Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)
2005-09-30 / 222. szám
Irodalom 200s. szeptember 30. 28 MAGYAR SZÓ —A HÍD Balra nyugszik a nap (29.) . Técsy Sándor Félév a nagy magyar városban A Kárpátok lejtőitől jóval délre, le a Duna felé, a síkság közepén, a Dimbovita folyó partján fekszik a Bucur pásztorok alapította, és róluk elnevezett település, ami az 1960-as évekre másfél milliós balkáni fővárossá duzzadt, Bucuresti, cigányul Bukháró, magyarul Bukarest. Többszáz éves öreg templomok mellett fellelhető a 19. század nyugat-európai architektúrája, parkok, neoklasszikus épületek, Arc de Triomph, és persze a szocialista realizmus (ugyancsak nyugati ihletésű) tömbházai. Akkoriban a legmagasabb egy tízemeletes "toronyblokk" volt, a magasföldszinten egy cukrászda, többek között isteni parféval. Megmaradt a Bank épülete, csak CEC lett, az OTP román testvérkéje, megvolt a Királyi Palota, immár elvtársak ültek a vécéin, és megmaradtak a hatalmas, látványos, szobrok díszítette parkok. Nemhiába volt a "Kis Párizs" becenév. Dúlt is a frankofilia, pedig az első háború utáni francia juttatások nem a lojalitást honorálták (ez Romániában tág fogalom) hanem egy közeli gyarmat létrehozatala volt a cél. Mikor ez a zsebgyarmat, a Baragan határtalan búzamezőivel, a Zsíl- völgy szénbányáival, a Ploiesti melletti olajmezőkkel még megkapta Versail- lesben Erdélyt, a Nyugati Kárpátok altalajkincsei,a nemesfémek, még meg- toldattak Svájccal vetekedő hegyvidékkel, üdülőhelyekkel, Kanada erdeihez mérhető fakitermeléssel. A francia hadvezetés boldog volt a háború kimenetelével. Bukarestben a "bon jour", "mon eher" és "mon ami" járta. Kit érdekelt a másfélmillió megnyomorított, saját hazájában hazátlanná vált magyar? "Bon jour, mon ami! C'est la guerre!" Nem hivatalos statisztikák szerint a '60-as években Budapest után a legtöbb magyar Bukarestben élt. Rengeteg magyar újság szerkesztősége ott volt. Könyvkiadók. Magyar TV adás. Petőfi Művelődési Ház. Tízezer számra értelmiségiek, képzőművészek, zenészek, sportolók, szolgálók, építőmunkások, politikusok, szekusok, (Visky Árpi szerint "Himpellérek és Honpolgárok") A városnak volt egy "Berceni" útja és negyede, aminek a nevét Rákóczi tábornoka, Bercsényi adta. Sem a románok sem a magyarok nem szívesen ismerték el a fentieket, de a tények tények maradtak. Nos, ebben a városban kellett töltenem hat hónapot. Dúlt a békeharc, dörögtek a szónoklatok a mindennél erősebb békevágyról, de "sosem lehet tudni", a katonai felkészülés folyt. Akkoriban járta a vicc: "Mennyi időbe telne Románia lerohanása?" "Két óra. De ha meghallgatod az üdvözlő beszédeket, két nap." ("A szövetségesek néha ütőképesek. Néha románok." Emest Heming- way: "Jegyzetek a következő háborúról", Toronto Star Weekly, 1938) A tisztek többsége fiatal volt, mun- kás/paraszt származás, jó káderek pedigrés ivadékai. Jól meg voltak fizetve, hát éberen őrizték az országot mindennemű ellenséggel hősiesen szembeszállva. A baj az volt, hogy nem volt ellenség. Volt néhány kivénhedt hadfi, akik a tartalékos tiszteket voltak hivatva felkészíteni, de ezek ugyanúgy tudták, mint mi, hogy egyikünk sem hord marsallbotot a hátizsákjában, hát békén hagytak. Egy hónappal a bevonulás után haza kellett mennem, volt egy lezáratlan hivatalos ügyem. Az állomáson az őrjárat igazoltatni