Amerikai Magyar Szó, 2005. október-december (103. évfolyam, 223-232. szám)
2005-10-21 / 225. szám
2005. OKTÓBER 21. MOZAIK MAGYAR SZÓ-A HÍD 29 Levetették a sáros, vizes öltözéket, megvacsoráztak és lefeküdtek ők is. Vacsora közben megbeszéltük, hogy ma már nem indulunk el. Ott töltjük a vasárnapot és kipihenve magunkat, gyalog indulunk neki a határnak. Vasárnap csendes volt a falu. Mi ki sem mozdultunk a szobából, csak ha az udvaron lévő WC-re kellett menni valakinek. Akkor is csak úgy, hogy a háziasszony előbb kiment a kapuhoz, megnézni, nem jár-e valaki az utcán... Elérkezett az este, az indulás ideje. Megvártuk amíg a falu nyugovóra tért. Elbúcsúztunk a ház asszonyától, megköszöntük a szállást és a szíves vendéglátást. Tudtuk, ha elfognak bennünket, rájuk is börtön vár. Az udvar hátsó részén hagytuk el a portát, s csendben, nesztelenül lopakodtunk kifelé a faluból a kertek alatt. Elől a vezető fiatalasszony férjével, mögöttük mi libasorban. Amikor a határba, a sáros szántóföldekre kiértünk, a műútról bizonyos távolságban haladtunk tovább. Ha az úton egy gépkocsi lámpája feltűnt azonnal hasra vágódtunk, megvártuk míg elmegy, csak úgy folytattuk tovább utunkat. Néha az oroszok meg a magyar határőrök fellőttek egy-egy világító rakétát, s persze ilyenkor is azonnal lehasaltunk, s lapítottunk a sárban mindaddig, amíg a rakéta világított. Közben patakhoz értünk. Sekély volt a víz, itt-ott jég fedte. Nem volt széles, de átugrani nem tudtuk. Bottal állapítottuk meg, milyen mély. Mivel én birgerli csizmában voltam, a többiek meg félcipőben vágtak neki az útnak, én cipeltem át őket a hátamon. További pár órás gyaloglás után egy széles, mély mesterséges árokhoz értünk. Szerencsére csak az előző napok esővize gyűlt össze benne, de egymás segítése nélkül nem tudtunk átkelni rajta. Én csúsztam le elsőnek, utánam a Kanadában élő barátom ereszkedett le. Átvittem a vízen, ott a vállamra állva felkapaszkodott. A többiek is mind így jutottak át, s végül engem is felhúztak a gödörből. Az árok déli részén vastag, vasból készült andráskeresztek voltak a földbe betonozva - tankcsapdák. Része lehetett ez a Rákosiék által épített határzárnak, amelyet abban az időben készítettek, amikor Tito még "az imperialisták láncos kutyája" volt. Mentünk tovább. Egyszercsak kakaskukorékolást hallottunk, amelybe néha egy-egy kutya ugatása is vegyült. Falu közelében lehetünk - állapítottuk meg. De, hogy hol vagyunk, azt a vezetőnk sem tudta. Már régen át kellett volna érnünk a határon. Talán eltévedtünk? - gondoltuk rémülten, de később kiderült, hogy nem. Bolytól délkeleti Péterffy Gyöngyi Emlékezzetek hős 56 os magyar ifjúság Szent tüzekből # szabadságharcod a lángoló harag |'' egekig kiállt hozta létre a csupasz kezekkel forradalmakat jrj | a tankhadak ellen az-56-os • a kis PESTI SRÁC magyar ifjúság legyőzte a halált haragja egyből harcolva - harcolt bátorsággá vált tovább csak tovább és harcbaszállt a kommunisták ellen Megtört a jég kik eszeveszetten _ megtört a rendszer osztottak halált % Vvasfüggönyök omlottak nemzetirtó halált rendre Mi volt a vétked s már hántolnának drága nemzetem bátor ifjúság hogy prédalesők de hőstettetek prédája lehess történelmi tett nem ismerve a szellemetek győztes mértéket s határt a világok felett csak folyt a halál örökkön éltek csak folyt a halál a nemzet nem felejt a Duna vize ha bevallhatná emlékezzetek - emlékezzetek rányba ez volt a legközelebbi határszakasz. Közben egészen megközelítettük a falut és letelepedtünk egy szénaboglya tövében. Fáradtak és elcsigázottak voltunk. Elhatároztuk, hogy ketten bemennek a faluba és megtudakolják, hol is vagyunk. Sorsot húztunk, hogy eldöntsük kik indulnak a felderítésre. Mielőtt elindultak, várandós feleségem kérte őket, hozzanak egy pohár vizet, mert nagyon szomjas. Bekopogtak az első házhoz. A felébred háziak, még mielőtt a barátaink egy szót is szólhattak volna, erélyes hangon, szinte kiabálva utasították el őket:- Azonnal menjenek el! Nekünk nem szabad éjjel szóbaállni senkivel sem. Börtönt kap, aki idegeneket segít vagy akár csak szóba áll velük.- Egy terhes asszony van velünk, egy pohár vizet kér.- Szó sem lehet róla! Nem adunk! Ha nem mennek el, azonnal hívjuk a rendőrséget.- Rendben van, elmegyünk. Csak annyit mondjanak meg, hogy hívják ezt a falut.- Udvar - felelték.- Akkor jó helyen vagyunk - mondta vezetőnk. - A falut megkerüljük és amikor a túlsó oldalán elérjük az utat, akkor már Jugoszláviában leszünk. A falu utolsó házánál van a határsorompó. Azonnal elindultunk és egyszer csak elértük a műutat. Ahogy világosodni kezdett, bementünk az út mellett álló kukoricaszár boglyához, letelepedtünk a kévékre és megreggeliztünk. Innen jól belátható volt a táj déli irányba. Nem messze tőlünk, gazdasági épületeket fedeztünk fel.- Nézzétek! - kiáltott fel az egyik társunk. - Az épület tetején vörös csillag van! Biztos, hogy Jugóban vagyunk! Nálunk a forradalom alatt minden vörös csillagot levertek. Felálltunk és halkan elénekeltük a Himnuszt, majd egy utolsó Istenhoz- zádot mondtunk Hazánknak: Isten veled Magyarország! Ki tudja, látunk-e még?! Aztán elindultunk az ismeretlenségbe, egy ismeretlen élet felé. Utóirat: A kádári enyhülés után, amikor "fasiszta kóbor ritterek"-ból "külföldre szakadt hazánkfiai" lettünk, egyik társunk hazavitte gyermekét bemutatni a nagymamának, felkereste Sztálinvárosban a volt kollégákat is. Elmondták neki, hogy néhány héttel a menekülésünk után, sokáig kerestek bennünket. Keresték a fegyvereket, a kézigránátokat, amit a Duna-parton elástunk. Ma már azt is tudjuk, hogy azért rendelték el a határzárat, azért állították vissza a határsáv-rendszert, hogy a további meneküléseket megakadályozzák és elkezdhessék a megtorlásokat, a szabadságharcosok összeszedését és kivégzését. Egy Kossuth-idézettel zárom emlékezésemet, amelyet 1849-ben a szabadságharc elbukása után mondott, de amely gondolat 1956-ra is érvényes: "Mi harcoltunk, ha nem is győztünk. Ámbár hazánkat nem mentettük meg, de a zsarnokságnak útját álltuk. Majd ha történelmünket megírják, elmondhatják rólunk, hogy ellenálltunk." John Fürst Az 56-os fáklyát magasra tartsd! Korunk rohanó világában nem lehet helyben járni, s ölbe tett kézzel várni a nagy változásokat. Közös hangunk érces erejével kell eltiporni a reformoktól rettegő, demagóg diktátorokat! Meddig kell még hajladoznunk a véres kezű tirannusoknak, kik degradáló parancsukkal évtizedek óta kiraboltak, s butítottak mindnyájunkat! Hol az emberi jog és az eszme szabad áramlása, mely régóta követel drasztikus társadalmi változásokat? Megalkuvó féreg, ki csúszva-mászva morzsáért alázkodik a népbutító "elvtársaknak", kik reszketve érzik recsegő birodalmuk agonizálását. Balga nyájként tovább ne hallgassatok! Ébredjetek, szunnyadó, bólogató jánosok! Volt már '56, s éreztük csodás szelét a forradalomnak, de barbár muszkacsizma letiporta álmainkat és ideáljainkat. Mily csodás érezni, felvirrad egy új korszak hajnala: letaposott szele feltámad a demokráciának, az emberi jogoknak, és a szólásszabadságnak. Csodálkozó robotok .1. kérdik tőlem gyakran: Ha verselek, vagy politizálok, mi haszna? Vihogva tanácsolják: csak lapítsak, kussoíjak, akkor nem vesztem el a kényelmes pozíciómat. Megjósolták: aki ez nem érti, az örvény lehúzza, eltűnik a mélybe, az örök némaságba, vagy koldusként, tengődhet a poéta barátjaival. Juszt is, politizálok! Vitriolba mártott toliam ne kímélje a forradalom hóhérait! A messzi távolból féltve követem a csírázó eseményeket eg)' jobb sorsra méltó világban: a szívemben lüktető drága kicsi hazámban. New York, 1988. október 23.
