Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)
2005-07-08 / 210. szám
2005. JÚLIUS 8. Irodalom MAGYAR SZÓ —A HÍD 19 Sósméz (31) Brém-Nagy Ferenc Folytatás- Vártalak - mondta az anyja, amikor ajtót nyitott. - Délután volt itt az Ida, mondta, hogy cívódtatok, aztán elrohantál és nem aludtál otthon. Sírt is.- Hadd sírjon.- Öt is meg lehet érteni. Nem könnyű neki a két gyerekkel. Meg ott van a háztartás is. Egy nőre mindig több hárul. Elfárad. Nem csoda, hogy ingerült néha. De jó feleség, fiam, szeret téged, aggódik érted. Váradi a levette a kabátját és felakasztotta az ajtó melletti fogasra, lehúzta és alá állította a két cipőjét, majd elindult anyja után a szobába, mezítláb a parkettmintázatú, hideg linóleumon, át a zseb- kendőnyi helyiségen, ami egyszerre szolgált előszobaként meg konyhaként; néhány éve egy részét leválasztották fürdőszobának, ő fizette a maszekolásból összejött pénzéből, éppcsak befért a zuhagytálca, a mosdókagyló meg a WC, de legalább anyjának nem kellett többé lavórban mosdani és kijárni a gangról nyíló közös illemhelyre. Eáradt volt, csalódott és ingerült. Anyja, békítőnek szánt szavaival megrepesztette azt a gátat, amely eddig benne tartotta a kavargó indulatot, miként a töltés a megáradt folyó vizét, és most rést találva rázúdult.- Szeret a rossebet - csattant fel Váradi lehuppanva a színehagyott, egykor rozsdavörös, megkopott szövetű két fotel egyikébe, túlkiabálva a szemben álló, meglehetősen hangos televíziót. - Ha szeretne, nem baszogatna állandóan. Szeret? Ugyan. Tudod mit szeret? A fizetésemet szereti. Azt szereti, hogy minden kurva két hétben hazaviszem a zsozsót. És ha aggódik is netán valamiért, az az, hogy mi lenne, ha megszűnne, ha vége lenne, kaput, és neki is meg kellene emelnie a seggét. Váradi már kiabált, mire a mondandója végére jutott.- Mi történt veled, Simon? - kérdezte az anyja meglepődve, elkerekedő szemekkel, szelíd hangon. - Olyan furcsa vagy. Miért baj az, hogy többet akar? Azt szeretné, ha haladnátok, egy nagyobb lakást, ahol mindenkinek rendes helye van. De hát ez természetes...- Ha tényleg akarná, tenne is érte valamit. Attól még senki sem jutott egyről a kettőre, hogy a másikat egrecíroztatta. Egész nap dolgozom, mint a kutya, tűröm, hogy az a szarjancsi főnököm - akkor egyen legközelebb, ha én adok neki - hülyének nézzen, mert élni kell valamiből, aztán hazamegyek, és otthon kezdődik a következő műsor. Ilyen vagyok, olyan vagyok, ezzel sem törődöm meg azzal sem, nézzem meg ezt is, azt is, bezzeg mire jutottak, miért járok kocsmába, miért iszok, miért csinálom ezt meg azt, és mondja, és mondja, míg lila hajat kapok tőle. Na ennek vége van, érted. Vagy befejezi, vagy menjen a picsába. Nekem nem parancsol. Akkor iszok, amikor akarok, akkor megyek kocsmába, amikor kedvem tartja, ott legalább békén hagynak. És egyébként szarok rá, hogy más mit csinál. Percekig csöndben maradtak, a televízió hangja töltötte be a szobát. Anyja szólalt meg először elmerengve.- Ilyenkor teljesen olyan vagy, mint az apád... Váradi dühe csillapodott némiképp, • miután szinte egy levegővel elmondta a magáét, ám e mondat úgy hatott rá, mint kihunyni készülő parázsra a feltámadó szél.- Hagyjál már békében ezzel - kiabálta. - Nekem egész életemben azt kell hallgatnom, hogy ugyanolyan vagyok, mint az apám? Aki persze lelépett, tett rád és rám is, nem is ismertem, örökké csak egy árnyék volt, egy kurva fénykép a falon...- Meghalt - vetette közbe halkan az anyja, hangjában egyszerre érződött megbántottság és megbánás, ha teheti, bizonnyal visszaszívja iménti mondatát, amire momentán ugyanannyi esélye adódott, mint fia lecsendesítésére: semmi.- Meghalt. Amen. Nyugodjon. Biztosan akkor úgy volt egyszerűbb. O megoldotta magának a problémákat és egyúttal minket is elintézett. Miért nézel rám így? Nincs igazam? Ha élne legalább el lehetne küldeni a francba, de így mindig mindenhol ott van, mint valami elbaltázott kísértet. Tőled örökké azt hallom, hogy mennyire hasonlítok rá, annak idején a téren és az iskolában és mindenhol meg azt, hogy nincsen apám, zabigyerek vagyok. Hagyjuk már ezt. Állatira unom. O ő volt, olyan, amilyen, én meg én vagyok, ilyen vagyok, és kész. Puszi. Semmi közöm hozzá. Nem először szólalkoztak össze ezen a témán, Váradiból nem először tört elő a elfojtott fájdalom és keserűség, ám most olyan erővel, hogy anyja jobbnak látta, ha csendben marad. Aggódott a fiáért, érezte, történt vele valami, de nem akarta kérdésekkel tovább spanolni, ismerte, tudta, előbb-utóbb elmondja majd, ahogyan azt is, keményfejű, amiről magától nem beszél, azt úgysem lehet kiszedni belőle.- Késő van - mondta jó negyedórányi hallgatás után, a fotel támlájára hajtott fejjel elbóbiskoló, csapzott és borostás fiára nézve. - Tegyük el magunkat holnapra. (folytatjuk) Brém-Nagy Ferenc Ez az első, ez a ki- tágult pillanat... Ez az első, ez a bezárult pillanat, amelyben határait levetkőzve minden egyszerre, együtt van jelen. Nincs semminek rajzolható saját arca. Számtalan megolvadt elem sűrű folyadéka a tér. Fortyog és habzik. Gyilkos ár, bóját nyelt dagály. Ez az első, ez a pillanat parttalan. Bárki húsába merít a magányEs hő, és veríték, és combok, és katlan. Sikoltva lágyuló, szétfolyó fémek. Körülöttük csend van, pincehideg burok. Különböző ízek összeérnek. Ez az első pillanat a legutolsó egyben. Melyben titok még, mivé párolódik, mi marad vissza bölcsek kövének, és cseppen a tudat tiszta tégelyébe: aranyszínű bor vagy' gyorsan ölő méreg. Kaprinyák Gyuláné Gergelyiugomya (Mestyán Malvinénak) Tiszaparti strand homokos oldalán, | Sok csinos, fürdőruhás leány élvezi a napozást. Hangos kacajukat elkapja a szél, Mely lassan eltörpül az erdő közepén. Közöttük a vígkedélyű Malvina, Sima, tiszta vízben lábait áztatja. Vízalatt egy nagy-bajszú harcsa, Vágyakozik, hogy vékony bokáit elkapja. Éhes gólyák párosán érkezve, Étvágyukat gerjesztik béka ebédre. Mohón nyelnek egyet-kettőt belőle, Hogy csőrüket még hosszabbra növelje. Napfényes sárgaság eltűnik az égen, i Strandolok készülnek hazamenetre, Szőke Tisza mosolyogva integet, Örömmel vissza-várlak titeket. A MONTÁZS ZSIGMOND ARANKA MUNKÁJA