Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)
2005-09-23 / 220. szám
18 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2005. SZEPTEMBER 23. Balra nyugszik a nap (28.) Técsy Sándor "A Béke Gyalogsága" Igen, ez volt a katona nóta 1967 nyarán. Volt sok más, de a sors úgy hozta, hogy nekem ezt kellett megtanulnom. Az államvizsga után kötelező módon hat hónapra be kellett vonulni. Nem bakának, hanem Tartalékos Tiszti Iskolába. (Mi voltunk a "karpaszományósok", csak 600 kilométerre keletre, és három évtizeddel később.) Kiút nem volt, ha csak nem voltál elmebeteg vagy nyomorék. És minthogy hivatalosan egyik kategóriába sem estem, augusztus elsején elkezdődött hat hónap, ami teljesen felesleges, néha veszélyes és haszontalan időtöltés volt. Felesleges, mert egyetemet végzett ember nem ment katonai pályára, hacsak nem volt elmebeteg (de akkor nem mehetett - íme "A 2 2-es csapdája" román változata) és veszélyes, mert a beilleszkedni képteleneket, vagy az akaratlanul vétkezőket ugyanaz a katonai törvényszék ítélte el, mint a két évre bevonult bakákat. De túl kellett esni rajta, s ha sikerült, évekig nem kellett kaszárnya közelébe menni, csak az esetleges árképzésekig, mikoris a fiktív tiszti csillagjaid mellé kaptál még egyet, (ami éppen olyan haszontalan volt,mint a többi). Eg)' július végi napon a katonai Körzet kiadta a behívót és a menet jcg\ ct. augusztus elsején kellett jelentkezni. A jegy ingyen volt, hát az egyórás repülőút helyett maradt a 13 órás vonatút. Élőtte való nap zajlott a "legénybúcsú". Apám éppen úgy utálta az egyenruhát, mint én, soha nem volt katona, idegen volt tőle a gyilkolás fogalma, hát most igyekezett könnyűvé tenni a gondolatot, hogy hat hónap elvész az életemből. És igyekezett túltenni magát és anyámat azon, hogy hat hónapig csak hébe-hóba, aztán egyre ritkábban látjuk egymást. Hozatott Tatár bácsitól bort, volt szilva- és gabonapálinka, és jöttek a barátok, szomszédok, ismerősök. Átjött Ambrus Jancsi a szomszédból, a hasonlóság miatt "Sean Connery", és értékes tanácsokkal látott el. (ő a hadseregnél sofőr volt, a keze alatt leégett egy teherautó, s mert magyar volt, szabotázsnak minősítették. Nyolc hónapot ült valami moldovai katonai börtönben.) Adott egy kis halálfejes cigarettaszipkát, amit levesben talált marhabordából faragott. Telefonált Sütő András is, eljönni nem tudott, de "vigyázz a szádra" volt, amivel útraeresztett. Laci, az unokatestvérem, és a haverei mind a közeli kopaszságomon röhögtek. A HAJ akkoriban fénykorát élte. Már volt a Beatles, és még nem volt, de már készült az utcáról berángatás, és milícia-szabta hajvágás. Édesanyám ki-be jött, hordta a kaját, fin- torgott a sok pálinkáspohár láttán, de nem akarta elrontani a hangulatot. Kimentem utána a konyhába. "Mi lesz ott Bukarestben, vagy ahova mész, mi lesz veled, Öcsiké?" Megöleltem, felkaptam, megcsókoltam mind a két orcáját "Túlesem ezen is" "Legalább hat hónapig nem iszol" - mondta, kaján örömmel. "írjál minden héten, legalább egy lapot". Megígértem "Tegyél le, eltöröd a bordámat". És vitte be a következő fogást. Benn apám már felcsapta a zongora fedelét, a Hidegvölgy felett, a fülledt július végi délutánban, a poros utcák felett vidáman zengtek a katonanóták: "Kedves Édesanyám, hogy esik az magának, hogy a legszebb fiát eíviszik katonának? Regvonatra, amiről Segesváron átszálltam a gyorsra. Irány Bukarest. Az állomástól autóbusz a Baneasai repülőtérig, onnan egy másik busz, a 16-os km-ig, a kaszárnyáig. Pontos útvonalat kaptunk, eltévedni, elveszni lehetetlen volt, de nem is volt célszerű. Az első, akit a bejelentkezés után leírhatatlan örömömre felfedeztem, Totyi volt, akivel néhány hete egyszerre kaptuk a színészdiplomát. A tudat, hogy hat hónapig együtt leszünk, máris elviselhetővé tette az egészet. Már nyolc éve ismertük egymást, ebből négyet naponta együtt töltöttünk el. Talán ezért nem lepett meg, hogy a sportzsákjában hozott egy denevért, a vonat ablakán repülhetett be. Az egyik tiszt nyájasan érdeklődött, hogy mit is jelentsen ez. Totyi hótt komolyan elmagyarázta, hogy ez egy idomított denevér, amelyik majd hordja- viszi a postát a szüleinek. A tiszt még kérdezett, és Totyi készségesen magyagel négy órakor a keselylábú lovát pucolja (vasolja), este a vaságyon a babáját siratja". Aztán még flekkének bormártással, Tatár bácsi bora, és "Ma este indulunk a frontra, búcsúzni jöttem, kis Kató, ne félj, vigyázunk mi magunkra, velünk az Isten, kis Kató! Elkísér a csókjaid emléke, az élet szép, szeretni jó, patyolatfehér ágyacskádban gondolj majd néha rám, Kató!" Aztán gyümölcs, almáspite, kávé, és "Míg magyar kebel lehel, s benne szív dobog, élni fog szép Hazánk, míg a Föld forog! Rajta, ifjú nemzedék, itt az alkalom, munka és erő nyomán a siker, hatalom!" Ekkor már sokan ki-kinéztek az ablakon, de ez nem volt tömbház, és a szomszédok füle már immunis volt bármilyen nótára, amit Apám zongorázott. Másnap délután felültem a személyrázta a részleteket. A tiszt észrevette a füvön fetrengő hallgatóságot, vörös lett, láthatóan a szívébe zárva Totyit. Hamarosan ott, a mezőn kopaszra nyírtak, ugyanaz a tiszt, egy kancsal pojáca, de politikai biztos, lajstromba vett. A lényeg a politikai hovatartozás volt. Mikor faggattak, elmondtam, hogy sem KISZ, sem párttag nem vagyok. A következő újonc, mikor végzett, utánam jött "Tudom, miért nem voltál még KISZ-tag sem" "Miért?" - kérdeztem, igazán meglepve. "Mert egy sovén bozgor vagy, azért". Mikor gyomorszájon vágtam, le kellett ülnie, melléültem "Hat hónapig össze leszünk zárva. Ha ezt mégegyszer hallom, kitaposom a beledet. Érted?" - bólintott. "Mi folyik ott?" - kérdezte a kancsal tiszt. "Semmi, játszunk" - nyögte az újonc. "Tudod, mi a bozgor?" - kérdeztem. Nem felelt. "Orosz fosztóképző, bez, nélkül, és gorod, úgymint város. Bez gorod. Csavargó. Jöttment. "Már kapott levegőt, felállt és elment. Aztán elvittek a szálláshelyre, egy 160 férőhelyes hodály, emeletes ágyakkal, a falakon körben mindenkinek egy posta- fiókszerű rekesz, fehérnemű, törülköző, tisztálkodási felszerelés és néhány megengedett személyes holmi számára. Ruhaakasztók, ahova majd a kimenő egyenruha került. Az alsó fiókokban a szennyes és a bakancspucoló kellékek, amiket ellenőrizhetetlenül loptak. Elvittek az étkezdébe, mi rangban a bakák fölött, de mélyen a tisztek alatt voltunk, a koszt közelebb állt a tiszti étkezdében felszolgált "ínyencségekhez". Postaládák a kapu közelében, és egy nagy, közös fürdőépület, de a szó igazából csak zuhanyozásra emlékeztető csutakolást fedett. Ha ápolt akartál maradni, a hideg csapvíz korlátlanul a rendelkezésedre állt, s én hálával emlékeztem a régi lakásunk mosdótáljaira, vagy az apám falusi rendelőiben megszokott, frissítő mosakodásokra. Zuhanyozás alatt mostunk, a szeny- nyes pamutzoknikból és kincstári gatyákból állott, amikhez passzolt a kulcsszappan. Eleinte mindenki barátságos volt, az ordibálás csak akkor jött, mikor már letettük az esküt. Addig kiképzés volt, elméleti anyag is bőven, végtére is, tiszt lesz belőlünk. Mi is, ők is, mindenki tudta, hogy ez egy operett-katonaság, de végig kellett játszani. Mi nem voltunk tisztjelöltek. Volt, aki ezért elnézőbb volt, volt aki meg akart táncoltatni. Lassan kiszagoltuk, hogy ki-kicsoda, és baj nélkül lehetett átevickélni a napokon. A 158 román között Totyi és én voltunk a csodabogarak. Totyi, mint atléta, sokat versenyzett, utazott, tudott mindenkivel bánni. Én is román barátokkal nőttem fel, úgyhogy nem volt miért aggódni, és akkor, a Ceausescu uralmának harmadik évében a nemzetiségi polarizáció korántsem volt olyan szinten, mint, teszem azt tíz évvel a bukása után. Bukarest élelmiszerüzletei tömve voltak magyar barackpálinkával, a címke sarka áthúzva a piros-fehér- zöld szalaggal. Magyar paprikakrém és gulyáskrém volt kapható. Ez nem jelenti azt, hogy idilli volt minden, csak azt, hogy a bajok később jöttek. De nekem volt kulcsom egy garzonlakáshoz, kamaszkori barátom, Kovács Barna üres kéglijéhez. Televízió, rádió, lemezek, könyvek, és ami a legfontosabb, fürdőkád, ami után el lehetett viselni a kaszárnyái zuhanyozás rövid és rideg voltát. Ott aludtunk Totyival, mikor hazaengedtek Szilveszterre, onnan elértük a vonatot, ott találkoztam lányokkal, akik eldöntötték, hogy elviselhetővé teszik a magány hat hónapját. És hálával gondolok vissza rájuk, mert nagyrészt az ő jóvoltukból, ha gyakorlaton masíroztunk és nyomott a bakancs, vagy a fogdában ültem, vagy egy félanalfabéta mokány ordított rám torkasza- kadtából, mindig ott lebegett a szemem előtt a hétvégi fürdő, egy Parfé a Capsaban, aztán egy konyak otthon, diszkrét zene, és az igazi szerelem annyira áhított illúziója. (Ami, ha illúzió is volt, több volt mint semmi.) Hogy miket tanítottak, nemigen emlékszem, mert nem érdekelt. Megtudom egy kézen számolni, hán- nyal, de találkoztam rendes fickókkal is. És masíroztunk, és énekeltük, hogy "Infanteristi ai pocii ne numim, pusca si automatul minőim" "Mi vagyunk a Béke gyalogsága, a puska és automata kezelői..." Folytatjuk Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük!
