Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)
2005-08-19 / 216. szám
16 MAGYAR SZÓ — A HÍD Elemző 2005. AUGUSZTUS 19. Kivonulás Gázából Bártfai Gergely Izrael megkezdte a gázai övezeti kivonulást Augusztus 15. Izrael lezárta a Gázai övezetben fekvő zsidó telepeket az izraeli polgári személyek elől, megkezdve ezzel a telepek kiürítését célzó műveletet. Az intézkedés értelmében a zsidó telepeseknek augusztus 16.-ig kell elhagyniuk a Gázai övezetet, különben katonák erőszakkal telepítik át őket Izraelbe. A kiszufimi átkelőnél helyi idő szerint vasárnap éjfél után egy perccel leengedték a sorompót, lezárva az övezetbe irányuló forgalmat. A katonák héber és angol nyelvű táblákat is kihelyeztek, amelyek megállásra szólítottak fel, illetve arra figyelmeztettek, hogy az izraeli polgári személyeknek tilos a Gázai övezetbe belépni és ott tartózkodni. (MTllindex.hu) A szabotázs tétje Aczél Endre Visszavonhatatlan és végső szakaszába érkezett a Gázai övezet kiürítése - de drámák közepette. A laikus számára nem könnyen felfogható, bogy nyolcezer zsidó telepes evakuálása miért képes magas feszültségre kapcsolni egész Izrael hangulatát. Miért most találkozni polgári és - főként, soha nem látott - katonai engedetlenségi mozgalmakkal, az "egyéni zsidó terror" különösen brutális megnyilatkozásával, valamint a pénzügyminiszter (volt miniszterelnök) lemondásával? Végtére is: az a nyolcezer ember valósággal elsüllyedt a Gázát benépesítő palesztinok csaknem másfél milliós tengerében. Ha nem is mondta, mindenki tudta, hogy ennek a roppant kicsi és roppant sűrűn lakott területnek egyetlen négyzetméterét sem lehet betagosí- tani a "béke utáni" Izraelbe - csak a palesztin államba. Azt pedig minden kollégájánál Sáron miniszterelnök tudta jobban, hogy az a pénz, amit Izrael Állam ennek a nyolcezer telepesnek a biztonságára költ (a terület 15-20 százalékának de facto megszállásával), a szó stratégiai értelmében előny és ellenszolgáltatás nélküli teher. Túl ezen - az izraeli jobboldalon legalábbis - Sáron érzékelte a legjobban, hogy ha olcsó, de mutatós gesztust akar és kénytelen tenni a palesztinok (és Bush) javára, akkor a Ciszjordániánál hússzorta kisebb területű Gázát a maga - ugyancsak Ciszjordániánál - harmincszorta kevesebb zsidó telepesével minden izraeli érdeksérelem nélkül feladhatja. (A gesztus azért mutatós, mert a palesztinok első ízben lesznek urak saját földjeiknek legalább egy darabkáján.) E tekintetben a mai miniszterelnök azonban nem országa baloldalával és liberálisaival, hanem saját táborával került szembe. Onnan valók a renegát politikusok; onnan a telepesek és képviselőik; onnan az evakuálás szabotálására biztató volt főrabbik; onnan a lázongó katonák. Jobb- és szélsőjobbról. Voltaképp Sáron politikai bátorságának az a legjobb illusztrációja - és ez szinte minden jelentős politikusról elmondható a világon -, hogy a "sajátjaival" vállalta a konfliktust, éspedig kérlelhetetlenül. A parlamenti és kormánytöbbség érdekében, amikor kellett, arcizomrándulás nélkül bevonta a baloldalt önnön koalíciójába. Mindez legalább olyan bizarr epizódja Izrael történelmének, mint hogy Anvar Szadat partnereként a terroristából lett, radikálisan jobboldali-nacionalista politikus, Menahem Begin lett a Camp Davidben tető alá hozott egyiptomi-izraeli békemegállapodás aláírója. Szerkesztette: Czika Tihamér Tudniillik a megszállt arab területeken létesítendő zsidó telepek nagyszabású projektjének éppen Ariel Sáron volt a motorja. Miniszterként ő finanszírozta az első gázai telepeket is: ugyanazokat, amelyeket most "halálra ítélt". Két meggyőződés vezette, egy ideológiai és egy stratégiai. (...) A stratégiai gondolat abban állott, hogy az 1967 előtti izraeli államterület annál nagyobb biztonságban van, minél inkább palesztin földeken létesített zsidó telepek veszik körül. Az utóbbi botorság. Ha nem lenne az, ma nem építenének falat Izrael és a palesztin területek közé, izraeli oldalra tolva át a telepeket. De az előbbi az, ami manapság igazán visszaüt. Tudniillik a hit, hogy a zsidóknak a palesztin földek "bármelyikén" joguk van megtelepedni, időközben százezrek, ha nem milliók vérévé vált. Ez volt az a folyamat, amelyben Izrael (egyik írójának szellemes megfogalmazása szerint) "egyre inkább zsidóvá, és egyre kevésbé izraelivé vált". Innen nézve teljesen igaza van annak a mai közírónak, aki szerint mindazok, akik szabotálni remélik Gáza feladását - a sfarami mészárlást végrehajtó őrült zsidó terrorista vagy a kormányból megfutamodó Netanjahu pénzügyminiszter -, voltaképp "Izraelt támadták meg". (Megjelent: Népszabadság, 2005 augusztus 10.) A zsidó állam hosszabb távon képtelen megtartani Gázát - még nemzetközileg elismert határain belül is súlyos gondja az arab lakosság arányának emelkedése: Izraelben akár két évtizeden belül kisebbségbe kerülhetnek a zsidók -, akkor pedig jobban jár, ba önként vonul ki. Egy darabka föld, akkora, mint Pest - nem Budapest, csupán a pesti oldal. Állandó aszály sújtotta síkság, természeti kincsek és elegendő ivóvíz nélkül, egymillió-háromszázezer, zömében menekülttáborokban nyomorgó palesztinnal: ez a Gázai övezet, ahonnan Izrael ma kezdi meg a kivonulást. Előbb a nyolcezer zsidó telepest evakuálják - aki megy szépszerével, az busás kártérítést kap, aki nem, azt viszik erőszakkal -, azután lerombolják a házaikat, lebontják a katonai létesítményeket, végül pedig távoznak a megszálló csapatok is. Izrael kivonul Gázából, mert nem tehet mást. Az 1967-es, hatnapos háborúban elfoglalt övezet négy évtized elteltével tarthatatlan, minden szempontból. Nemzetközi jogilag (a zsidó államot ENSZ-határozat kötelezi a kivonulásra), gazdaságilag (a huszonegy, erődít- ményszerűen védett kolóniára hadosztálynyi katona vigyáz, természetesen államköltségen) és legfőképpen demográfiailag. Bár a jórészt ultraortodox telepesek küldetésüknek tekintik, hogy benépesítsék "az istentől kapott földet", a palesztin népszaporulattal szemben versenyképtelenek. Az övezet arab lakossága a világ egyik leggyorsabb ütemben növekvő népessége, minden második gázai palesztin tizenöt évesnél fiatalabb. Egy szó mint száz: Gáza, izraeli szempontból valóban tarthatadan. Ezt ismerte fel Ariel Sáron. A hetvenhét éves nyugalmazott tábornok, aki végigháborúzta életét az arabok ellen (1948-ban önkéntesként, '56-ban őrnagyként, '67-ben és '73-ban tábornokként, a '82-es libanoni bevonuláskor védelmi miniszterként), tudja, mikor kell visszavonulni. Ugyanolyan vakmerőén manőverez miniszterelnökként, mint egykor hadvezérként, és stratégiai célja is változatlan: garantálni Izrael biztonságát. És ugyan ki más vállalhatna egy ilyen súlyos döntést, mint egy híres másoknak hírhedt - héja, aki építési miniszteri minőségében évekig bátorította a telepesmozgalmat. A zsidó állam hosszabb távon képtelen megtartani Gázát - még nemzetközileg elismert határain belül is súlyos gondja az arab lakosság arányának emelkedése: Izraelben akár két évtizeden belül kisebbségbe kerülhetnek a zsidók -, akkor pedig jobban jár, ha önként vonul ki, ezzel is javítva alkupozícióit határai végleges kijelölésekor. Például bízhat abban, hogy a mostani visszakozásért cserébe megtarthatja az ugyancsak 1967-ben megszállt Ciszjordánia egy részét, ahol kétszázezer polgára él, főként pedig Kelet-Jeruzsálemet, benne három vallás szent helyeivel: a Siratófallal, a Szent Sír templomával és a Sziklamecsettel. Az Egyesült Államok valószínűleg támogatna egy ilyen megoldást. Ráadásul az izraeli hadsereg úgy távozik Gázából, hogy fél lábbal ott marad: továbbra is ellenőrzi a légteret és a partvonalat, sőt fenntartja magának a jogot, hogy ha az övezetből támadás érné Izraelt, visszaküldje katonáit megtorló akciókra. Az izraeli társadalom többsége megértette Sáron tervét, és támogatja a kivonulást. Méghozzá praktikus okokból: azt reméli, kevesebb lesz a terrortámadás, másrészt mert elfogadhatatlanul drágának találja a kolóniák fenntartását. Gáza feladását főleg a vallásos zsidók, közülük is a politikailag hagyományosan befolyásos ultraortodoxok ellenzik. (...) Az izraeli csapatok kivonása alapvető változásokat hozhat a palesztinoknál is. Mahmud Abbasznak nem kevesebbet kell bizonyítania, mint hogy az Arafattól örökölt, velejéig korrupt hatalmi struktúra képes ellátni kvázi-álla- mi funkciókat. Megakadályozni a fosztogatást, elszállítatni a szemetet, biztosítani az áram- és ivóvízellátást, fenntartani a közrendet, lefegyverezni a polgári lakosságot, hogy csak néhány prózai és sürgős teendőt említsek. Ez pedig nem lesz könnyű. Miközben a tavaly meghalt vezér külföldi bankszámláin évtizedekig gyűltek a külföldi segélyekből származó dollármilliárdok, a gázai palesztinok átlagosan havi 20-25 ezer forintnak megfelelő pénzből tengetik napjaikat, és eddig nemigen számíthattak másra, mint a Hamaszra. A szervezetet Gázában alapították az első intifá- da idején, és a menekülttáborok népe nemcsak a megszállók ellen küzdő hősöket lát benne, hanem a szociális gondoskodás egyetlen működő intézményeként is tiszteiig...) A kivonulás előestéjén nyilvánvaló, hogy a saroni "szétválasztás" (disengagement) nem orvosolja a Közel-Kelet minden baját. Sőt szálka azok szemében, akik eleve elleneznek mindenféle alkudozást az ősi ellenséggel, legyenek bár arabok vagy zsidók - ugyanakkor halvány esély a tárgyalások felújítására, a majdani, mindkét oldalról nehéznek ígérkező kompromisszumokra. Persze öt (ötven) év vérontás után ez is több a semminél. (Megjelent: Magyar Hírlap, 2005. augusztus 14.) w—.— ■ Kivonulás Gázából: csökken a felségterület?
