Amerikai Magyar Szó, 2005. október-december (103. évfolyam, 223-232. szám)
2005-10-28 / 226. szám
20 MAGYAR SZÓ-A HÍD KÖZÉLET 2005. OKTÓBER 28. Emlékezés Nt. Oláh Károly Eddig nem beszéltem el a Forradalomban való részletes részvételemet, mivel felkének, hogy írjak, hát összeszedtem emlékeimet papírra tettem és megosztom veletek. Nem tettem dicsekvésre valót. Nálam sokkal többet tettek a névtelenek. Az én tetteim, mint egy mákszem eltörpülnek a nagyok tettei és a hősi halottak helytállása mellett. Szeretettel ínam nektek, fogadjatok szeretettel, hiszen sokan nem is éltetek akkor, amikor ez tönént. Majanem 50 éve. A természetnek, a fáknak, a növényeknek ennyi idő semmi, de nekünk halandóknak, bizony hosszú idő. Emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. így is lehetett élni és részt venni abban, amiben akkor kötelesség volt Benne lenni! Eléggé nagy feladat, 49 év múltán beszélni dicsőséges Magyar Forradalmunkról és a magyar nép 1956- os Szabadságharcáról, mivel megszámlálhatatlan sok írás látott ebben az ügyben már napvilágot. Újat írni, olyat mondani ami érdemleges, hát az nagy feladat. Mivel az ujjaink sem teljesen egyformák kezeinken, úgy az 1956- os Forradalomban és a Szabadságharcban való részvételek, élmények, tragédiák is mind-mind különböznek egymástól. Ezért csak is azt írhatom le, amit én láttam a saját szemeimmel, ami csak is velem és körülöttem történt 56-ban és utána. Előre bocsátom, hogy csak egy egyszerű részvevője voltam a Forradalomnak és a Szabadságharcnak. Tettem azt amire kértek, addig ameddig lehetett megtettem mindent amit meg kellett, hogy tegyek. Valami különös érzés megy át rajtam minden év októberében és ez egyre erősödik bennem, október 23 közeledtével.. Elérzékenyülök a nagy magyar Októberek idején...el-elsírom magamat a múltra emlékezve...és már évtizedek óta ezekben az októberi napokban felcsendül fülemben egy kedves, magyar népdal, dúdolgatom, az eredeti szöveg megváltoztatásával... és úgy érzem, hogy együtt énekelem mindazokkal, akik körülöttem voltak a harcokban, akikkel el kellett hagyjam szülőföldünket, akik örültek a győzelemnek és akik mellettem mosollyal az arcukon haltak hősi halált, mert tudták, hogy a Magyar Szabadságért ontották ki drága magyar vérüket. A népdal dallama most is itt cseng a füleimben... hallgassátok csak, vag)r énekeljétek velem együtt... ott vagyok most a pesti utcán 27 évesen és indulok menteni a magyar életeket, aztán vége... menekülünk... Elindultunk szép hazánkból, Híres kis Magyarországból. Visszanéztünk fél-utunkból, Szemünkből a könny ki csordult... Peregnek a könnyeim, mert látom a sok elesett harcost, bajtársam vérét, amint a győzelemben hitt mosolyával az arcán hal meg a karomban, utolsót dobbanva a jó magyar szíve. Aztán elindultunk, jöttünk, mert menekülnünk kellett a szabadságunkat tankokkal tipró, könyörtelen vörös hordák és kiszolgálóik elől, hogy életünket mentsük. Kétszázezer és megannyi magyar velem együtt menekült nyugatra akkor. Kérem magam, kérdezik sokan mostani fiatalok, hogyan is kezdődött mindez? Emlékeztek rá? Akárcsak Trianonban, a második világháború végén is, összeültek a nagyhatalmak urai, hogy ismét halálra, szabadságának elvesztésére ítéljék Magyarországot. Eleinte két lépést előre, egy lépést hátra taktikával kezdte előretörését a bolsevizmus, a