Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)

2005-07-01 / 209. szám

18 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2005. JÚLIUSI. Balra nyugszik a nap (16.) Técsy Sándor "Múlnak a gyermekévek..." "...és nincs visszaút..." Egy leánykó­rus énekli ezt a szirupos dalt, és minden iskola mindegyik évzáró ünnepélyén el­hangzik. Húzzák-nyúzzák, mint a tyúk­belet. Aztán valami álomról is szól az ének, amit valakik álmodnak tovább. Va­lamit ki kellett találni, mert a "Ballag már a véndiák" polgári csökevény lett, a "Gaudeamus igitur" pedig a latinoktatás megszűntével érthetetlenné, értelmet­lenné vált. Az én időmben még elénekel­ték, de érezhető volt, hogy senkinek nincs a leghalványabb fogalma, hogy miről is szól. Szerencsére a szüléink ott voltak, és teli tüdőből besegítettek, így aztán békebeli ballagási hangulat kereke­dett ki. A Bolyai Lyceum még erősen őrizte a hagyományt. Ötödikben kezd­tem ott, és míg a tizedik után fel nem kértek, hogy nézzek más iskola után, hat évzárón hallgattam végig ugyanazt a madrigálkórust. Az elemiből mint jeles jöttem át, aztán kezdett lanyhulni az érdeklődésem. Jó közepes lettem, de úgyis kaptam ösztön­díjat, mert Apám kolhozban volt állator­vos. Ami pedig a fegyelmet illeti, a Bolyais évekből az alacsony magaviselet jegyekre és a kicsapásokra emlékszem. ITEM: Hatodikban renoválták az is­kolát, összecsapták a Papiu llarianról (vajon ki lehetett?) elnevezett román is­kolával. Az ablakokból a református te­metőre lehetett látni. Volt akkoriban egy szerkentyű, diafilmeket lehetett rajta nézni. Hófehérke, Gulliver, "A dohány­zók hanyagsága tűzvészt okoz" című is­meretterjesztő, és akkor Perczeli Had­nagy Nándor, évekig bűntársam, szer­zett vagy tíz kockát egy fekete-fehér por­nófilmből. Beleillett a dia-nézőbe, és egy bemélyedésben mutogattuk eg)7 lejért. Soós Laci volt a partner, belőle orvos lett Veszprémben, feltételezem, hogy az ér­deklődése tudományos jellegű volt. A sor felkeltette az egyik tanár kíváncsisá­gát. KICSAPTAK. ITEM: Hetedikben, a nővéremmel egy osztályban, a tanár, mert sokat be­széltek, míg ő a táblánál magyarázott, a sarokba parancsolta a nővéremet, aki - láttam - meg sem mukkant. 15 éves nagylány, majdnem engedelmeskedett. "Ülj le" - mondtam. "Menj a sarokba" - ismételte a tanár. A hülye kis pamacs ba­jusza miatt a diák-keresztség a "Takony­fogó" nevet akasztotta rá. "Egy szót sem szólt" - mondtam mérgesen. "Takarodj ki" - mondta Takonyfogó. Hozzávágtam egy tolltartót, a tábláról pattantak vissza a ceruzák. KICSAPTAK. ITEM: Nyolcadikban minden nagy­szünetben az osztályban tartottak, hogy hallgassuk az iskolarádiót. Propaganda, hálálkodás Pártunknak, aztán "ismeret- terjesztő" diák kérdezett, szaktanár vála­szolt: "A neandervölgyi lelet..." "A Vol­ga folyó..." "A százéves háború". Egy nap beírtam a rádióhoz: "Miért szürke az elefánt?" (És fejjel lefelé megadtam a vá­laszt: "Hogy meglehessen különböztetni az erdei szamócától") Kinyomozták a ki­létemet. KICSAPTAK. ITEM: Sütő András adott nekem egy fehér nadrágot. Nemcsak, hogy úgy néz­tem ki mint egy nyári gróf, Sütő András adta! Kimentünk a sportpályára edzeni, mire vége volt az edzésnek, a nyári gróf nadrágom a salakban hevert. "Az Isten gyúrja bele abba, aki leverte"... és még öt perc káromkodás, cigánytelepi profiktól tanulva. A drótkerítés másik oldalán, az udvaron lábadozott egy tanár, agyvérzés után felépülőben. Odahívta az egyiket: "írd össze, kik vannak itt". Odaléptem: "A káromkodásért? Nem kell tölteni az időt, én voltam." Az őszinteség elnyerte jutalmát. KICSAPTAK. ITEM: Ugyancsak a Sportpályán ki­esett a táskámból egy féltucat ponyvare­gény. KICSAPTAK. ITEM: Nyolcadikban beültem a táb­la mögötti nagy ablakmélyedésbe, aztán letette a zakóját, és kaptam az első po­font. "Az Istenedet, ha szép szó nem használ..." vagy "Én csináltalak, én is öl­lek meg! "."Meddig hülyítesz az ígére­teiddel?" (Minden alkalommal biztosí­tottam, hogy jó útra térek.) Egyszer szóvátettem, hogy az "én is öllek meg" nem kimondottan kereszté­nyi hozzáállás. Utaltam a tízparancsolat­ra. "Igazad van" - mondta Apám, "nem öllek meg, csak péppé verem a fejedet". "És ehhez mit szól az Isten?" "Jóváhagy­ja" - mondta Apám. "Ott van a Bibliá­ban, hogy aki szereti az ő fiát, nem tar­tóztatja meg az ő vesszejét". Többet nem firtattam. Ügyis tudtam, hogy szeret. És megad mindent. És Anyám szégyelli magát miattam. És a nővérem retteg a hülyeségeimtől, mégha az ő védelmében is követem el. De mikor odakerült a sor, vége volt az észérveknek, és újra bajba keveredtem. Aztán az egyik kicsapás előtt odaad­tam a táskámat a nővéremnek. A Poklospatak hídján álltunk. "Én elme­gyek". "1 lóvá?" - kérdezte Ilu sírva. "Nem tudom, majd felhívlak". Volt 10 ahogy a tanár felírta a dátumot, kimúl­tam és letöröltem. Elmélázott, újra felír­ta, újra letöröltem. Az osztály pisszenni sem mert. A negyedik törlés után már kezdett megbuggyanni. "Felírtam a dátu­mot?" A nyolcadik C-ből erre vinnyogva felszakadt a röhögés. Beugrottam a szer­tárba, mire a tábla mögé nézett, senki nem volt ott. Szünetig lapultam, aztán elvegyültem a többiek között. Valaki be­köpött. KICSAPTAK. Ezután áttettek egy másik osztályba, ami fájt. Nem lehettem a nővéremmel, és vége volt a sportprogramnak. Négy év után olyanokkal kerültem össze, akiket, jó, ha látásból, az udvarról ismertem. És miért? Mert túltengett bennem a feltű­nésvágy, mert a gátlásaimat azzal takar­tam, hogy én voltam a vagány, a bátor, eltüntettem az osztálynaplót a tanáriból, rossz helyről szereztem ócskavasat, és mikor a ponyvaregények kihulltak a tás­kámból, volt ott néhány cigaretta is. A kicsapások előtt legtöbbször behív­ták Apámat. Meg sem fordult, rám se né­zett, de láttam a hátán, hogy szarban va­gyok. Az ítélethirdetés után némán kö­vettem. Munkából jött, várta egy autó. Hazáig egy szó sem hangzott el. Aztán lejem. Vettem két kiflit és 5 aromaszűrős cigarettát. Busszal elmentem a város északi végéig, és onnan stoppoltam Szászrégen felé. A teherautó öt falu után letett. A postás éppen bevitte a házba le­velet, vagy táviratot. Felültem a biciklijé­re és még öt falut karikáztam. Elfárad­tam, bekopogtam egy házba, mondtam, honnan van a bicaj, juttassák vissza a postásnak. Ökrösszekéren pihentem egy jó órát, már feljött a hold, mire egy má­sik autó elvitt Régenig. Megkerestem Kovács Bandi bácsit, a gyógyszerészt, akivel egy darabig együtt laktunk, volt egy velem egyidős fia, de az normális volt. Meghívtak, aludjak náluk (Apámat nem tudták elérni, a telefonhálózat még vaskorát élte.). Reggel korán kivitettem magam a buszhoz, ők vették meg a jegyemet Zsabenicára. Ez Régentől tíz km-re egy falu, szoba nagyságú fedett sóstava van. Horváth Eszti, Anyám Nagyszent- miklósi unokatestvére ott volt orvosnő. Meglepődött, de leadtam egy mesét, hogy a család jön utánam, itt leszünk egy darabig. A szülőszobáról hozott halvát és édességeket, mert izomlázam volt, lebeg­tem a sóstó tetején mint egy medúza, az­tán elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy Apám szólogat. Nagyon nyájas, ijesztően nyájas volt a hangja. Felöltöz­tem, kint várt az autó, Boros bácsi, az öreg sofőr. Hazáig másfél óra volt az út, fülsiketítő csendben. Csak az öreg motor burrogott, és az én pici ártatlan szívem kalapált. Hazaértünk. "Fürödj meg" - mondta Apám. "Ettél?" - kérdezte Anyám, sírástól bedagadt szemekkel. "Tiszta hülye vagy" - mondta a nővérem. "Te köptél be?" - kérdeztem. "Senki nem köpött be, te agyalágyult! Eszti telefo­nált". "Micsoda bestia" - gondoltam, "megtöm édességgel, aztán elárul". De ti­tokban örültem. Jó volt otthon lenni, Anyám, Apám, Ilu, a kutyám, a könyve­im, az ágyam, de megmutattam, hogy milyen tökös fiú vagyok. Sejtettem, hogy nagy pácban vagyok, mert még egy nyaklevest sem osztottak ki. Aztán reggel, munkába menet Apám beszólt a szobánkba: "Mielőtt hazajössz az iskolá­ból, elmész Kóréh bácsihoz, és meg- nyíratkozol. Kopaszra." Ezek voltak az évek, mikor a 14 cm-es csőnadrágnak, vagy a borotvált tarkónak hosszú hadviselés volt az ára. És most to­tális Összeomlás. Másnap zuhogott az eső, gumicsizmát húztam. A nagyszü­netben kiszaladtam Kóréh bácsihoz, öt perc alatt kész voltam. Előtte földrajzóra volt, utána matek, de a tanár beteg volt, hát Török, a földrajztanár helyettesítet­te. Szabadfoglalkozás volt, ő a katedránál dolgozatokat javított. Kétpercenként rámnézett, összevont szemöldökkel. Hozzámjött, megnézte, mit csinálok. "Mi van veled?". "Semmi". Úgy az óra közepén leesett a tantusz. "Te egv órája nem voltál kopasz!" Az osztály úgy röhö­gött, hogy a szomszéd tanár átjött, azt hitte, gazdátlanok vagyunk. Ez feloldott mindent, a lapos kopasz fejem elfogadott tény lett, a haj hamar kinő. (Hazáig két­szer verekedtem. Valakik feltették az ob­iigát kérdést: "Gumicsizmás kopac! Ha megütlek, mit acc?") Otthon Anyám próbálta elrejteni a mosolyát, de a szeme csillogott, ha rámnézett. A nővérem ja­vasolta, hogy keressem meg a pilótasap­kát. Apám hazajött, és széles mosollyal megkérdezte: "Furcsa fejed van. Nem szokott fájni?" És még haragudni sem tudtam, mert ez volt az ő elégtétele a ki­állott izgalmakért, hogy hol lehetek. Egyszer elmentem egy társaságba, ahol várt, és így kiáltott fel: "íme, az én szerel- metes fiam, akiben én gyönyörködöm!" És hiába testamentumi duma, tudom, hogy komolyan gondolta. "Múlnak a gyermekévek, s nincs visz- szaút..." ki a fene akart visszautat? Elő­re, felnőni, függetlennek lenni! Azt csi­nálni, amit akarok! Senki nem dirigál!... Csak azt nem fogtam fel, hogy van fele­lősség, kötelezettségek, vannak költsé­gek, lakbér-villany-telefon-kaja-ruha- cipő-szórakozás... És van kemény meló, bokáig a ganéban egy kolhoz tehénistál­lójában, zötykölődés a kétkerekűn falu- ról-falura, vagy mosás-vasalás-takarítás- főzés után 6-8 óra zongorázás. "Ifjúságom, e zöld vadon szabadnak hittem, és öröknek, és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak, hogy zörögnek." (Most és mindörökkéJózsef Attila) FOLYTATJUK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents