Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)
2005-07-15 / 211. szám
4 MAGYAR SZÓ — A HÍD Július 11-13. Fox News Channel Több tucat dzsihádista tért vissza Kanadába az utóbbi években - közölte a Fox hírtelevízióval egy kanadai hírszerző tiszt. A radikális iszlámot vallók közül többen terroristák, a kanadai hatóságok mégsem tesznek semmit, mert kanadai állampolgárokról van szó. A parlament egyik képviselője szerint az illetékesek tisztában vannak a radikális muszlimok kanadai jelenlétével, de megfigyelés alatt tartják őket, ezért nincs szükség az ellenük való fellépésre. A Fox szerint a kanadai közvéleményt sem érdekli jelentős mértékben a dzsihádisták, de amerikai részről attól tartanak, hogy a kérdéses személyek beszivároghatnak az USA- ba északról. Weekly Standard A londoni terrorcselekmények hátterével kapcsolatban a jobboldali Weekly Standard egyik munkatársa arra mutat rá, hogy a terroristák fő pénzügyi forrása nem más, mint Szaúd-Arábia. Bár a szerző konkrét tényekkel nem szolgál, ami összekötné a néhány napja történt terrorista akciókat a közel-keleti királysággal, véleménye szerint több jel is arra utal, hogy az iszlám Wahhabizmus névre hallgató vonalát képviselő szaúdi lelkészek továbbra is a dzsihádot prédikálják, a királyság pedig továbbra is támogatja az iraki terroristákat ugyanúgy, mint az al- Kaidát, annak szövetségeseit és imitátorait. Washington Times Jóllehet az amerikai Börtönhivatal fennhatósága alatt 119 olyan személyt tartanak fogva, akik "konkrét kapcsolatban" állnak nemzetközi iszlamista terrorszervezetekkel, a hivatalnak ennek ellenére sincs egyetlen hivatalos, teljes munkaidőben foglalkoztatott tolmácsa sem, aki az elítéltek kommunikációit figyelné. Charles E. Grassley szenátor mindezt "nevetségesnek" nevezte, véleménye szerint a jelen helyzet "a katasztrófa receptje." A new york-i Charles E. Schumer szenátor úgy véli, "a legkevésbé sem volna szabad megengedni az elítélteknek, hogy rács mögül írjanak leveleket azzal a céllal, hogy’ terroristákat bujtsanak fel, toborozzanak, vagy segítsenek." New York Times Vidéken az utóbbi 1-2 évben rohamosan nőtt az olyan gyerekek száma, akiket azért vesznek el szüleiktől a hatóságok, mert a szülők metamphetamint használtak vagy gyártottak. Tisztviselők szerint a metam- phetamin ilyen járulékos következményei a gyermekek szempontjából rosszabbak bármilyen másik drogénál. (Magyar Nemzet Online) Szerkesztette: Fazekas Krisztina Amerika hírei Horváth Gábor Az amerikaiak negyven százaléka szerint Bill O'Reilly újságíró. A magát "igazságos és kiegyensúlyozott" címkével reklámozó, valójában meredeken jobbra húzó Fox News tévécsatorna kommentátora tényleg nem áll messze attól, amit az átlagember újságírónak vélhet, legfeljebb a vélemény fontosabb nála a hírnél, és nem tartja lényegesnek, hogy egy-egy kérdésben mindkét oldal érvei elhangozhassanak. Az a bökkenő, hogy az Annenberg közvélemény-kutató intézet felmérésében csak a megkérdezettek harminc százaléka vélte szakmabelinek Bob Woodwardot, pedig ő nagyjából a világ leghíresebb "hagyományos" újságírója, és könyvei mellett a The Washington Post hasábjain is fel szokott tűnni. A kollégákat is megkérdezték, közülük O'Reillyt 11, Woodwardot 93 százalék tartja újságírónak. Ebből az következik, hogy az újságíróknak más képük van önmagukról, mint a közönségnek. 1974-ben Nixon azt követően kényszerült lemondásra, hogy7 a Woodward és Bernstein által fellármázott sajtó többé- kevésbé egységesen vetette rá magát a tényekre, a politikai elit, a kongresszus és a legfelső bíróság pedig komolyan vette, hogy itt többről van szó, mint egy személy sorsáról: az elnök helyett, ha már választani kellett, inkább a rendszert védték. Amerika 1974-ben esténként az ABC, az NBC és a CBS híradóit nézte, többé-kevésbé független, nem csak a főkönyveik bevételi oldalát, de társadalmi szerepüket is komolyan vevő lapokat olvasott. A vietnami háború miatt a politikusokból kiábrándult ország bízott a sajtómunkásokban - jobban, mint a választott vezetőkben. Ma már semmi sincs így, amit az is bizonyít, hogy George W. Bush egy hamis ürüggyel indított, eddig sok tízezer emberéletbe és több mint 200 milliárd dollárba kerülő háború közepette is rendíthetetlen nyugalommal kormányozza az országot. Sőt ha alkalom nyílik rá, erkölcsre és szakmai alázatra oktatja a sajtót. Márpedig alkalom mindig akad, aíd keres, az talál. A hagyományos minőségi sajtó utolsó nagy dobása a CNN hírtelevízió negyedszázaddal ezelőtti beindítása volt. A név gyorsan fogalommá, a bolygó kicsiny faluvá vált. 1991-ben, Bagdad bombázásakor és a Gorbacsov elleni pancserpuccs során, illetve 1993-ban, a moszkvai Fehér Ház ostromának napjaiban egy világ nézte döbbenten a képernyőn egyenes adásban zajló történelmet. Az alapító Ted Turner komolyan gondolta, hogy az embereknek szükségük van egy színvonalas, objektív, huszonnégy órás hírcsatornára - és ehhez az igény mellett a technológia is adott volt. Csakhogy Turner ma már nem tulajdonosa a CNN-nek, és a vevő, a Time Warner még az igazgatótanácsból is kiszorította. A sajtó eredeti feladatát komolyan vevő családi vagy szakmai befektetők helyét átvették az adott orgánum működési helyétől sok ezer kilométerre lévő óriáscégek, a szakmai szempontokat elnyomta a részvényesek és a főkönyvelők egyetlen szempontja, a pénz. Az amerikai sajtó sokáig úgy volt szabadelvű, mint ahogy a holló fekete. Ha voltak is kivételek, a szabály azért nem változott: az újságíró mindenekelőtt a közjót és az igazságot szolgálta, csak ezt követhette a tulajdonos érdeke. Ez hosz- szú távon a tulajdonosnak is jó volt, mert vállalkozását a szavahihetőségen alapuló bizalom éltette. A sajtó koncentrációja azonban kiölte a konkurenciát és a bizalmat. A legtöbb helyen már csak egy lap van, az országos tévék híradóit pedig lehetetlen megkülönböztetni egymástól. A médiaóriások már nem annyira a közönség (hová is menekülhetne, hiszen mindenütt ugyanazt kapja), inkább a működésüket szabályozó, a gazdasági környezetüket meghatározó politikusok kegyeit keresik. Ezzel egy időben egy másik folyamat is lejátszódott: a főkönyvelők felfedezték, hogy a radikális jobboldali tartalomban üzlet van. Tizenöt-húsz éve még inkább csak néhány helyi hullámhosszon lehetett igazi, zamatos liberálisgyalázást hallgatni, ma már sok ezer, központosított adón jön Rush Limbaugh, Bill O'Reilly, Sean Hannity, Pat Buchanan, Michael Savage és számos követőjük kőkonzerva- tív mondanivalója. Ehhez persze szükség volt a felkészült, szellemes, saját eszme- rendszerüket értő és azt védeni képes médiaszemélyiségekre is. Az elnök nyugodtan alhat, Nixon óta nagyot fordult a világ. Például azt is megválogathatja, kik kérdezzenek tőle a sajtótájékoztatón. A sajtó ma már nem vetné (veti) rá magát egységesen egy hazugságon kapott elnökre, mint ahogyan azt megtette Nixonnal és nem olyan régen