Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)
2005-09-16 / 219. szám
20 MAGYAR SZÓ —A HÍD Közélet 2005. SZEPTEMBER 16. Ez nem egyszerű BREAKING NEWS Czika Tihamér Mindannyiunknak megvan a saját 2001. szeptember 11-hez kapcsolódó sztorija. Van aki éppen itt volt, és élőben látta az egészet, van akinek az egész csak a hírcsatorna eseménye volt. Én is az utóbbiak közé tartozom. A szobámban voltam otthon Erdélyben, éppen valami atlaszt böngésztem, mikor beszólt édesapám, hogy kapcsoljam be az Euronewst, mert belement egy repülő valami nagy toronyba New Yorkban. Mikor a második repülőt láttuk becsapódni a nagy robbanással, azt hittük hogy ismétlést látunk. De gyorsan kiderült, hogy itt sokkal komolyabb dologról van szó. A milliók által élő adásban nézett második becsapódás egy új korszakot indított el a világ történelmében. 2003. nyarán mikor New Yorkba költöztem ütköztem meg először a nyers valósággal. Első New York-i munkahelyemen egy elit bárban egyik bárpultos kollégámmal beszéltem először Amerikában az eseményről. Számomra továbbra is tévésóként megmaradt esemény ideális vicctéma volt. Egy csendesebb délutánon előszeretettel mondtam el az egyik kedvenc otthoni viccemet: Egy illető repülőjegyet akar vásárolni New Yorkba: "Kérnék egy jegyet New Yorkba első osztályra" Válasz: "Hányadik emeletre kéri uram?" Egyedül maradtam a kacagással. George bártender kollégám elkomolyodott. Arca erős fájdalmat mutatott. Nem szólt hozzám pár percig, aztán azt mondta: két jó barátom halt meg aznap, legszebb éveimet az északi torony legfelsőbb emeletén lévő Windows To The World fő bártendereként töltöttem el. Megállt a szó. Nem tudtunk beszélni egymással aznap. Ez volt az első igazi sokkom. Ekkor jöttem rá, hogy hol is vagyok. Ezeknek az embereknek ez nem egy Euronews-os élmény volt ebéd előtt. Ezeknek az embereknek szüleik, gyerekeik, szerelmeik, barátaik, ismerőseik haltak meg. Állítólag minden harmadik New York-i ismert valakit aki aznap ottmaradt. Azóta itt élve sok sztorit hallottam arról a napról, emberek túlélési csodáit, megsebesüléseit, megrázó élményeit, az utána való napok, hetek gyászos válaszkereső hangulatát. Megtanultam tisztelni Szeptember 11.-ét. Azóta minden évben részt veszek a valamikori Világkereskedelmi Központ helyszínén rendezett megemlékezésen. Vitatható sok minden, az aznap történtek részletei, vitatható a felelősség, a politikai események és háborúk amik, utána következtek, a "nemzetközi terrorizmus elleni harc", de egy dolog nem vitatható: azon a napon közel háromezer ártatlan ember vesztette életét, akik áldozata, bármi is lenne az aktuális politikai hangulat, megérdemli a mindenkori emberek tiszteletét és kegyeletét. Az idei WTC helyszín körüli megemlékezés is ebben a jegyben zajlott. Bár a Katrina hurrikán és Irak miatt valahogy az idén nem került annyira a figyelem központjába a megemlékezés, sokaknak ugyananyit jelentett mint tavaly vagy a tavalyelőtt. Az áldozatok neveinek felolvasásakor sok barát, rokon alig tudta visszatartani a sírását. Nem volt könnyű végighallgatni a felsorolást, sem végignézni a kerítéshez feszülő síró arcokat, vagy a sírni már nem tudó, de megrendült tűzoltók szomorú arcát. Ezen a napon a világ minden részéről idesereglet egyénekkel együtt egy kicsit mindannyian New York-ivá váltunk. A rokonokat, gyászolókat leengedték a megmaradt gödör belsejébe, ott tehették le virágaikat, megállhattak egy percre, összeborulhattak a családtagok, azon a helyen ahol sokuk hozzátartazóinak máig egyetlen ismert közös sírhelye van. Még ha nem is volt akkora tömeg mint az előző években, és jelenlévők jó részét is a kíváncsi fotózó turisták és az újságírók tették ki, a megemlékezés kimutatta azt a hatalmas űrt és fájdalmat amit ezekben az emberekben és ebben a városban hagyott az az átkozott nap: 2001. Szeptember 1 l.-e. (Czika Tihamér helyszíni fotóival). Mark Blaise Bollok YOrk Some did not believe it, some cried New York, New York was a city Standing right under they so nice, screamed “run, just go!” New York, New York, they named Hours later people walking it twice uptown, This is a place of sad, sad Glad to be alive, praying with sorrow their heads down. As it has been, shall be, will be tomorrow. Flashbacks of memories come up in my dreams, Some of us are living You watched it fall, you heard small, their screams. Since this tragedy has taken Seeing signs everywhere, united call we stand, Mythical Nostradamus said that This is just the beginning not the two brothers shall end. fall, A sight some people try7 not to (September 2001, 12 years old) recall. ■ > a Anoííkw Cuvf G.'Löimr Herman Gai.nsTföN 8 4 *FF• Ja**** Michael Gfi/<r sf:'- * *LT. Geoffrey E.Guja SY 8 V'AUsmc JOAN HANfe#' ■FF. ret. PhiuipT. HAVKtr* pYSÍOfki H(DAl.r,0-TEJA£3A MKRY MCCOLLOlKiM Ho «08 : tKB« 8 DANi£L tLKAKAYFy 8 & MOHAMMED JAW AH A S, A NO El. Lim JOAftSE, Jft, USA KLARNEYCRIFFIN 8 SATDSHi KlRUCHiMAPA Ü k© scorr m Kopy m© . & Amy Hope: t amqnsoft s a Nathaniel Lawson b * a ti *o S Charles J Mauro B & B Joseph P. McDonald • uKr->.áWJWSBIfNHWSWWfiv a Darryl i.eron McKinnev Á B STUART TOPD MELYZfcP .LEN 8 Robert Alan Miller « K*'SYEN MONTANARO U »0=« fredv morbone AWU I—LEONARD J FAÜAGUA H MICHELE «CEO U Ier Í» ■ i
