Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)
2005-07-08 / 210. szám
16 MAGYAR SZÓ — A HÍD Elemző 2005. JÚLIUS 8. Afrikának nem elég az alamizsna Július 5. Megkezdődött az ötvenhárom országot tömörítő Afrikai Unió ötödik csúcstalálkozója. A líbiai Szírt városában állam- és kormányfők vetik össze nézeteiket Afrika szerepéről az ENSZ-ben, illetve a fekete kontinens és a G8- ak kapcsolatáról. A segélyezési politikában az igények közé tartozik a földrész fejlesztése és a legszegényebb afrikai államok adósságainak leírása. Ez utóbbi megvalósulni látszik, hiszen a G8 skóciai csúcsértekezletének házigazdája, Tony Blair brit miniszterelnök napirendre tűzte a mérföldkőnek számító tervet. A fejlett jótékonykodó országokat a kritikusok azzal bírálják, hogy a segélyeket drága nyugati tanácsadók kifizetésére fordítják, vagy olyan feltételekhez kötik, amelyek kötelezik a szegényeket, hogy az adományozó ország cégeivel kössenek üzleteket. A helyi üzletemberek szerint az újabb segélyek helyett a tisztességesebb kereskedelmi szabályok vezérelte nemzetközi cserére lenne szükség, piacot kell biztosítani az afrikai mezőgazdasági áruknak. Ez a réteg leereszkedőnek tartja a Nyugat gondoskodásának hirtelen kitörését. Amint azt egy Londonban akkreditált, magas beosztású afrikai diplomata megfogalmazta: "Egy csomó ember megmondta Blaimek: nem kell megmenteni bennünket, kereskedni akarunk." Az AU-csúcs résztvevői nem utasítják el az alamizsnát, de ez nem elég a boldogulásukhoz. Mustafa Osman Imsail szudáni külügyminiszter szerint a probléma nem a pénzügyi adakozással van, a valódi gond az afrikai gazdaság fejlesztése. (Népszabadság) Van remény? Dési András Reménytelen eset - mondanák az ilyen betegre az orvosok. A 850 millió lakosú afrikai kontinens szegényebb, mint negyedszázaddal ezelőtt. Az ENSZ adatai szerint több mint 323 millióan tengődnek naponta egy dollárnál kevesebb pénzből. A kilenc legszegényebb ország egyikében, például a Közép-afrikai Köztársaságban vagy Sierra Leonéban az emberek várható élettartama negyven év alatt van. A hatalmas szubszaharai térségben 26 millió HIV-fertőzött él, tavaly legalább 3,1 millióval nőtt a számuk. Az AIDS évente kétmillió embert öl meg Afrikában. Politikai szinten sem jobb a helyzet: a függetlenségi mozgalmak kezdete, az 1960-as évek óta 186 államcsínyt és harminc súlyos, sokszor népirtásig fajuló fegyveres konfliktust jegyeztek fel. A polgárháborúk és a tekintélyelvű rezsi- mek olyan - afrikai viszonylatban egykoron virágzó - nemzeteket döntöttek a romlásba, mint Elefántcsontpart vagy Zimbabwe. Reményt keltő eset - állítják a demokrácia globális terjedésének hívei, arra hivatkozva, hogy míg harminc évvel ezelőtt három választott államfő volt hivatalban, ma a számuk eléri a harmincat. Igaz, a választásokat nehéz európai mércével tisztának minősíteni. A mindent átszövő korrupció révén a hatalomban lévők nemcsak a nyersanyagkivitelből származó bevételeket, hanem a nemzetközi segélyek jelentős részét is "lenyúlják". A Nemzetközi Valutaalap (IMF) az afrikai gazdaság kapcsán arra emlékeztet, hogy egy huszonöt államból álló "kemény mag" látványos gazdasági fejlődést produkál. Az afrikai gazdasági növekedési átlag az idén várhatóan meghaladja az 5,4 százalékot. Az egyik új bezzegország, a jelentős kőolajkészletekkel rendelkező Angola esetében e mutatót 13 százalékra teszik. Az ellentmondásokat jól érzékelteti, hogy a BMW betűszó (Black Man's Wish, a fekete embere Szerkesztette: Czika Tihamér kívánsága) a legerősebb gazdasággal rendelkező Dél-afrikai Köztársaságban a német luxusautót, míg Maliban - ahol a lakosság 73 százaléka él napi kétszáz forintnál kevesebb pénzből - 24 óránként legalább egyszeri étkezést jelent. A világ leggazdagabb nemzeteit felvonultató G8 - Tony Blair brit kormányfő kezdeményezésére - a ma kezdődő skóciai csúcson az eddig mellőzött Afrikára, a kontinenst sújtó szegénység elleni harcra kívánja fektetni a hangsúlyt. Az elitklub tagjai azonban korántsem egységesek a segítség módozataiban. Blair évente legalább ötvenmilliárd dolláros fejlesztési segélyt folyósítana, és az összeg megduplázását javasolja a nyomor elleni hatékony fellépés érdekében. Ezt a pénzügyi politikát azonban az amerikaiak elutasítják: Washington nem akar biankó csekket kitölteni, inkább konkrét projekteket kíván finanszírozni, így például 2010-ig 400 millió dollárt adnának a gyermekek iskoláztatására, 1,2 milliárd dollárt pedig a malária elleni programokra. (A malária évente közel egymillió ember halálát okozza Fekete- Afrikában.) Miközben George W. Bush azt hangoztatja, hogy kormánya