kommunizmus égisze alatt. Elkezdődtek a politikai cirkuszok, az ártatlan magyar vezetők kivégzései, legjobbjaink bebörtönzése kitalált rágalmak alapján. Mindszenthy hercegprímás bebörtönzése... csengőfrász...stb! Az AVO kegyetlen terrorja irtotta a magyarságot.. Ezért az elégedetlenség egyre nőtt az országban, mert a magyar Nenzet, az mindig a szabadságát szerető Istenfélő hazafiakból volt, van és remélem, hogy lesz! 1956 októberében végleg elfogyott a nemzet türelme. Forrongott az ország apraja nagyja. Éreztem, hogy történni fog valami, de hogy Forradalom és Szabadságharc lesz, arra nem mertem gondolni. Emlékszem rá, mintha csak ma történt volna. Október 23-án mentem haza munkámból, a Budapest csillebérci Központi Fizikai Kutató Intézetből. A villamos ablakán kinézve láttam, hogy nagyon sokan sietve visznek plakátokat és ragasztják az oszlopokra. Amint kiszálltam a villamosból, azonnal elolvastam egy plakátot Nem mást, mint a 16 pontot láttam, amely követeléseket tartalmazott. Nem hittem a szemeimnek! Jaj Istenem, ha csak a fele is valóra válna, de jó lenne. Ezeken töprengve indultam a Múzeum kőrútról a Puskin utcai albérleti lakásom felé, amikor megláttam a Rákóczi úton hömpölygő tömeget, amint a Parlament felé tartottak. Egységesen harsogta a tömeg, vagy négyezer ember teljes torokkal, hogy: "Aki magyar velünk tart!" "Ruszkik haza, ruszkik haza"...stb. Nem tudtam ellenállni és magam is a tömegbe álltam és örömkönnyek közepette menetelve kiáltottam én is azt, amit a sok ezer honfitársam. Soraink egyre szaporodtak. Amikor az Országházhoz érkeztünk, akkor láttam, hogy más irányból is jönnek a tüntetők hasonlókat, harsogva kiáltva. Sötétedéskor már tízezren voltunk a téren. Az egyik kis csoport Nagy Imrét követelte, hogy szóljon hozzánk. Jött is Nagy Imre és a hangszórókon keresztül megszólított bennünket az ismert jó öblös mikrofon hangjával. Azzal kezdte a megszólítást, hogy: Elvtársak! Erre a tömeg a torkába fojtotta a szót, mert a tízezer ember azzal válaszolt, hogy nem vagyunk elvtársak. Még kétszer megpróbálta az elvtárs szót, de nem hagytuk, hogy folytassa. Erre változtatott és a "Drága Magyar Honfitársaim!" megszólítást alkalmazta, amit nagy örömmel elfogadtunk. Beszélt és éreztük, hogy szívéből jönnek a szavak, amelyek reményt adtak egy kibontakozásra a kommunista terror alól való felszabadulásra. Egyszer csak, vagy százan bekiabáltak, hogy azonnal menjünk a Rádióhoz, mert Gerő beszél és ezt meg kell akadályozni. A tömeggel elindultam a Magyar Rádióhoz, ahol már állt a bál. A kék sávos ÁVO lőtt a tömegbe. Számos halott és sok sebesült volt már akkor, amikor odaértünk. Egy katonai teherautó állt a Bródy utca sarkán és fegyvereket osztogattak a katonák. Nekem egy 9mm- s Frommer revolver jutott, amelyet zsebre vágtam, mert kérték tőlem, hogy segítsem vinni a sebesülteket. így kerültem a Péterffy Sándor utcai kórház Szabadságharcos, Nemzetőr csoportjához, ahol kitartottam egészen a november 6- i sebesülésemig. Egy huszonhárom éves építészmérnök, Bede Karcsi lett a társam, ő ott lakott a kórház mellett, de soha nem ment haza, mert sok volt a tennivalónk a sebesültek szállításával. Amikor elcsendesedtek az első harcok, akkor jött hozzám pár ember és kérdezték, hogy mennyire értek az autókhoz. Hát nem sokat, de valamit konyítok hozzá. Elmondták, hogy egy