Amerikai Magyar Szó, 2005. október-december (103. évfolyam, 223-232. szám)
2005-11-04 / 227. szám
20 MAGYAR SZÓ-A HÍD Közélet 2005. NOVEMBER 4. Emlékezés Nt. Oláh Károly Eddig nem beszéltem el a Forradalomban való részletes részvételemet, mivel felkértek, hogy írjak, hát összeszedtem emlékeimet papírra tettem és megosztom veletek. Nem tettem dicsekvésre valót. Nálam sokkal többet tettek a névtelenek. Az én tetteim, mint egy mákszem eltörpülnek a nagyok tettei és a hősi halottak helytállása mellett. Szeretettel írtam nektek, fogadjátok szeretettel, hiszen sokan nem is éltetek akkor, amikor ez történt. Majdnem 50 éve. A természetnek, áfáknak, a növényeknek ennyi idő semmi, de nekünk halandóknak, bizony bosszú idő. Emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. így is lehetett élni és részt venni abban, amiben akkor kötelesség volt Benne lenni! Folytatás előző lapszámunkból (...) Erzsébetre is hívtak, nem messze az unokatestvérem lakásától, náluk laktam sok évig a Pöltenberg utcában a Lázár utcai iskola mellett. Erzsébeten is sebesülteket kellett felvenni. Könnyű sérülésük volt és kicsit elbeszélgettem velük az erzsébeti harci helyzetről. Címet cseréltünk és fel is kerestem őket a lakásaikban, még a harcokról híres Juta dombra is kivittek. így lett pár erzsébeti jó barátom, akik a pesterzsébeti harcokban vettek részt. Ott voltam a Köztársaság téren is a pártház ostrománál. Az aljas pufajkások, ÁVO- sok, az épülethez közel engedték a harcosainkat. Amikor már vagy kétszázan voltak, akkor a pufajkások sorozat tüzet adtak le a fegyvereseinkre. Sok volt a halott és a sebesült. Az egyik kollegámat itt lőtték le, amint rohant a hordágyon vitt sebesülttel, vöröskereszttel a fehér köpenyén. Ezt az aljas csalogató manővert háromszor tették meg az AVO- sok. Na de nem tartott sokáig a becstelen aljas életük, mert egy páncélos mellé jött még kettő és elkezdték belőni ágyukkal a pártház ablakait. Erre megadta magát az AVO! A jogosan felbőszült tömeg, valósággal kezeikkel szedte darabokra a Pártházból kijövő új kék rendőrruhába és új honvédségi csizmába bújt ÁVO- sokat. Három halott ÁVO- st a lábuknál fogva felakasztották a fákra és leköpdösték élettelen testüket. Hogy így elveszítette józan gondolkodását az ott levő tömeg az azért volt, mert az ÁVO- sok gazemberül tőrbecsalták harcosainkat. A nép ítélkezett! Egy még élő AVO- st elkaptunk, körülvettük vagy tízen és kiabáltam, hogy ezt most ne bántsátok. Erre majdnem agyonlőtt engem egy harcos fiatal, mondván, hogy én is AVO- s lehetek, mert védem az elfogottat. Gyere velem a Dudásékhoz, mert oda visszük kihallgatásra! Erre megnyugodott. De eközben egy harcos megfogva a puskájának a csövét, a puskatussal odavágott az AVO- s- nak, akinek szétloccsant az agyveleje az ütéstől és azonnal meghalt. A kihallgatásra vitel oka a következő volt. Soha nem felejtem el, hogy november 3 előtt a pártház előtt álltunk és éreztünk dön- getéseket a föld alól. Nem tudtuk, hogy mi lehet az. Állítólag az elfogott forradalmárokat tartották ott az egyetemistákkal együtt. Azok talán, kiakartak törni és valami nehéz tárggyal döngethettek valamit. Érdemes lenne ennek utána nézni!. Markoló gépet is hoztak, de rossz helyen ásott. Másnap akarták folytatni a munkát, nem lehetett, mert visszajött a vörös horda. November 3-án hajnalban ágyúdörgésre ébredtem. Rosszat sejtettem. Visz- szajöttek Budapest ostromára az oroszok. A harcok fellángoltak, sok volt a sebesült, megállásunk nem volt. Éjjel-nappal hordtuk a sebesülteket golyózáporok közepette. November 6-án kértek, hogy vigyek haza egy anyát, a néhány napja született csecsemőjével a "Lordok Házába." A "Lordok Háza" végeredményben egy szegény ház volt. Amikor a Dohány utcában haladtunk, hirtelen lövéssorozatot hallottam. Feküdj!.... kiáltottam és én a kormánykerék alá feküdtem, bal kezemet a volánon tartva, a jobb kezemmel megnyomva a fék pedált. Eközben jött a második sorozatlövés. A kocsi megállt. Vártam, hogy mi lesz,. Egyszer csak éreztem, hogy valami folyik az arcomon. Odanyúltam, és amikor a kezemre néztem, láttam, hogy vér. Gondoltam, hogy meglőttek és kérdeztem magamban, hogy élek- e? Csipkedni kezdtem a bőrömet, hogy érzem- e vagy nem? Éreztem, sőt ránéztem kísérőmre Bede Karcsira, akiből dőlt a vér. Az ő vére folyt az arcomon. A lábammal kinyitottam az ajtót, kiugrottam az autóból és befutottam egy nagy boltíves kapu alá, ahol vagy tizenöten voltak fiatal szabadságharcosok fegyveresen. Visszanéztem az autóra, de ott nem mozdult senki. Kértem a fiúkat, hogy