Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)

2005-09-23 / 220. szám

18 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2005. SZEPTEMBER 23. Balra nyugszik a nap (28.) Técsy Sándor "A Béke Gyalogsága" Igen, ez volt a katona nóta 1967 nya­rán. Volt sok más, de a sors úgy hozta, hogy nekem ezt kellett megtanulnom. Az államvizsga után kötelező módon hat hónapra be kellett vonulni. Nem baká­nak, hanem Tartalékos Tiszti Iskolába. (Mi voltunk a "karpaszományósok", csak 600 kilométerre keletre, és három évti­zeddel később.) Kiút nem volt, ha csak nem voltál elmebeteg vagy nyomorék. És minthogy hivatalosan egyik kate­góriába sem estem, augusztus elsején el­kezdődött hat hónap, ami teljesen feles­leges, néha veszélyes és haszontalan idő­töltés volt. Felesleges, mert egyetemet végzett ember nem ment katonai pályá­ra, hacsak nem volt elmebeteg (de akkor nem mehetett - íme "A 2 2-es csapdája" román változata) és veszélyes, mert a be­illeszkedni képteleneket, vagy az akarat­lanul vétkezőket ugyanaz a katonai tör­vényszék ítélte el, mint a két évre bevo­nult bakákat. De túl kellett esni rajta, s ha sikerült, évekig nem kellett kaszárnya közelébe menni, csak az esetleges árkép­zésekig, mikoris a fiktív tiszti csillagjaid mellé kaptál még egyet, (ami éppen olyan haszontalan volt,mint a többi). Eg)' július végi napon a katonai Kör­zet kiadta a behívót és a menet jcg\ ct. au­gusztus elsején kellett jelentkezni. A jegy ingyen volt, hát az egyórás repülőút helyett maradt a 13 órás vonatút. Élőtte való nap zajlott a "legénybú­csú". Apám éppen úgy utálta az egyen­ruhát, mint én, soha nem volt katona, idegen volt tőle a gyilkolás fogalma, hát most igyekezett könnyűvé tenni a gon­dolatot, hogy hat hónap elvész az éle­temből. És igyekezett túltenni magát és anyámat azon, hogy hat hónapig csak hébe-hóba, aztán egyre ritkábban látjuk egymást. Hozatott Tatár bácsitól bort, volt szilva- és gabonapálinka, és jöttek a barátok, szomszédok, ismerősök. Átjött Ambrus Jancsi a szomszédból, a hason­lóság miatt "Sean Connery", és értékes tanácsokkal látott el. (ő a hadseregnél so­főr volt, a keze alatt leégett egy teherau­tó, s mert magyar volt, szabotázsnak mi­nősítették. Nyolc hónapot ült valami moldovai katonai börtönben.) Adott egy kis halálfejes cigarettaszipkát, amit leves­ben talált marhabordából faragott. Tele­fonált Sütő András is, eljönni nem tu­dott, de "vigyázz a szádra" volt, amivel útraeresztett. Laci, az unokatestvérem, és a haverei mind a közeli kopaszságo­mon röhögtek. A HAJ akkoriban fény­korát élte. Már volt a Beatles, és még nem volt, de már készült az utcáról be­rángatás, és milícia-szabta hajvágás. Édesanyám ki-be jött, hordta a kaját, fin- torgott a sok pálinkáspohár láttán, de nem akarta elrontani a hangulatot. Ki­mentem utána a konyhába. "Mi lesz ott Bukarestben, vagy ahova mész, mi lesz veled, Öcsiké?" Megöleltem, felkaptam, megcsókoltam mind a két orcáját "Túl­esem ezen is" "Legalább hat hónapig nem iszol" - mondta, kaján örömmel. "ír­jál minden héten, legalább egy lapot". Megígértem "Tegyél