telepen van vagy párszáz teljesen új Povjeda orosz személy gépkocsi, de nem tudják beindítani őket, segítenék- e? Természetesen, volt a válaszom és el is indultunk egy öreg, fekete amerikai Buickkal a telepre. Megállapítottam, hogy az elosztó-fejből hiányzik az úgynevezett "pipa" és ezért nincs gyújtás. Hozták a raktárost és lerajzoltam, hogy milyen alkatrész kell. Odavezetett bennünket egy nagy dobozhoz, amely tele volt a keresett alkatrésszel. Azon a napon öt autót vittünk be a kórházhoz, Két nap múlva már hűlt helye volt a telepen a Povjeda gépkocsiknak. Nekem is jutott egy természetesen kórházi szolgálatra. Ezzel mentünk küldöttségekkel hivatalos utakra. Elfogott AVO- sokat ezzel az autóval vittük Dudásék- hoz a volt Népszava épületbe kihallgatásra. Egyik éjjel újságírókat kellett kivinnem Újpestre, és amikor a Nyugati pályaudvarnál jobbra fordultam a Váci útra, akkor egy golyózáporba kerültem. Lehúztam jobbra, megálltam, revolverrel a kézben a tér felé mentem, megállapítani, hogy kik lőttek ránk. Nemzeti színű karszalag volt rajtam. A gyenge lámpafényben sötét alakokat láttam, vagy nyolcat. Kérdeztem, fiuk, miért lőttetek ránk? Mert nem álltái meg azért! Vedd tudomásul, ha nem állsz meg, akkor kilőjük a szemedet! Feleltem, hogy jó páran vagytok, de még az autómat sem találtátok el. A helyzet az volt, hogy amikor igazoltatták az autókat, akkor előfordult az, hogy AVO- sok ültek az autókban és lelőtték az igazoltatókat. Hát e miatt a sötétből kiabáltak, hogy álljunk meg, amit én nem hallottam. Másnap reggel láttam, hogy három lövedék a Povjeda hátsó lökhárítójába fúrt lyukakat a vezető oldalon, de senki nem sérült meg. Egyik nap a Mária utcába kellett kimenni sebesültekért. Lövöldözések közepette mentünk. Hirtelen két orosz katona elénk ugrott, ránk szegezve a géppisztolyaikat. megállást parancsoltak. Kiszállítottak bennünket, és bevittek egy kapu alá. Na Karcsi, mondtam a barátomnak, most itt a vég, ezek lelőnek bennünket. Pisztolyom a nadrágszíjam alatt volt a kabátom alatt. Szerencsére nem kutattak át bennünket. A kapu boltíve alatt feküdt vagy nyolc meglőtt ruszki, kettő még élt. Intett az orosz a géppisztolyával, hogy rakjuk be a két sebesültet. Könnyebbség fogott el, mert tudtam, hogy megúsztuk, és rövidesen mehetünk vissza. Igen ám, de eközben a forradalmárok felszedték a megbontott macskaköves utcát és nem tudtunk kimenni az Üllői útra. Odajöttek hozzánk, megkérdezték, hogy miért jöttünk. Elmondtam, hogy parancsra, a Péterffy kórházból, mert sebesültek vannak itt és be kell vinni őket a kórházba. De ti orosz katonákat szedtetek fel, miért? Mondtam, hogy én nem tehettem arról, ami történt, mert a két orosz elénk állt...mi ezt láttuk, mondta az egyikük. Hát akkor most mi lesz?... mert, tényleg itt vannak magyar sebesültek. Hát mi lenne válaszoltam, kitesszük a két ruszkit és elvisszük a magyarokat. Úgy is lett. Az árkokon keresztbe lefektetett deszkákon keresztül mentünk ki az Üllői útra és így vissza a kórházba. Pár nap után amikor elcsendesedtek a fegyverek, a harcok megszűntek,a feladatunk az lett, hogy az Üllői úton elesett orosz katonákat kellett teherautóra feldobni. Némelyik olyan erős sorozat lövést kapott, hogy amikor feldobni akartuk a teherautóra, a testük kettévált, és hanyatt estünk a vértől ázott úton a vérpocsolyákban... Folytatjuk