még Clintonnal is. Ha a megmaradt néhány liberális zászlóshajó tüzet nyit, a Clear Channel, a Fox News és az egyre izmosabb jobboldali médiabirodalom többi tagja kötelességének érzi, hogy Iraktól kezdve az alaszkai természetvédelmi körzetben induló olajkitermelésen át a halva született tb-reform-javaslatig bármiről van szó, megvédje az elnököt. Persze nemcsak a sajtó változott az elmúlt évtizedekben, a kongresszus és a Nixon bukásában kulcsszerepet játszó legfelső bíróság is. Ma már nehéz lenne elképzelni, hogy a törvényhozás az elnök pártbeli hovatartozásától függetlenül döntsön, és általában a taláros testület határozatai is az ideológiai törésvonalak mentén húzódnak. A jobboldal ügyesen alkalmazott törvényekkel és még ügyesebb tömegmozgalommal érte el, hogy a sajtóra előbb erényöv, majd szájkosár kerüljön (utóbbival ugatni még csak-csak lehet, harapni viszont már egyáltalán nem). Súlyos bírsággal sújtják a káromkodást és Janet Jackson főműsoridőben előbuggyant fél mellét, ugyanakkor legitim hír, hogy kinek a spermája volt a kosárlabdasztár által állítólag megerőszakolt lány bugyijában, vagy milyen rajz készült a pop királyának nemi szervéről. A Fehér Ház szerint a Newsweek szerkesztőinek kezéhez vér tapad, amiért a lap bizonytalan forrásra hivatkozva azt írta, Guantánamón vécén húzták le a Koránt. Az egykor félelmetes és harcias amerikai sajtóban nagyon kevesen és nagyon csendesen merték megjegyezni, hogy Afganisztánban talán mégsem az újságírók miatt tódult ki a tömeg az utcára. A sajtó megregulázását szolgálja az állami hivatalokban elrendelt szigorú hírzárlat is. A reteszek hatásosak, egy mai Mély Torok sokkal többet kockáztatna, mint az állását és a jó hírét. Manapság kifejezetten rossz néven veszik a "síp meg- fújását", azaz a közvélemény riasztását a rendszeren belül kezelhetetlen ügyekben. Jelenleg börtönben van egy újságíró, aki ugyan nem írt róla, de tudja, és nem hajlandó elárulni, hogy a kormányból ki szivárogtatta ki egy CIA-ügynök nevét. A New York Times riportere, Judith Miller inkább leüli a 120 napos büntetést, mintsem veszélybe sodorja a jövőbeli leleplezéseket azzal, hogy kiadja a névtelenséget kérő forrást. Ugyanakkor Robert Novak konzervatív publicista, az egész ügy kirobbantója, aki egy kicsinyes politikai bosszú végrehajtójaként elsőként elárulta, vagyis nyilvánosságra hozta a CIA-ügynök nevét s azt, hogy az illető mély fedésben a tömegpusztító fegyverek terjedésének megakadályozásán dolgozik, továbbra is háborítatlanul dicséri a republikánusokat. Az ítélet nyomán felzúdult a sajtó, de az utca emberét a dolog alig-alig érdekli. A The New York Times, a CBS vagy a Newsweek egy-egy szakmai hibáját kihasználva a jobboldal a Fehér Ház vezetésével tudatosan és sikeresen rombolja a sajtó hitelét. Egy friss Gallup-felmérés szerint az embereknek már csak 28 százaléka hisz a lapoknak vagy a tévéknek. (Folytatás a követketö oldalon) Vita az amerikai sajtószabadságról SZÁJKOSÁR: ERÉNY? / Újságíró-nemzedékek nőttek fel úgy, hogy azt tanulták, a sajtó valódi hatalom, akár még az elnököt is megbuktathatja. Az FBI egykori igazgatóhelyettese, Mark Felt, altos Mély Torok titkának napfényre kerülése nyomán azonban az elemzők ideológiától és pártállástól függetlenül egyetértenek abban, hogy egyrészt Richard Nixon se csupán két szívós riporter, Bob Woodward és Carl Bernstein miatt mondott le, másrészt egyszer volt Budán kutyavásár. 2005. JÚLIUS 15.
