volt párttitkár ma­radt, és több botváltás után a Vásár­helyről jött Nemes Levente vette át az immár "Tamási Áron Színház" igazga­tását. A valamikori végzős kölykök let­tek a veteránok. (Nem tudom, Veress Lacit hogy lehet "Laci bácsinak " szólí­tani.) És akkor Dengyel Iván Andor, Vá­radról, a Sing-Singben lakótárs, sokszo­ri partner, ma Budapesten sztár, vigyo­rogva megjegyezné "Hát Sanyikám! Nem egy jópofa dolog ez?" Folytatjuk Balra nyugszik a Nap (35.) Técsy Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents