Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)
2005-08-05 / 214. szám
2005. AUGUSZTUS?. Irodalom MAGYAR SZÓ-A HÍD 19 Váradi Simon várt az utcán, amíg a mogorva londiner visszajött. Térdközépig érő, sötétszürke, palástszerű kabátot viselt, melyen két oldalon rést vágtak, hogy a kezét kidughassa belőle, az alsó szegélyén, a széles gallér szélén és a gombolás vonalán kétujjnyi vastag aranysárga csík díszítette, ugyanilyen futott körbe henger alakú sapkáján is; a kabát mellrészére baloldalon és a fejfedő elejére középen ugyanazt a címert hímezték, köréje a szálloda nevének betűit meg öt csillagot. Házőrző kutyákat idéző agresszivitással állta el az útját, amikor látta, hogy a bejárat felé tart. Gyanakodva kérdezgette, foghegyről, flegmán beszélt vele, az olyan ember hatalmasra nőtt öntudatával, akinek egy hierachia alján állván utasítások tudomásul vételével és végrehajtásával telik idejének java része, s most végre megadatott neki, hogy találkozott egy nálánál - meggyőződése szerint - lejjebb lévővel, megpróbálja hát kiélvezni minden pillanatát. Váradi meglepődött, amikor egyszer- csak ott állt szemközt vele, mintha a semmiből került volna elő - persze ott volt addig is, csak ő nem vette észre -, kis feszélyezettség is bujkált benne, amin nincs mit csodálkozni, hiszen soha nem járt még a Duna partján soraki >/ó glan- cos szállodák egyikében sem, ahol szinte kizárólag külföldiek szálltak meg, eltekintve talán a kádergyerekektől meg a maszek zöldségesek, Teleki téri és Ecseri úti ócskások és hasonló tájt gazdagok elkényeztet, unatkozó csemetéitől, akik ha változatosságra vágytak egy-két hétre beköltöztek valamelyikbe, a papa meg leperkálta a csillagászati cehet, no és persze a luxuskurváktól, nekik ez volt munkaterületük. Szóval Váradi megillető- dötten, meg-megakadva válaszolt a kérdésekre, ám a londiner modora annyira sértő volt, oly kísértetiesen emlékeztette a tahó főnökére, hogy pillanatokon belül begurult. Ott tartott, hogy elküldi melegebb éghajlatra, javasolja neki, lassan tegyen ötven-hatvan lépést és egy szépen kivitelezett fejessel ugorjon a folyóba, de türtőztette magát, helyette inkább közölte, találkozóra érkezett, várják őt a hallban. Ez hatott. Meglepődött, kiesett a szerepéből, hitetlenkedve mérte végig újra, megint megkérdezte tőle a nevet, de miután megmondta, akkor sem állt el az útjából. Ráparancsolt, hogy várjon ott, ahol van, ő bemegy és utánanéz. Most, visszaérkezvén, lesírt róla a mélységes csalódottság; komoran nézett, nem szólt semmit, csak a fejével intett neki, hogy bemehet. Váradi szélesen elmosolyodott, nem mintha jó kedve lett volna, de tudta, ezzel dühítheti leginkább a londinert, és ha lúd, hát legyen kövér, elha- ladtában még rá is kacsintott, aztán megtolta a nehéz, tiszta üveg forgóajtót. Az előtérben meleg volt. Vastag, puha, vérvörös szőnyeg futott végig a közepén a szemközt induló széles lépcsőig, két oldalon meg-megcsillant a világos márványpadló a mennyezetről lelógó sokágú, cirkalmas csillárok fényétől, mely mintha víz lett volna, és megnyitott csapokból ömlene alá, legalábbis olyan hatást tett a számtalan apró, csiszolt üvegfityegő, a falakat kazettás fakárpit borította, rajta szabályos távolságokban falilámpák sorakoztak, a csillárok kistestvérei. Jobb oldalon széles bőrfotelek és kanapék sorakoztak dohányzóasztalokkal, balra a kárpit kazettáit ismétlő recepcióspult húzódott hosszan. A hatalmas teremben több helyütt dézsába ültetett magas vízipálmák álltak. Váradi belépve tett két-három lépést, aztán tanácstalanul megállt. Egy nagydarab, szakállas férfit látott közeledni a recepciós pult felől barna bőrkabátban. Itt mintha kivágtak volna több kockát a filmből, a következő kép, hogy szorosan öleli a férfit, fejét a vállára hajtja és zokog. Könnyei megnedvesítik, megsíkosítják a bőrt. Érzi az arcán hűvös érintését, felszabaduló nehéz szagát. Váradi felriadt álmából. Sötét volt még odakint. Jobb keze, sőt az egész jobb oldala zsiborgott. Gyorsan ugrott fel az ágyból, mintha égette volna a lepedő. Kiment a WC-re, aztán bezárta a szobaajtót, hogy ne ébressze fel az anyját, villanyt gyújtott, ivott egy nagy pohár vizet, egy alig megkezdett doboz cigarettát kotort elő a kabátzsebéből, leült az asztalhoz, és rágyújtott. Ült Váradi Simon elektroműszerész, a Gelka Vállalat dolgozója, ült hajnali sejlett az öngyilkosság, mint kézenfekvő megoldás. Menedék volt ez, olyan kapaszkodó a kétségbeesés közepette, amelyet markolva elhitethette magával, fordulhat bárhogy a világ, játszhat vele bármilyen alantas módon a sors, gúnyt is űzhet belőle akár, a végső döntés mégiscsak az ő kezében van, akkor száll ki, amikor akar. S ahogyan végigvette magában a szóba jöhető módozatokat a Dunába ugrástól egészen a pálinkával bevett maréknyi Andaxinig, lassacskán megnyugodott. Nem állítható, hogy teljesen elmúlt a rémülete. Összébb zsugorodott. S ugyan egy nagyobbacska gombócként megült valahol a gyomra tájékán, de már nem töltötte be egészen, teret és módot engedett a gondolkodásnak. Az első, amit visszanyert, az az egészséges kételkedés volt. Tudniillik lehetséges, morfondírozott reményt, egyszersmind egérutat adva magának, hogy egyszerűen álmodott csak, és a látott dolgoknak nagyjából annyi közük van a jövőhöz, mint a szocializmusnak a nép tényleges uralmához, ahogyan a kísérő, testét átjáró zsiborgást is okozhatta a rossz fekvés. Noha a felvetés nem nélkülözte az ésszerűséget, tépelődése közben Váradiban minden erőfeszítése dacára azért fel-felvillant a szállodai jelenet, a kalibráltan elfogyasztott alkoholmennyiséggel együtt, mint komor, fenyegető árnyék, mely ráterült a kétségbeesetten építgetett gondolati konstrukcióra, megkérdőjelezte azt, mint a kóborló fájdalom, mely időnkénti nyugtalanító nyilalnegyed négykor a Karácsony Sándor utcai lakás konyhaasztalánál, egyik cigarettát szívta el a másik után, és a rátörő szorongással viaskodott. Égett a szeme a kialvatlanságtól. Próbálta összeszedni a gondolatait, de újra és újra szétrebben- tette őket, akárha tollpihéket a légáramlat, az előtérbe tolakodó, imént látott megdöbbentő kép, és a nyomában felvetődő kérdés, a formát öltő képtelenség. Jézusisten, buzi leszek? - kérdezte Váradi, és észre sem vette, hogy a szavak félhangosan buknak ki belőle. Nehezen kapott levegőt, mintha mellkasát fáslival szorosan körbetekerték volna, testén hideg verejték ütközött ki átnedvesítve a pizsamáját, keze remegett, amit nyilvánvalóvá tett az ujjai között tartott, égő Sympfonia végéről felszálló vékony, sűrű kacskaringókat leíró füstcsík. Úgy érezte magát, mint az üldözött, aki zsákutcába futott be, s körbetekintve csak falakat lát, rájön, nincs út tovább, az egyetlen, ami még következik, a vég, a megsemmisülés. Váradi Simonban ekkor fellásokkal jelzi létét és azt, valahol valami nem stimmel tökéletesen. Am elég volt a kétség biztosította szusszanásnvi előny ahhoz, hogy Váradi Simon öntudata és elszántsága megszilárduljon, miként a bábból kibújt bogár kitinpáncélja a napon. Elhatározta, jön, ami jön, szembenéz vele, a végére jár a dolognak. Letenni a kanalat ráér akkor is, ha már bizonyosságot szerzett. Szorongása egyszerre nehezen uralható türelmetlenségbe csapott át. Korán indult dolgozni. Anyja még aludt, meglepődve nyitotta ki a szemét, amikor elköszönt tőle, mondani is akart valamit, de Váradi nem várta meg, az első szavak után becsapta maga mögött az ajtót. Végiggyalogolt a Karácsony Sándor utcán. Éjszaka valamelyest enyhült az idő, bár még mindig cudar hideg volt, és a köd is sűrűsödött, mintha a kifújt lehelletek ülték volna meg a várost, alig látott egy kőhajításnyira. A Teleki téri piac standjainak nagyobbik része még nem nyitott ki, itt-ott a friss árut pakolBrém-Nagy Ferenc Lélegeznek a holt- nak hitt a kövek... Lélegeznek a holtnak hitt kövek. Egy hangos sóhaj - egy ház is ösz- szedől. Fagyos por száll. Szél fúj a folyó felől. Az utca, a város felfeslő szövet. És ami megmarad a pusztulásban, gát nélkül, csendesen enyészik tovább. Szemérmes kín. Visszanyelt könnyek. Sovány vénemberek este az ablakban állnak. Szájuk lassan mozog, mintha mondanák fohászukat, egy tétova imát. Terméketlenek a könyörgő szavak. Mert feledett mesék, komor balladák támadnak fel és élnek itt tovább az alkonysugaras, felhős ég alatt. ták éppen, de a Kicsi Béla lacikonyhája előtt néhányan már álldogáltak, beszélgettek. Váradi köszönt, kért egy kétdecis vodkát és egy üveg sört, aztán félrevonult meginni. Nem akaródzott neki senkivel beszédbe elegyedni. A vodka majd fele jólesett, kissé átmelegítette, a sörrel viszont meg kellett küzdenie. Miután apránként magába erőltette, továbbállt. Átvágott a téren, felgyalogolt a Szerdahelyi utcán. A Mátyás tér és a József utca sarkán megállt, egy röpke pillanatig merengett, talán igaza van az anyjának, haza is mehetne, mostanra elégséges lehetett a lecke a feleségének, hogy megértse, vele nem kukoricázhat, aztán nyomban ezután arra jutott, jobb, ha mégse, hosz- szabb tanulás egyenlő biztosabb tudás, majd ha könyörög. Átment a téren, tovább a Nagyfuvaros utcán, elhaladt az SZTK zöld drótkerítése mellett, befordult a sarkon a Déri Miksa utcába. A Rákóczi téri csarnokban meglehetősen sokan voltak már. Ismerős arcokat látott Váradi, jó néhány emberrel kezet fogott, mielőtt beállt a lángossütő előtti sorba. Ha az első üveg sört nehezére esett meginni, a második és a harmadik, mindjárt a zsebében magával hozott vodka maradékának legurítását követően, kimondottan embert próbáló feladatnak bizonyult. Eszetlenül hideg volt és a szokásosnál is keserűbbnek tűnt, kis kortyokban haladt vele csak, s még így is többször kirázta tőle a hideg, nem csoda hát, hogy feladta, a negyedikkel meg sem próbálkozott, úgy gondolta, azt majd pótolja Balbeknénál. Nem sejtette ekkor, könnyelműsége hajszál híján megbosz- szulja majd magát, persze azt sem hitte volna, hogy nem sokkal tizenegy óra után, belépve a Baross utca 6-os számú ház első emeleti lakásába és meglátva az asszonyt a lazán megkötött pongyolában, nagyjából minden kitörlődik a fejéből, a hiányzó üveg sör is, túl az azonva- ló igyekezeten, hogy minél hamarabb levegye róla és megszabaduljon a saját gönceitől is, s csak később, a kielégüléssel egyidejű, hosszan nyúló, meddőnek bizonyuló várakozás közben rémlik fel benne a kudarc egyetlen szóba jöhető magyarázataként. FOLYTATJUK Szerkesztette: Kertész Gabriella Sósméz (32) Brém-Nagy Ferenc