megháromszorozta az Afrikának szánt segélyprogramokat, és ezek az évi 4,3 milliárd dollárról 2010-re 8,6 milliárd dollárt tesznek ki, az USA és Németország elutasítja a kerozinadó ötletét. Azt, hogy a repülő- gépjegyek árából egy-két eurót a fejlődő világ gondjainak enyhítésére különítsenek el. Kézzelfogható eredményként Blair azt jelentheti be, amiben a G8 pénzügyminiszterei már megállapodtak: a Világbank és más hitelezők elengedik a legszegényebb államokra nehezedő adósságteher egy részét - 55 milliárd dollárt. (.Megjelent: Népszabadság 2005. július 6.) Most éppen olyan időket élünk, hogy a kisebbik félnek a kisebbik fele ébresztőt fúj, és örökös feledésre kívánná ítélni a szegénységet. Nevezetesen: az afrikait. A nekibuzdulás megejtő. A skót fővárosba, a kockaköves, történelmi levegőjű Edinburghba kétszázezer embert sikerült összetrombitálniuk a legkülönfélébb jótékonysági és segélyszervezeteknek, egyházaknak és művészeknek, hogy ötórás meneteléssel juttassák el a "köz" kívánságát a leggazdagabb hatalmak (G8) vezetőinek a fülébe. Ezek az emberek negyvennyolc óra múltán Tony Blair vendégei lesznek Gleneaglesben, egyórányi autózásra Edinburghtól. Ha van szemük és fülük, nemcsak a skót fővárosban egybegyűlt tömegeket látták, hanem a demonstrációval egy időben megtartott popkoncerteket is (London, Philadelphia, Párizs, Róma, Berlin, Tokió, Moszkva, Johannesburg), amelyek - a tévéközvetítések jóvoltából - öt kontinensen népszerűsítették a szegénység "elfeledtetésének" az eszméjét és a sürgősségét. Szívemre teszem a kezem, és azt mondom: meghat a nagy nekibuzdulás, rettentően élvezem (élveztem) a popvilág csillagainak odaadását, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy most aztán korszakot fordítunk. És még abban sem, hogy a brit miniszterelnök csak azért akarja átrendezni "a világ prioritásait"; azért akarja a gazdagok adakozó kedvét Afrika felé fordítani (az angol popzene kiválóságainak közreműködésével), mert ez erkölcsi parancs neki. Tőle tudniillik nem ártana egy kicsinyég több igyekezet Britannia szűkebb világa, az Európai Unió szegényei felé, mint amennyit a minap, az unió tragikusra sikeredett brüsszeli csúcsértekezletén (lásd még: a bővítés számlájának kifizetése) felmutatott. Adassák azonban meg neki az ártatlanság vélelme, és nyomban el is hessegetem magamtól azokat a sötét feltételezéseket, hogy takarékos pénzügyminisztere, Gordon Brown csak ennek az egész EU-fiaskónak a palástolása végett kínált fel Segítség! Aczél Endre Az emberiség kisebbik, de sokkalta gazdagabb fele időről időre ráébred, bogy a másik, a nagyobbik, nemcsak reménytelenül szegényedik, hanem pusztul is, nem lévén elegendő forrása, bogy a betegségek terjedésének útját állja. majdnem könnyezve - minden segélypénzt Afrikának. (Küzdünk mi majd a közös agrárpolitika szubvenciós rendszere ellen, mondta Brown, hiszen ez versenyhátrányba hozza az afrikaiakat. Mondhatta volna azt is: az imádott Bush szubvenciói nem kevésbé.) Legyen érdeméül mondva Blairnek, hogy kész törölni minden adósságot, amelyet a Szahara alatti fekete-afrikai országok Nagy-Britanniával szemben - a nekik juttatott intézményi hitelek részeként (ÍME Világbank, különféle hitelezőklubok) - felhalmoztak. Ez politikai reklámnak is jó. A bibi csak az, hogy egy világbanki közgazdász számításai szerint az elmúlt negyven évben Fekete-Afrika 450 milliárd dollárnyi (!) segélyt kapott, de soha nem tette átláthatóvá, hogy azt mire költi. Ami látható, az az, hogy bő harminc év alatt az átlagos életkor (vö. betegségek, AIDS, malária stb.) nem növekedett, viszont az egy főre jutó nemzeti termék összege csökkent. Ha akarom, pénzben igazán soha nem volt hiány, csak épp - néhány kivételes országot leszámítva - az igen nagy segélyösszegek (amelyek azonban a donorok költségvetését, mondjuk meg, soha nem terhelték meg igazán) láthatatlanná váltak. Ha másként lenne, a nagy privát segélyszervezetek nem jutottak volna el odáig, hogy kézzel akarnák összeszámlálni, valóban annyi iskoláskönyvet vásároltak- e kedvezményezettjeik, mint amennyit bevallanak. Nem azt akarom mondani direkt módon, hogy a segélyek nagy részét ellopják, hanem azt, hogy meg lehet ugyan duplázni a fekete-afrikaiaknak juttatott segélyeket, el lehet törölni akármennyi adósságot és törlesztést, de ha nincs egy olyan "szem", amelyik követni tudja, hogy egészségügyben és oktatásban, legalább ebben a kettőben, oda megy a pénz, ahová mennie kell, akkor énekelhet Sir Bob (Geldof) és Sir Paul (McCartney) napestig, akár boldoggá is avathatják őket, semmi sem fog változni. (Megjelent -.Népszabadság 2005. július 4.)