le, eltöröd a bordá­mat". És vitte be a következő fogást. Benn apám már felcsapta a zongora fedelét, a Hidegvölgy felett, a fülledt jú­lius végi délutánban, a poros utcák felett vidáman zengtek a katonanóták: "Kedves Édesanyám, hogy esik az magának, hogy a legszebb fiát eíviszik katonának? Reg­vonatra, amiről Segesváron átszálltam a gyorsra. Irány Bukarest. Az állomástól autóbusz a Baneasai re­pülőtérig, onnan egy másik busz, a 16-os km-ig, a kaszárnyáig. Pontos útvonalat kaptunk, eltévedni, elveszni lehetetlen volt, de nem is volt célszerű. Az első, akit a bejelentkezés után leír­hatatlan örömömre felfedeztem, Totyi volt, akivel néhány hete egyszerre kap­tuk a színészdiplomát. A tudat, hogy hat hónapig együtt leszünk, máris elviselhe­tővé tette az egészet. Már nyolc éve is­mertük egymást, ebből négyet naponta együtt töltöttünk el. Talán ezért nem le­pett meg, hogy a sportzsákjában hozott egy denevért, a vonat ablakán repülhe­tett be. Az egyik tiszt nyájasan érdeklő­dött, hogy mit is jelentsen ez. Totyi hótt komolyan elmagyarázta, hogy ez egy idomított denevér, amelyik majd hordja- viszi a postát a szüleinek. A tiszt még kérdezett, és Totyi készségesen magya­gel négy órakor a keselylábú lovát pucol­ja (vasolja), este a vaságyon a babáját si­ratja". Aztán még flekkének bormártás­sal, Tatár bácsi bora, és "Ma este indu­lunk a frontra, búcsúzni jöttem, kis Ka­tó, ne félj, vigyázunk mi magunkra, ve­lünk az Isten, kis Kató! Elkísér a csókja­id emléke, az élet szép, szeretni jó, pa­tyolatfehér ágyacskádban gondolj majd néha rám, Kató!" Aztán gyümölcs, almáspite, kávé, és "Míg magyar kebel lehel, s benne szív dobog, élni fog szép Hazánk, míg a Föld forog! Rajta, ifjú nemzedék, itt az alkalom, munka és erő nyomán a siker, hatalom!" Ekkor már so­kan ki-kinéztek az ablakon, de ez nem volt tömbház, és a szomszédok füle már immunis volt bármilyen nótára, amit Apám zongorázott. Másnap délután felültem a személy­rázta a részleteket. A tiszt észrevette a füvön fetrengő hallgatóságot, vörös lett, láthatóan a szívébe zárva Totyit. Hama­rosan ott, a mezőn kopaszra nyírtak, ugyanaz a tiszt, egy kancsal pojáca, de politikai biztos, lajstromba vett. A lé­nyeg a politikai hovatartozás volt. Mikor faggattak, elmondtam, hogy sem KISZ, sem párttag nem vagyok. A következő újonc, mikor végzett, utánam jött "Tu­dom, miért nem voltál még KISZ-tag sem" "Miért?" - kérdeztem, igazán meg­lepve. "Mert egy sovén bozgor vagy, azért". Mikor gyomorszájon vágtam, le kellett ülnie, melléültem "Hat hónapig össze leszünk zárva. Ha ezt mégegyszer hallom, kitaposom a beledet. Érted?" - bólintott. "Mi folyik ott?" - kérdezte a kancsal tiszt. "Semmi, játszunk" - nyögte az újonc. "Tudod, mi a bozgor?" - kér­deztem. Nem felelt. "Orosz fosztóképző, bez, nélkül, és gorod, úgymint város. Bez gorod. Csavargó. Jöttment. "Már ka­pott levegőt, felállt és elment. Aztán elvittek a szálláshelyre, egy 160 férőhelyes hodály, emeletes ágyakkal, a falakon körben mindenkinek egy posta- fiókszerű rekesz, fehérnemű, törülköző, tisztálkodási felszerelés és néhány