akart. A tizedes megfogta a karomat. Meglöktem, leesett. Bevittek. A tiszt elengedett. Tudtam, hogy ezért szorulok. Vásárhelyen Ezüst Agyar, egy Raksi nevű cigány haver, futballsztár, elvitt a Helyőrségre. Kaptam egy hét meghosszabbítást. Pecsét, aláírás. Telefonon küldtem a táviratot az Egységemhez. Elírták. "Meghosszabbítottam a szabadságÁT" helyett "meghosszabbítottam a szabadságOMAT" ment el. Másnap katonaszökevény voltam, de én nem tudtam. Egy hét múlva, mikor visszamentem, 10 napra bezártak a Helyőrségi Fogházba. Egy kétméteres, százhúsz kilós őrnagy vett át. "Mi vagy civilben?" "Színész" "Na, majd én csinálok belőled Érdemes Művészt!" Nálam volt az Ember tragédiája, zsebkiadás. Elvette. Megmutattam a belső oldalt: "Tipográfia Minerva Cluj, 1923" (Kolozsvári Minerva Nyomda, 1923). Undorral visszaadta. Hát valamire mégis jó volt a román megszállás? Oktatóink minden titkot tudtak az angolok vagy németek hadtestjeiről, de a kaszárnya címe katonai titok volt. Ha kifecsegted, már másnap jöttek a kémek, megtudni, mi készül. Mert ők nem tudtak a mi hadseregünkről. Hallgattam a baromságokat, és lüktetett a halántékom. A fizikai felkészülés (lásd reggeli torna, futás trikóban a havas udvaron) mellett volt stratégia, taktika, tüzérség és légvédelem óra. Délután pihenés és kecskeméti (becsempészett) barack. Az egyik alkoholista őrnagy kivitt a mezőre. Összedobtunk pénzt, a közeli faluból hoztunk rumot, és a nap hűsölés- sel, tereferével telt el. A másik elvitt egyszer futballmeccsre (életemben négyet láttam), hogy a Gambrinus vendéglő sörei és rumjai után legyen ki hazavonszol- ja. A főhadnagy, a katonai adás sztárja, behívott Totyival a szolgálatos tiszt szobájába, reggelig a színház volt a téma. A negyedik rum után bevallotta, hogy színész akart lenni. Egy este megtudtuk, hogy a víztorony mellett van "kijárat". Ezután esténként a roskadozó vályog épületben, az Ágacska nevű kocsma hátsó termében ittuk a forralt cujkát. Egyik este bejött egy részeg hadnagy. Nem szalutáltam, hogy ne keltsek feltűnést. Másnap beköpött. Öt nap zárka. (Három lett volna, de a tiszt megkérdezte, miért mentem ki. "Mert kívántam a fagylaltot". December volt.) A fogdába Totyi hozta a kaját. A tányéron két fasírozott, a krumplipüré alatt még három, zsebben sütemény, alma. Felszedtem öt kilót. Mikor kiengedtek, a nadrágszáramban volt öt kiló vöröshagyma, csereértéke több csomag cigaretta. És kimenők, levelek haza, Apám egyszer meglátogatott, a kimenőkön vártak a lányok, és jó előadásokat lehetett látni. Ingyen. Este egy-egy fejezet a Svejkből, és minden szereplőnek megvolt a megfelelője, csak Dubb hadnagy, Lukas főhadnagy vagy Katz tábori lelkész helyett Curelet őrnagy, Iepuras hadnagy, vagy Vraja politikai biztos volt a nevük. Volt egy Donica nevű öreg ezredes, ő mentett meg a katonai törvényszéktől. "Minek tönkretenni az életét? Úgysincs benne semmi katonai szövet". Mikor elbúcsúztunk, arcon csókoltam. Ötvenöt éves lehetett, elpirult. (Ezen nyertem egy üveg konyakot.) '68 Január közepén engedtek haza. Jó, hogy vége volt, mégis maradt egy kis üresség. Új tapasztalat volt, új barátok, akikkel még évek múlva is örömmel találkoztunk, ha ők is örültek nekünk. De nem voltam igazán letörve, hiszen várt a nagy kihívás, az igazi Színház. Nyolc év múlva a sepsiszentgyörgyi Színháztól