Amerikai Magyar Szó, 2005. október-december (103. évfolyam, 223-232. szám)

2005-10-28 / 226. szám

28 MAGYAR SZÓ-A HÍD IRODALOM 2005. OKTÓBER 28. Balra nyugszik a Nap (32.) Técsy Sándor Egy színészélet stációi: Marosvásárhely Két temesvári évad után, valamivel tapasztaltabban, megértem a napot, amiről titokban mindig ábrándoztam, HAZATEREK, a szülővárosomban le­szek színész, a volt tanáraim között, a városban, ahol eddigi életem nagyrésze telt. A szüleim mellett. Megnősülök, gyerekem is lesz, és abból a társulatból megyek nyugdíjba, aminél jobbat ál­modni sem lehet. Vége az ifjúkor ba­romságainak. Színház, család. Kutyák, sok kutya az udvarban, és sok hétvégi összejövetel. Apám süti a húst, Anyám az almáspitét, Tatár bácsi borát isszuk majd, tiszta Eldorádó.... A színházban vegyes érzelmekkel fo­gadták a jöttömet. Volt, aki szívből örült, volt aki nem hitt a fülének, és volt aki első perctől utált. Már megjártam két főszereppel Erdélyt, a kritika di­csért, és egy csomó dilettáns fogvacog­va nézte, hogy ott vagyok. Harag György megrendezte a Macbethet. Kaptam egy kis szerepet, de Mac- bethtel, Csorbával volt jelenésem. Az­tán megettünk a színpadon egy juhot, csatáztunk, elestünk. (A Macbethben van négy férfiszerep, a többi töltelék.) Mikor hoztam a rossz híreket, Csorba (Macbeth) jól megtaposott, szerencsére posztócipőben volt. "Ezzel a Főiskola óta tartozom. Mit tartottam érted a há­tamat!" Az előadás megjárta Bukarestet is, élveztem része lenni. Főleg figyelni Csorbát, Bácsot, az öreg profi "nemese­ket, titánokat", Viskyt mint bérgyilkost, és főleg Tanai Bellát, mint Lady Mac­bethet. Az egy élmény volt, 20 év után is előjött, mikor néztem Glenda Jacksont. Haraggal nagy kiváltság volt dolgozni. Tanultál, minden próba min­den percében, szakmát, technikát, fe­gyelmet. És szóbakerült az "Egerek és emberek", Lennie volt életem egyik sze­repálma (csak Steinbeck akkor, a világ­nak azon a felén csúnya fiú volt, mert dicsérte a vietnami háborút, és remélte, hogy a komcsiknak magja sem marad.) Temesvárra még visszajártam az évad végéig, Balázst játszani. Vásárhely-Ko- lozsvár, Kolozsvár-Temesvár, repülőn két óra. Megfizettek az előadásokért, jó élet volt. És akkor a vásárhelyi Színháznál el­kezdődött egy perzsavásár: két hónap alatt három igazgató, egy sem írt alá szerződést, Harag elment Újvidékre vendégrendezni, velem a kutya ^eúívtö- rődött. Mindenki vonogatta a villát, tárta szét a kezét, de titokban ujjongtak, hogy hoppon maradtam. Sinka felaján­lotta, hogy visszavesz, de abban nem láttam fantáziát (lakás nincs). Nem volt mire várni, mert Vásárhelyen az új vég­zősök elfoglalták a kiadott helyeket. Egy este a Cafe Centralban találkoz­tam filmesekkel. Egy bukaresti színész elitta a vonatját, reggelre kellett helyet­tesítés. így lettem a "Vállas tizedes", Sütő András forgatókönyve, "Zászlós Demeter ajándék élete", háborús film, nácikkal, honvédekkel és hős román hadfiakkal. Engem két perc alatt meg­lőttek. De arra a két percre filmszínész voltam. Szét kellett néznem megoldásért. A Cukorgyár egyik mérnöke, három ko­nyak után rám kérdezett "Akarsz me­lót? Holnap menj a dirihez, és mondd, hogy Lengyel Laci küldött." Másnap felvettek a Cukorgyárba, mert Lengyel Laci küldött. "És a szín­ház?" - kérdezte Apám. "Leszarom. Osszák egymás közt." Három napig hordtam a zsákokat, teherautó-raktár. Meglátott Laci, fogadásból 150 kilóval a hátamon. "Sérvet akarsz? Holnap mész az elosztóba. "Egy fél kilométerre a gyártól elágazott az út. Répaszezon volt, jöttek a teherautók. Az elágazástól jobbra volt a gépi lerakás, egy szerken­tyű megbillentette az autót, s mehetett újabb fuvarért. Balra vasvillás mo- kányok szedték le a répát. Ez időbe tel­lett. Mármost minden sofőr mellékest csinált. Két fuvar közt maszekoltak, költöztettek, csubukoltak (a csubuk tö­rök eredetű szó, olyan mint a baksis, azaz borravaló, mellékes, extra pénz a zsebbe). Mind a gépre akart menni, mert az idő pénz. Nekem listám volt, egy oszlopban a közeli, a másikban a tá­voli falvak. Jött a kamion. "Állj, fuvarle­velet!" Megnéztem a listát. "Balra". ‘'Fő­nök, sietek. A feleségem kórházban van". "Anyósomat költöztetjük". "Meg­jött a bútorom!". A listára böktem. "Lá­tod ezt? Balra!" "Főnök, adok egy Tu­dort" (ez 25 lej volt) "Jobbra". És így a szegény mokányok kevesebbet vasvil- láztak, a sofőrök tízszer annyit vissza­csináltak, a répa is bejött, és délre, mire végétért a jövés-menés, 300 lej volt a zsebemben. Kettőkor bementem az Olga cukrász­dába. Ott volt Godot (Vajda Jocó, ha­lott), Ughy Miki, (aki megevett csukott szájjal egy zsemlét, halott), Hodos Laci, a költő (Állítsátok meg a Földet, le aka­rok szállni), Visky Árpi ("Itt van a cu­korbáró, megjött a gyarmatokról!" - mondta, mikor meglátott - ő is halott), Mandel Gyuszi, elemiből cimbora, drá­mai bariton (halott) és Bámbó Marika, szép fekete cigánylány, mindenki ked­vence, már hozta a kávékat, mindegyik mellé rumot. És ittuk a "mérgeskávét", osztottuk a semmit. A Nagy Magyar Semmit. Néhány nap múlva az aranybánya bezárult. Hívott az igazgató. "Menj a munkaügyi osztályra". Már megkaptam a munkakönyvem, azt akarták látni. A Munkaügyi hivatal­ban volt 100 moldovai, 40 cigány és én. "Mai, asta!" (Te, izé!) szólt rám egy hi­vatalnok. "Add ide a könyvedet, itt a számod, várj kinn." Örültem, mert a 140 dolgozni vágyó káderből 120 do­hányzott, és nem hiszem, hogy egy is tudta, mi a szappan. Kinn mégis friss volt a levegő. Tíz perc múlva kijött ugyanaz a hivatalnok "Domnu Tecsi!" (Técsy úrrá léptem elő) "Tessék bejön­ni". Á munkakönyvemmel bevitt egy másik irodába, leültetett. "Önnek nem ide kell jönnie. Ön a Megyei Kultúrosztályhoz tartozik". "De én a cu­korgyárban dolgozom..." "Ön nem dol­gozhat a Cukorgyárban. Egyetemet végzett, a szakterületén kell maradnia. Törvény. Ha a Színháznál nincs hely, majd elhelyezik a Rádiónál, újságnál, vagy a tanügyben. Nem végezhet fizi­kai munkát. Holnap reggel menjen a Kultúrához". Kikísért, ott álltam a tűző napon, és evett a fene, hogy nem csinál­hatok azt, amit akarok. Lementem az Olgába. Mérgeskávé mindenkinek, az utolsó. Visky egy perces néma felállást javasolt. "És most mi lesz, Sándorom?" "Még egy mérgeskávé." "De azután?" erősködött. "A franc tudja. Apámék nyakán nem élhetek. Valami lesz". Min­denki együttérzően hallgatott. Végtére is egy haver leesúszófélben van. Aztán testületileg elmentünk a Vikkend- telepre, és éjjel négy órakor már senki sem emlékezett