hozzuk be a vérző barátomat. Nem, nem lehet, mert lőnek! Erre odaszaladtam az autóhoz, bal kezemmel ki akartam nyitni az ajtót, de nem tudtam, mert a bal karomba olyan erős fájdalom jött, hogy képtelen voltam kinyitni az ajtót. Bal karomra néztem és láttam, hogy a kardigánom ujja csupa vér és cafatokban van. - ez az ereklyém most is megvan, - féltve őrzöm -! Tehát én is kaptam a sorozatból, de higgyétek el, hogy csak olyan két finom tapintást éreztem a karomon akkor, amikor a lövedék és a 18 szilánk a karomba került. Látták a fiúk, hogy nem lőnek és odajöttek, hogy segítsenek kiszedni a sebesült Karcsit az autóból. Kivették és a boltív alatti baloldali lakásba vittek mindkettőnket. Hoztak egy nagy bögre meleg teát, idd meg kéréssel. Amikor egy hajtásra lenyeltem az utolsó kortyot, akkor éreztem, hogy nem tea, hanem rum volt! Ez aztán elaltatott és a Péterffy kórházban ébredtem fel. Karcsi ott feküdt mellettem, feje bekötve. Szülei ott álltak az ágya végében. Beszéltek hozzá, de ő néma volt. Miután szüleinek elmondtam, hogy mi történt, szülei hazamentek. Az elnémult és a bal oldalára megbénult Karcsi barátom felém fordult, és a szája szélén egy kis mosolyt véltem felfedezni. Kérdeztem az orvost, hogy miért nem adta jelét Karcsi annak, hogy meglátta a szüleit. Igen, válaszolta az orvos. Az agynak az a része sérült meg, amely e rég történteket raktározza. Én új voltam neki és azért emlékszik rám. Végeredményben három lövedéket kapott. Kettőt a bal vállába és egyet, hátul a koponyába, ő hősi halottja lett a Szabadságharcunknak, meghalt. Testvére Laci tizenöt évet ült a börtönben a harcok miatt. Nekem szerencsém volt. Igaz, hogy a bal kezembe vett dolgokat nem tudtam elengedni, de az orvos azt mondta, hogy ez azért van, mert az egyik szilánk egy radiális ideget vágott el. Ez az ideg sarjadó ideg, tehát megtalálják majd egymás idegvégződéseit. Hat hónap után ez meg is történt, de a tizennyolc szilánk az még mindig benne van a karomban, kisebb-nagyobb gondot okozva. Pár nap után jött a hír, hogy az oroszok az ÁVO-sokkal szedik össze a sebesülteket, gyömöszölik be őket a tankokba. Meneküljünk azonnal. Elhagytam a kórházat és vidékre mentem. Szüléimhez féltem hazamenni Ukk (Zala megye) községbe, mert hírt kaptam, hogy ott kerestek. Karácsony után egy éjjel mégis hazamentem, de kértek szüleim, hogy azonnal tűnjek el, mert állandóan keresnek, ezt a postás mondta el nekik. Dudarra mentem és onnan indultam el nyugatra. Oriszentpétemél léptem át a határt 1957 január első hetében. Osztrák földön a Jennersdorfi vöröskereszt vitt fel Bécs-be kezelésre és helyeztek el a Stiff Gasse-i belügyi minisztérium által fentartott menekült Lágerbe. 1959- ben jöttem Amerikába. A Rutgers egyetemen dolgoztam, mint főmérnök helyettes. 1995 ben mentem nyugdíjba. 1996- ban egy szívoperációm volt, aorta billentyűt cseréltek. 1998- ban beiratkoztam a New Brunswick-i, NJ Theologia Seminarium- ba. 2004 május 11-én szenteltek fel, de már 2000- tői a Wharton, NJ-ben lévő Hungarian Presbyterian Church-ben szolgálom az Urat és a gyülekezetemet Isten jóvoltából, immár hatodik éve. Nem bántam meg azt, amit tettem. Hős nem lettem, mert ugye csak azok a hősök, akik elesnek a haza védelmében, a harcokban, vagy valami más módon életüket adják hazájukért. Ha menni kellene ma, akkor ismét megtenném azt, amit megtettem Hazámért. Fájdalommal gondolok szülőföldemre, ahova már csak, mint turista járok, de véglegesen visszatérni nem tudok. Gyötör a honvágy, de feleségem, Ágnes itteni munkája miatt, nehéz lenne otthon új egzisztenciát teremteni nekem 76 évesen. Fáj a szívem, nagyon fáj az elhagyott hazámért. Nem tudok szívet cserélni. Igaza van a bölcs mondásnak, hogy "Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!" Ha pedig a történteken elgondolkodom, akkor arra a következtetésre jutok, ami nagyon megnyugtat, hogy akik részvettünk az 1956 Forradalmában és Szabadság-harcában, elmondhatjuk: "Megtettük azt, amit megkövetelt a haza.!" Isten veled Magyarország, drága szülőföldem! Nem tudom, hogy meddig dúdolhatom még a népdalomat, de addig teszem, amíg Isten éltet! Elindultatn szép hazámból, Híres kis Magyarországból. Visszanéztem fél utamból, Szememből a könny kicsordult!... ... Bú ebédem, bú vacsorám, Boldogtalan minden órám. Nézem a csillagos eget, Sírok alatta eleget!... ...Én Istenem rendelj szállást, Mert meguntam a bujdosást, Idegen földön a lakást, Éjjel nappal a sok sírást! Fizessen elő a Magyar Szóra? Hívjon bennünket még ma! 1-877-A-MAGYAR (1-877-262-4927)