meg­engedett személyes holmi számára. Ru­haakasztók, ahova majd a kimenő egyen­ruha került. Az alsó fiókokban a szennyes és a ba­kancspucoló kellékek, amiket ellenőriz­hetetlenül loptak. Elvittek az étkezdébe, mi rangban a bakák fölött, de mélyen a tisztek alatt voltunk, a koszt közelebb állt a tiszti ét­kezdében felszolgált "ínyencségekhez". Postaládák a kapu közelében, és egy nagy, közös fürdőépület, de a szó igazá­ból csak zuhanyozásra emlékeztető csu­takolást fedett. Ha ápolt akartál marad­ni, a hideg csapvíz korlátlanul a rendel­kezésedre állt, s én hálával emlékeztem a régi lakásunk mosdótáljaira, vagy az apám falusi rendelőiben megszokott, frissítő mosakodásokra. Zuhanyozás alatt mostunk, a szeny- nyes pamutzoknikból és kincstári ga­tyákból állott, amikhez passzolt a kulcs­szappan. Eleinte mindenki barátságos volt, az ordibálás csak akkor jött, mikor már letettük az esküt. Addig kiképzés volt, elméleti anyag is bőven, végtére is, tiszt lesz belőlünk. Mi is, ők is, mindenki tudta, hogy ez egy operett-katonaság, de végig kellett játszani. Mi nem voltunk tisztjelöltek. Volt, aki ezért elnézőbb volt, volt aki meg akart táncoltatni. Lassan kiszagol­tuk, hogy ki-kicsoda, és baj nélkül lehe­tett átevickélni a napokon. A 158 román között Totyi és én voltunk a csodaboga­rak. Totyi, mint atléta, sokat verseny­zett, utazott, tudott mindenkivel bánni. Én is román barátokkal nőttem fel, úgy­hogy nem volt miért aggódni, és akkor, a Ceausescu uralmának harmadik évében a nemzetiségi polarizáció korántsem volt olyan szinten, mint, teszem azt tíz évvel a bukása után. Bukarest élelmiszerüzle­tei tömve voltak magyar barackpálinká­val, a címke sarka áthúzva a piros-fehér- zöld szalaggal. Magyar paprikakrém és gulyáskrém volt kapható. Ez nem jelenti azt, hogy idilli volt minden, csak azt, hogy a bajok később jöttek. De nekem volt kulcsom egy garzonla­káshoz, kamaszkori barátom, Kovács Barna üres kéglijéhez. Televízió, rádió, lemezek, könyvek, és ami a legfonto­sabb, fürdőkád, ami után el lehetett vi­selni a kaszárnyái zuhanyozás rövid és rideg voltát. Ott aludtunk Totyival, mi­kor hazaengedtek Szilveszterre, onnan elértük a vonatot, ott találkoztam lá­nyokkal, akik eldöntötték, hogy elvisel­hetővé teszik a magány hat hónapját. És hálával gondolok vissza rájuk, mert nagyrészt az ő jóvoltukból, ha gyakorla­ton masíroztunk és nyomott a bakancs, vagy a fogdában ültem, vagy egy félanal­fabéta mokány ordított rám torkasza- kadtából, mindig ott lebegett a szemem előtt a hétvégi fürdő, egy Parfé a Capsaban, aztán egy konyak otthon, diszkrét zene, és az igazi szerelem annyi­ra áhított illúziója. (Ami, ha illúzió is volt, több volt mint semmi.) Hogy miket tanítottak, nemigen emlékszem, mert nem érdekelt. Megtudom egy kézen számolni, hán- nyal, de találkoztam rendes fickókkal is. És masíroztunk, és énekeltük, hogy "Infanteristi ai pocii ne numim, pusca si automatul minőim" "Mi vagyunk a Béke gyalogsága, a puska és automata kezelői..." Folytatjuk Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük!

Next

/
Thumbnails
Contents