Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-04-08 / 197. szám
16 MAGYAR SZÓ-A HÍD IRODALOM ____________________________2005. ÁPRILIS 8. Balra nyugszik a nap (4.) Técsy Sándor FORUM SICULORUM, NEU- MARKT am MURESCH, TIRGU MURES A fenti nevekkel az idők folyamán mind egy várost, a szülővárosomat illették. Hét évszázada már, hogy oklevél említette a település nevét: Forum Siculorum, a székelyek vásároshelye néven. A pápai tizedszedők számadásaiban 1332 és 1335 között ott szerepel a ferencesek helybeli kolostora. A város magyar neve 1366-ban fedezhető fel: Zekuluasarhel. A 16-ik század végén a változó nyelv már Székelyvásárhelynek mondta, s a környék német és román lakói aztán a maguk nyelve szerint csavarták, de a hivatalos nevétől függetlenül a magyar fülnek-szívnek az idők végezetéig MAROSVÁSÁRHELY marad. Oklevelek, névjegyzékek, krónikák szép számmal maradtak a város Európa hírű könyvtárában, a Teleki-tékában, de a múltépítő Daicovici professzor dákelméletének tűzzel-vassal történő propagálása idején ezeket a román hatalom és lelkes magyar kiszolgálói eltüntették. A Kárpátok Hősének bukása után aztán néhány igazi lelkes magyar beletemetkezett a múlt faggatásába, és eredményképpen monográfiák, tanulmányok láttak napvilágot, mint Tónk Sándor munkái, melyeket közreadott a magyar szívek nagy örömére. A városban már 1447-ben oklevél említi a hetivásárt, Mátyás király három országos sokadalom megtartását engedélyezte, 1540-ben Nyerges Sebestyén főbíró használta az “ARMA TRIUM GENERUM SICULORUM” körirattal ellátott pecsétet, ami már az önálló városi joghatóság létének bizonyítéka. Közepén a város medvefejes címere. Hogy honnan a medvefej ? A legenda szerint valaha a környező berkekben még medvét is lőttek az emberek. Költőket is megihletett a város, Aranka György 1800 körül így válik meg tőle: “Vásárhely, én megyek, maradj egészségben, Tartsd meg s áldd meg, kiket elhagyok épségben. Utcádon nevetve a jókedv sétáljon, Kapuidon strázsát a békesség álljon ” Borsos Tamás volt talán a legnevezetesebb polgára Vásárhelynek. 1599-ben lett a város főbírája, a fejedelem bizalmasaként többször is volt portai követ. Fő érdeme, hogy olyan tettre sarkallta a város lakóit, ami gyökeresen megváltoztatta a későbbi generációk életét. Az elmondhatatlan szegénység, nyomor ellenére, az éhhalál határán, a dúló hordák támadásai dacára, 1603 és 1652 között felépült a vár, hogy védelmezze lakói életét, javait. A háromszáz éves települést, a mezővárost Bethlen Gábor fejedelem “Szabad Királyi Kerített Város” rangra emelte. Az már csak a sors fintora, hogy a Borsos Tamásról elnevezett utcában működött a Securitate, igen baljós hangzást kapcsolva ezáltal a szépen csengő történelmi névhez. A nagyapám, Barlabási Técsy Sándor kántortanító Marosvásárhelyen kapott állást a Vártemplom kántoraként, így a templom oldalához épült lakások egyikébe költözött. Amikor a háború végétért, 45 tavaszán, ott volt körülötte az egész család. Zsuzsa néném, a színésznő, egy Kirsteuer István nevű színésznek szült egy lányt, az én Zsuzsó unokatestvéremet. A férje nem szerette a román fennhatóságot, így egy alkalmas pillanatban Magyarországra szökött, ahol Kürtös István néven, Csala Zsuzsa férjeként futott be hosszú, főleg szinkronszerepeken alapuló karriert. A másik néném, Ági házassága sem volt szerencsésebb, Szemányi Tibor, - akkoriban fogalom a sportvilágban, mint tekebajnok -, otthagyta, egy fiúgyermekkel, aki felé többet sosem nézett, hogy folytassa az életet egy ifjú tekéző reménységgel. Még éltek öreg szülék, Ágnes dédi, Sándor bácsi, én már csak halványan emlékszem rájuk. És akkor, viszontagságos, kegyetlen út után hazaérkezett Apám, Anyám és a párhónapos nővérem, Ilu. Találtak egy lakást az ONCSA telepen, és évekig ott laktak. Apámra szükség volt, azonnal kapott jó állást. Kellettek az állatorvosok. Erdély ki volt fosztva. Amit a németek már nem tudtak elvinni, azt elzabrálták az oroszok. Újra kellett teremteni az állatállományt. Anyám kevésbé volt szerencsés. Amikor jelentkezett az Orvosi Egyetemen, a diákigazolványával, hogy letegye az elmaradt vizsgáit, utánanéztek, hogy honnan jött. Mikor az apja szóbajött, azonnal ő is népellenséggé vált. Bármennyire erősködött, nem engedték vizsgázni, csak ha elkezdi elölről, az első évtől. Ez volt a képmutatás teteje: Kapsz egy esélyt, élj vele. Tudva tudták, hogy ez egy gyerekkel, 26 évesen lehetetlen. Az Egyetemet már amúgyis megtömték a “jó származású“ diákokkal, munkások és parasztok fiai lepték el a padokat, elvétve akadt egy-egy (néphű) értelmiségi csemete. Áz Egyetem rektora egy magyar volt. Igyhát Anyám otthon maradt, mosott, vasalt, főzött, imádta a lányát, és ádázul gyűlölte a várost, ahova cseppent. Ha végiggondolom, hogy a temesvári Loyd-sor és hat év Budapest után olyan városban élt, ahol a főtéren még hetente vásár volt, és bégető juhok, röfögő disznók, bőgő tehenek hangja és bűze szállt a város fölött, nem tudom elítélni az érzelmeit. Jóval később, mikor már újraindult az élete, és teljesen átalakult a város, igen megszerette, és igen megbecsült lakója lett, mindenki “Csibi nénije”. Az apám szülei igen segítőkészek voltak, Apám hamarosan jó pénzt keresett, elköltöztek az Oncsa-telepi lakásból, in- nen-onnan kapott bútorokkal berendezték a lakást, és élték a fiatal házasok életét. Apámnak a kollégiumi évekből sok barátja, akárcsak ő, visszatért a szülővárosába, fogorvosok, színészek, újságírók, tanárok, állatorvosok, és a proletárdiktatúra közepette tűrhető társadalmi életet éltek. A városban maradt egypár oázis, a Kaucsár vendéglő, Cseh Gábor kocsmája, a volt New York, immár Maros vendéglő. New York nem lehetett, mert az imperialista. Szaxofon nem lehetett a zenekarban, mert az imperialista. Nyakkendőt nem lehetett viselni, mert az kispolgári csökevény. Igyhát az emberek kitúrt gallérral ültek a kocsmában és hallgatták a Szabad Szél dalbetéteit harmonikán. A közlekedés buszokon történt, hátul kasszásnő ült, hosszabb útra Kocsárdon átszállva vonaton lehetett menni, és ott voltak a rövid belföldi repülőjáratok. Este, színház vagy vendéglő után fiakkerrel lehetett hazamenni. Ott bóbiskoltak a kocsisok a bakon, várva az utasokat. Apámnak hitele volt, mert sok lónak ő volt a háziorvosa. (Apámtól tudom, hogy Fiakre egy ír szent volt, akiről Párizsban szállodát neveztek el, ezelőtt a szálloda előtt álltak a bérfogatok, s a köznyelvbe bekerült a “fiacre” fogalom, ami magyarul fiakerré vált). Nyáron a fő szórakozás a Ritz fürdő volt. Egy gazdag kelmefestő nyitotta, és még a ‘70-es években is működött. A Maros partján, körbevéve kabinokkal, középen árnyat nyújtó fákkal állt egy jókora gyepes tér, asztalokkal, padokkal, ahol lehetett enni, inni, és kártyázni vagy römizni. A folyón keresztülnyúlt egy palló, amin át iehetett kelni az átelleni, homokos partra, mögötte végtelen kukoricaföldek. Onnan lassan mélyült a víz, az úszni nem tudók, főleg gyerekek ott pancsoltak. A folio (akkor még) tiszta volt, a felnőttek ott úsztak, labdáztak. Alkonyatfelé, mikor már az otthonról hozott elemózsia rég elfogyott, az asztalok megteltek a kertvendéglő sültkolbászával, flekkenekkel, és csilingeltek a borospoharak, s a söröskorsók tetején ujjnyi volt a hab. Indultak az ultipartik, a romi, és egész komoly pénzek cseréltek gazdát. Télen a Ligetben feleresztették vízzel a futballpályát, a lelátón árulták a teát és ott korcsolyázott a fél város. Az idegenek csak “Flekkenfalvának” emlegették a várost, de szerettek odajönni, mert a hangulat, ami Vásárhely fölött uralkodott, máshol nemigen volt megtalálható. Furcsa ötvözete volt falunak és kisvárosnak. Az emberek tisztelték egymást, számított a mások véleménye. Bűnözés ismeretlen volt. Esténként a Főtér megtelt emberekkel, akik majd mind ismerték egymást, anyák, gyerekek, sorok a mozik előtt, zene a Hargita kertvendéglőjében, nyáron fagylalt, télen sültgesztenye árusok minden sarkon, mintha sosem lett volna háború. És Flekkenfalva adta a világnak a Bo- lyaiakat, Schilf Miklós zeneszerzőt, Csiky Boldizsár karmestert, Mátyás Mátyás sebészprofesszort, Székely János költőt, Nagy Jóskát, az olimpikon diszkoszvetőt, Balló István birkózóbajnokot, Ovics Tamás teniszezőt, és itt élt húszéves kora óta Sütő András. Ecsedi Kovács Gyula költő így írt a városról: “Zúg a Somos, zúg a Nagyhegy, a Trebely Kedves Erdély, mennyi benned a szép hely! Tájaidon hajtogatom a lelkem, Itt kutatom, amit amott nem leltem” És ide, a Maros mellé, a Poklospatak partjára, a Somostető alá, a Trebely és a Nagyhegy Szőlőkarókkal megtűzdelt dombjai közé születtem én, 1946 augusztus havában, egy csillaghullató, virágillatú éjszakán. Folytatjuk