elvittek Dézsre, a Rózsák Dombján egy kaszárnyában továbbképeztek. Most már nem a csapattal meneteltem, hiszen "tiszt", azaz szakaszparancsnok voltam. Kimentünk a mezőre, összedobtunk pénzt, és a mező közepén parasztházban vederből, csuporral mertük a bort, ahogy tanultam. Dézsen volt Czédula Robi, a Zsuzsó unokatestvérem férjének az öccse és az_ apjuk, odajártam fürödni és randevúzni. Mint Bukarestben. Este billiárd a tisztek házában. Karácsony előtt leadtak egy korábban Vásárhelyen felvett műsort. Á Rádió románul ismertette a heti adásokat: "Kedd délután hat óra: Lírai percek. A mikrofonnál Técsy Sándor színész." Másnap a parancsnok hazavitt ebédre, bemutatott a feleségének, imigyen: "Florica, ez az, akit tegnap szólítottak a Rádióból". Az ebéd mennyei volt, és a házaspár bűbájosán járt a kedvembe. Aláíratták velem a Rádióújságot. Számukra én valami híresség voltam, ha már a "Rádió szólított." Dézs után a katonai karrierem végétért. Ezért áldom a sorsomat. (Nincs bennem katonai szövet.) Amikor '80 őszén eljöttem végleg, a repülőből még látszott az otopeni-i kaszárnya. Emlékek szakadtak fel, arcok, amiket talán soha nem látok, nagyon összefacsarodott a szívem. És már nem árulok el katonai titkokat. Mikor 1990 nyarán gurultam haza a bérelt kocsival, betértem a 16-os kőnél. A kaszárnyát privatizálták, ahol az útmenti épületek álltak, jobbágykék előregyártott tömbházak, akárcsak Nagyszent- miklóson, a Nagymama kis villája helyén. Hátul még láttam a volt hálónk kopott homlokzatát, az utakon a töredezett aszfalt repedéseiben félméteres gaz. Ameddig a szem ellát, kukoricaföldek. Még itt-ott állott a régi betonkerítés, kipótolva szögesdróttal. "Ez minek?" - kérdeztem az embert, aki ott üldögélt. "Hogy ne lopják a kukoricát. Ha nem lenne kerítés, egy szem nem maradna". Újra otthon kezdtem érezni magam. Az ember odavalósi volt, még emlékezett a laktanya fénykorára. "Jó volt akkor" - morfondírozott. "Volt itt élet. És mindég megállt a busz". Mondtam neki, hogy ott töltöttem hat hónapot '67-ben. Gyanakodva nézte a luxemburgi rendszámtáblát. "És most?" "New York". Újra a táblára nézett. "Béreltem Luxemburgban". Nem hiszem, hogy tudta, az hol van. Csak a sárga táblát látta, ami a Párt és Szeku kocsijain virított. "Késő van" - mondta zordul. "Kell menjek", de nem mozdult. Nem tudtam rá haragudni. Ceausescu még csak kilenc hónapja volt halott, ha az volt. Sokkal több kell a negyven év agymosás után egy alapos agyöblítéshez. Adtam neki egy csomag Kentet. "Isten segítse" - mondta, köszönetképpen és búcsúzóul. Le akartam filmezni a helyet, de meggondoltam. A képek úgysem stimmelnének azokkal, amiket az emlékezet őriz. Nincsenek rajta emberek, Totyi nem fut mellettem a hóban, nincs énekelve masí- rozás a kantin felé, ahol vár a pocsék kaja, de nem számít, mert csak átmenet, és 21 évesen semmi rossz nem számít, nincsenek ott a kékszemű lányok, nincs semmi, csak kék viskók és kukoricaföldek. A víztorony még megvolt. Mikor néhány perc múlva, északnak menet elértem az Ágacska kocsmához, egy vadonatúj épület állott a helyén. Éalusi bolt, benne minden kacat, kis postafiók, kocsma. Új pult, új székek, a mennyezeten ventillátor, alatta lóg a légypapír. Az emberek körbevették a kocsit. Áz új helyre nem volt kedvem betérni. "A francba, úgysem ihatom, vezetek". Folytatjuk