semmire, főleg arra, hogy volna valami baj... Másnap este Anyám azzal várt, hogy Dobos Imre és Bratescu kerestek Sepsi- szentgyörgyről. Dobos Cibi volt Szabó Lajika után a legjobb karakterszínész, akit valaha lát­tam. Visszahívtam őket, tudjam meg, mi van. "Öt nap múlva Vásárhelyen van a Színház. Dukász akar beszélni ve­led. Ide akar hozni." Az előadásuk után a Maros vendéglőben találkoztunk. Is­mertük egymást, Dukász sokáig Vásár­helyen játszott. "Dédelgetett álmom, hogy magát szerződtessem, egy feltétel­lel: Leteszi a poharat. Áll az alku? Ját­szani fog, a lakást megoldjuk. Igen, vagy nem?" Á sepsiszentgyörgyi volt az a szín­ház, ahová államvizsga után nem fogad­tam el a kinevezésemet. De azóta sok minden változott. A régi diri leköszönt, Dukász frissítette a gárdát, a valamikor végvárnak számító színház új helyet foglalt el az erdélyi ranglistán. Németh Lászlót, Görgey Gábort, Tamási Áront játszottak, színtiszta magyar város, ro­mán tagozat nélkül, jártam már ott Fü- löp Ildikóval... "Mi a rosseb?" - gondol­tam. "Ha nem smakkol valami, majd odébb állok. Szép lett volna idehaza, család, flekkének, vizslák, nyugdíj, de nem így alakult..." "Köszönöm az ajánlatot. Elfogadom." "Október végén várom". "Ott leszek, s, hogy lássa, kivel van dolga, szilveszterig egy kortyot sem iszom." "És aztán?" "Egy pohár pezsgőt". "Kíváncsi vagyok" - mondta, és paroláztunk. Akkor nem sejtettük, hogy ez a parola egy 25 éves viszony kezdete, amit majd átível Sep- siszentgyörgy, New York és Toronto színpadán, San Francisco egyik filmstú­dióján, hogy többszáz előadást játszunk majd partnerekként. Akkor csak azt tudtam, hogy a vajaskenyerem megint a jó oldalán landolt. Nem kullogok vissza Temesvárra, nem lesem, hogy végre va­laki leszerződtessen Vásárhelyre, nem lógok 25 évesen a szüleim nyakán, végülis egy jó színház aktív tagja leszek. Színész. Apám biztatott: "Keresd meg Darkó Zsigát és Simó Ferkót", Anyámat ettől kilelte a hideg. Egy sebész és egy ideg- gyógyász, mielőtt felszabdalták a Ma­gyar Autonom Tartományt, őket Há­romszékre helyezték, Apámmal hár­masban legendás mulatozásokat csap­tak. "Csibikém, az az idő eltelt, ezek be­folyásos emberek, barátaim... Én nem vagyok ott, ha Öcsinek kell segítség..." És újra csomagolás, búcsú, irány az új város, az új Színház, az új élet. Már nem érdekelt a vásárhelyi szín­ház, a kellékesnél zajló manipulációk, aki kölcsönökkel tömte a fejeseket, és promoválta a gyagya fiát, az elvtársak ellenállása, hogy nehogy egy magyar hazakerüljön, gyökeret eresszen, az évek óta kispadon ülők kaján öröme. Ha nem kellek nekik, ők sem kellenek ne­kem. Újra mennem kellett. Kellett? Igen, mert az a másik út, amin a jó elv­társak jártak, nekem nem tűnt járható­nak. Megint csak Ady lett a sláger, A ló kérdez: "Kocogok, lógok köveden úton, s hogy merre megyek, niagam sem tu­dom". Egy évvel azelőtt stoppoltam, a sepsiszentgyörgyi Színház busza vett fel. Eltöltöttem velük két napot, Fülöp Klári rántottáját azóta sem tudom elfe­lejteni. 20 tojásból készült. Nos, lássuk mi lesz? Mikor Dukász Anna érdemes mű­vésznővel lejattoltunk, 1971 kora ősze volt. Folytatjuk Szerkesztette: Kertész Gabriella

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents